EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!”
Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt a szolgáknak: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték.
Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való. A szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. A násznagy hívatta a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.”
Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.
Jn 2,1-11
Hamvas Bélának van egy könyve a bor filozófiájáról. Ebben egy adott ponton azon elmélkedik, hogy milyen rossz érzés, ha a szomjas ember kis pohárból issza a vizet. Mohón, nagy kortyokban nyeli, eltelik örömmel és gyönyörrel, amint a friss víz oltani kezdi a szomját, majd hirtelen abba kell hagynia, mert a pohara kiürült. Persze, mondhatja bárki, hogy nincs ebben semmi rendkívüli: újra tölt, és folytatja. De az már nem olyan. Valami megszakadt. A következő pohár víz már nem adja azt az örömöt, amit az első nyújtott.
Lehet, hogy ez a kis bevezető sokakban azt az érzést kelti: íme, ismét egy probléma, amely csupán a filozófusoknak gond. Pedig ezen elgondolás mögött messiási üzenet van. A kánai menyegző a legjobb példa erre. Zajlik az ünnep, teljes az öröm, és egyszer csak elfogy a bor. Hat vizeskorsó van a teremben előkészítve. A hat a tökéletlenség száma, hiszen eggyel kevesebb, mint hét, ami a teljességet jelenti. Az evangélista kihangsúlyozza azt is, hogy kőből készültek a korsók: a cserépedényekkel ellentétben a kő sosem vált tisztátalanná – ez a legkézenfekvőbb magyarázat. De János evangéliumában semmi sem az, aminek látszik. A kő a két kőtáblát idézi, amelyre a törvény betűit írták. A hat kőkorsó, a hiányzó bor üdvtörténeti jelentőséget ölt: a törvény, amelytől oly sokan az Istennel való kibékülést várták, képtelen betölteni eddigi szerepét. Törés, cezúra keletkezett Jézus megjelenésével a régi rendben. Vannak, akik a menyegzőn ismerik a bor eredetét, és vannak, akik előtt rejtve van. Néhányan már megértették, hogy mi is a messiási öröm eredete, mások még mindig a törvényben bíznak.
A hat kőkorsó óvatosabb számítások szerint is kb. 600 liter bort jelent, ami nem kevés. Ez a bor viszont a kevésbé szakavatott ízlelőnek is jobb minőségűnek tűnik, mint amit addig ittak. Akik belekóstolnak, nyomban méltatlankodnak is, hogy eddig miért kellett a gyengébb minőségűt inniuk. Az új üdvrend a mennyiségileg és minőségileg is jobb életet jelenti – persze, hogy méltatlankodnak azok, akik felismerik a többletet, amit Jézus hozott.
A történet végén az evangélista megjegyzi, hogy ez Jézus csodatetteinek kezdete. Nem azt mondja, hogy ez az első csoda, mert arra a görög prótos számnevet használta volna. Azt mondja: ez a csoda az össze többinek a mintája, a prototípusa. Ennek fényében kell olvasni Jézus nyilvános működését. Jézus beavatkozásai végtelen örömet nyújtanak (gyógyítanak, jóllakatnak, feltámasztanak), és ez az öröm felülmúlja az addig tapasztaltakat. Bőven adnak, nem szűkmarkúak, és jobbat, mint ami addig volt.
Nem véletlen, hogy az egyház épp a pogány Dionüszosz, a bor istenének ünnepe táján olvastatja fel velünk a kánai eseményeket. És az sem véletlen, hogy a mi kultúránkban ez a történet a farsang kezdetén hangzik el. A túlcsorduló messiási örömre emlékeztet. A véget nem érő ünnepre.
Mit üzen ma nekem személyesen? Hogy ne engedjem megmérgezni az örömömet, amelyet Jézus ad nekem. És én se mérgezzem meg másokét. Ha ünneplünk, ha az ifjaink kitombolják magunkat, egy egész sereg méltatlankodó erkölcscsősz jelenik meg, hogy kiméltatlankodja magát. Hogy az öröm teljében emlékeztessen a másnapi fejfájásra, hogy visszacsorgassa a jókedvet a törvény kőkorsóiba. A messiási öröm azonban nem fér a törvénybe. Nem önpusztító, nem romboló, de mégis féktelen öröm. És ez pontosan így van jól. Jézus adta nekünk.
László István székelyszenttamási plébános
