EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.
Mk 13,24-32
A végső idők mindig is foglalkoztatták az embereket. A középkorban, az ezredik évforduló környékén is már világvége várásban éltek az emberek. Azóta minden érdekesebb dátum megmozgatta a filmkészítők fantáziáját, minden szokatlan asztronómiai jelenség egyesek számára a fenyegető vég közeledtét hirdette.
A hagyomány szerint Celanói Tamás írta meg a halotti szekvencia szövegét, a Dies Irae-t, amely 1962-ig a rituálé része volt, de a II. vatikáni zsinat nem támogatta ennek a szövegnek a használatát. A zsinati atyák ebben a túlzott félelmet, kétségbeesést, az isteni ítélet felnagyított képeit a középkorból örökölt téves lelkiség örökségének tartották. Fordítva azonban nem kérdezték meg a szöveg értelmét: vajon Istenből tényleg ki kell műteni minden olyan utalást, amely az igazságos ítéletről szól, amely az élet megismételhetetlen komolyságát húzza alá?
A halotti szekvencia szövege ugyanis teljes egészében szentírási képekre megy vissza. Az isteni harag napja Szofóniás próféta könyvéből forrásozik. A bírói ítélet a Máté evangéliumának 25. fejezetét dolgozza fel, ahol a király előtt összegyűlnek a nemzetek, a jók örök életre, a gonoszak pedig örök kárhozatra. A kürt vagy harsona hangja gyakori eleme a végső időket meghirdető angyalnak pl. az első tesszaloniki levélben vagy a Jelenések könyvében. Az isteni ítélőszék előtt saját életéről számot adó ember a 2. korintusi levél szavait juttatja eszünkbe: mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. (2Kor 5,10). Szelíden, szinte észrevehetetlenül sző egybe két jelenetet a János evangéliumából Celanói Tamás szövege, amikor így fogalmaz:
Kerestél, értem fáradván,
Megváltottál a keresztfán,
Munkád haszna áradjon rám.
Ez a titokzatos szakasz azt a kis jelenetet eleveníti fel első sorában, amikor Jézus Jákob kútjánál elfárad és leül, majd vizet kér a szamáriai asszonytól. Ezt a jelenetet köti a keresztrefeszítés eseményéhez, mert mindkettő déli 12 órakor történik és mindkét esetben Jézus szomjazik.
A halotti szekvencia csodálatosan szép költői foglalata mindannak, amit egyházunk a végső időkről hisz. Egyszer mindenki számára elérkezik a világ vége. Lehet, nem annyira látványos, de a halálunk pillanatában megszűnik a világ létezni számunkra, és mi magunk is megszűnünk a világ számára. Halálos álmunkat addig folytatjuk, amíg a sírok fölött megszólal az angyal harsonája, és a természet maga is meglepődve szemléli, hogy minden ember fölkel a végső nagy ítéletre. Mindenki föltámad, hogy megjelenjen a Bíró ítélőszéke előtt.
Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak
A bűnösök s számot adnak – írja erről a napról Celanói Tamás szövege. A végső ítélet után már nem lesz lehetőség a tisztulásra, itt dől el a föltámadtak sorsa: egyesek örök boldogságra, mások örök kárhozatra mennek.
Ezek a félelmetes képek azt akarják szemünk elé tárni, hogy milyen a világunk, hogyha azt annak célja, beteljesülése felől nézzük. Az elemek, az anyag elpusztulhatnak, de az Istennel való viszonyunk megmarad a végső világégésben is. A gyümölcsöt termő fügefa, a vajúdó asszony képe arról szól: nem a pusztulásé, nem a halálé az utolsó szó.
László István székelyszenttamási plébános
