Az idei nagyváradi egyházmegyei családtalálkozó meghívott tanúságtevője a székelyudvarhelyi Bálint házaspár volt. Réka és András a Házas Hétvége mozgalom tagjai – mi több, az erdélyi tartomány felelősei és a nemzeti tanács tagjai. Az augusztus 28-ai rendezvény egyik „szabad percén” a püspöki palota kertjében beszélgettünk.
Kezdjük talán azzal, hogy hogyan és mikor kerültetek kapcsolatba a Házas Hétvége (HH) mozgalommal?
Réka: 2009-ben voltunk először első hétvégén, a komáink hívtak meg – igaz, hogy harmadszorra. A nővéremék is benne vannak a mozgalomban – meg most már az egész család –, és igazából azt láttuk rajtuk, hogy sokat változott a kapcsolatuk, bensőségesebb, szeretetteljesebb lett. Csodálkoztunk, hogy vajon mi történhet azon a hétvégén, hogy így jönnek onnan haza?! Szóval bennünket inkább a kíváncsiság vitt, mert mi azt gondoltuk, jól élünk, így nekünk nem fog sokat adni ez a hétvége.
András: Az első meghívásokat azért utasítottuk vissza, mert azt mondtuk a komáinknak, hogy mi jól élünk, nem veszekszünk, nem verjük egymást, nem káromkodunk, templomba járunk, standard vallásos életet élünk, mi lehet az a plusz, amit ott kaphatunk? Először azt hittük, hogy ha ez nem is „békítő show”, de biztosan olyan párok vesznek részt egy ilyen hétvégén, akiket pátyolgatni kell, akiknek a házassága elcsúszófélben van. Mivel van egy kis titokzatosság a HH körül, ezért ők sem mondhattak sokat, csak azzal biztattak: meglátjátok, jó lesz, megújul a kapcsolatotok, újra szerelembe estek. Amikor végül elmentünk egy első hétvégére, nálunk is megtörtént a „háromnapos csoda”: tényleg megújulva, újra szerelembe esve, a föld fölött 20 centivel repkedve tértünk haza Keresztúrról.
Mi volt mégis az a több, amit ott megtapasztaltatok?
András: Mi beszélgetni beszélgettünk Rékával sok mindenről, de nem mertünk elmélyülni témákban, nehogy megsértsük egymást, most pedig ki tudjuk az érzéseinket fejezni, nem szégyelljük kinyilvánítani azokat. El merjük mondani egymásnak, mit érzünk bizonyos helyzetekben, anélkül, hogy elítélnénk egymást vagy hátat fordítanánk egymásnak. Megtanultuk azt, hogy az érzéseink spontán reakciók, tehát azokért nem mi vagyunk felelősek.
Réka: Nekem az elfogadás volt az, amit nagyon-nagyon mélyen éreztem, mind Andris részéről, mind a jó Isten részéről és a közösség részéről is. Az is nagyon átütő erejű volt számomra, hogy olyan emberek imádkoztak értünk, akik nem is ismertek, nem hallottak rólunk. Egy olyan szeretetközegben voltunk, amiben teljesen felolvadtunk. Engem ez az elfogadás érintett meg nagyon, és teljesen átformált.
Hadd kérdezzelek arról is, hogy mikor estetek legelőször szerelembe, hogyan találtatok egymásra?
András: Mi már gyerekkorunk óta ismertük egymást, egy kisebb csoportba jártunk, énekkarban is együtt voltunk. Az én változatom szerint (nevet – szerk.) Réka nővérének az esküvőjén kezdtünk igazán egymásra figyelni. Engem meghívtak vőfélynek és összepárosítottak Rékával, az pedig olyan jól sikerült, hogy azóta is együtt vagyunk.
Réka: Én már gyerekkoromban kipécéztem őt. Nagyon tetszett nekem a népszerűsége, a humora, az egyenessége. Nagyon vonzó volt számomra. A testvéreim baráti közösségébe tartozott, és engem mint a legkisebbet mindenhová magukkal vittek, „ragadványként” mindig velük voltam. Velük együtt nőttem fel, és valóban ez az esküvő volt az, amikor kicsit mertem én is közeledni Andrishoz, hogy érezze, nekem többet jelent, mint egy barát vagy egy összerakott pár. És ezután ő is mert randit kérni tőlem – amúgy édesapáméknak bérmakeresztfia.
András: Igen, nem voltam én idegen náluk addig sem, csak az már más státusz volt, amikor egymás kezét fogva mentünk fel… (Mosolyognak – szerk.)
Csodás azt látni, hogy ennyi év után most is ilyen szerelmesen néztek egymásra. Mit jelent számotokra a házasság(otok)?
Réka: Nekem az egységet, az összetartozást jelenti, a bizalmat, az egymásra hagyatkozást, az egymásért való létet, egymás kiteljesítését. A HH előtt a különbözőségeink gyakran konfliktusforrások voltak. Attól kezdve kezdtük ezt erőforrásnak is tekinteni, és próbáljuk ezeket úgy csiszolgatni, hogy az egyenlőtlenségeink kiegészítsék egymást, hisz ami belőlem hiányzik, az megvan benne, és fordítva is – így most már ezt jónak látjuk.
András: Szoktam mondani, hogy házastársak vagyunk, tehát társak vagyunk a házasságban, egymást valóban kiegészítjük. Nem szégyellem most már bevallani előtte azt, ha valamiben – ami esetleg az én területem volna – nem vagyok olyan otthonos, nem vagyok annyira „erős”. És ugyanazt látom tőle is, hogy bizonyos dolgokban szívesen hagyatkozik rám, tehát társként kezel. Ha egyikünk nem tud valamit megcsinálni, akkor tudjuk: a társam ezt megcsinálja.
Négy gyermeketek közül a két nagyobb már megvolt, amikor csatlakoztatok a mozgalomhoz. Ők mit szóltak ehhez, vajon mit láttak abból, ami a kapcsolatotokban történt?
András: Nem mondtuk meg nekik, hogy pontosan hol voltunk, annyit tudtak a gyerekek, hogy elmentünk három napra, s amikor hazamentünk, ez a szerelem úgy dúlt bennünk, hogy ők csak úgy néztek, néztek… Aztán második vagy harmadik nap megkérdezték: ti most szerelmesek vagytok? Ilyen fogadtatás volt. (Nevetnek – szerk.) A két kisebb gyerekünk pedig már gyakorlatilag beleszületett a mozgalomba, úgyhogy ők már ilyen házas hétvégés anyatejet szívtak magukba.
Réka: A kicsivel mindig úgy mentünk bármilyen találkozóra, hogy a vállunkon vittük, két hónapos kora óta minden találkozón ott volt velünk.
Mi az, amit ezeken a találkozókon tanultatok meg?
Réka: Mindenféle téma érintve van, főleg azért, mert mindenki a saját életéből ad. Arról beszélünk, ami a pillanatnyi probléma, nehézség, öröm – tehát bármi, ami adódik. És ha épp nem is vagyunk abban a helyzetben, hogy ez ránk találjon, lehet, később aktuális lesz. Úgyhogy kaptunk itt hasznos tanácsokat gyereknevelésről, párkapcsolatról, hitről – nagyon átfogóan az életről.
András: Nem teljesen úgy kell elképzelni ezt a hétvégét, mint egy terápiát, ahol megmondják a tutit. Ahogy Réka mondta, egymás példájából és egymás élettapasztalatából merítünk. Az is nagyon fontos dolog, hogy aki elmondja a problémáját, annak nem mindig tudunk segíteni, nem tudjuk mi megoldani a gondját, de azzal, hogy ő kimondta – nyilván nagyon bizalmasan kezeljük –, azzal már egy lépést tett a megoldás felé. Hisz fel meri vállalni azt a hiányosságot, nehézséget, ami nyomja a lelkét. A megosztásokból sokat merít az ember, arra viszont, hogy miként neveld a nyolcéves lányodat, vagy hogyan bánj úgy a tizenöt éves fiaddal, hogy ne pofázzon vissza, nincs recept.
Házasságotok eltelt 19 évének melyek a legkiemelkedőbb élményei?
Réka: Nekem az első gyermekünk születése, apás szülés volt, és az a bensőséges pillanat, amikor úgy egybeforrtunk hárman, az felejthetetlen. A másik a HH-nek az említett első hétvégéje, amikor újra átéltünk ezt az egymásba szerelmesedést. És az, amikor legelőször mentünk el kettesben – a tízéves házassági évfordulónkon – otthonról, gyerekek nélkül. Bálványosra mentünk, és az egy olyan vidám, felszabadult, gondtalan hétvége volt! Számomra ez is egy ilyen súlypont az életünkben.
András: Itt most valahogy egybeesik pár dolog… Nekem is az egyik legmeghatározóbb élmény a nagy lányunk születése volt. Attól a perctől kezdve én arra buzdítottam minden férfiembert, hogy aki teheti, vegyen részt apás szülésen, mert azt az érzést nem lehet leírni vagy megmagyarázni – olyan, mint a pof, csak érezni lehet. Minden gyermekünk születését csodaként éltük meg, még ha voltak is nehézségek. Vagy mondhatnám azt is, hogy a tizenakárhány év alatt kiimádkozott családi házunk, amelybe négy éve költöztünk be. Sok éven át a gyerekekkel együtt imádkoztunk, és persze tettünk is, dolgoztunk is azért, hogy legyen. Ezek ilyen kiemelkedő élmények.
Mik a vágyaitok házastársként és a mozgalom tagjaként?
Réka: Házastársként nekem az, hogy együtt öregedjünk meg, hogy tudjuk a gyerekeinket segíteni, támogatni, úgy, ahogy mi is megkaptuk a nagyszülőktől a segítséget, hisz mellettünk álltak mindenben. Házas hétvégésként eléggé a sűrűjében vagyunk, és szeretném, ha kicsit pihenhetnénk is, de mindenképp úgy, hogy jelen legyünk más házaspárok számára, és imában szeretnénk továbbra is támogatni őket.
András: Igen, együtt egészségben megöregedni, az unokáknak örvendeni, és hogy a gyerekeinket tudjuk a helyes úton terelgetni, hisz legfeljebb hét-nyolc éves koráig neveljük mi, attól arrafelé pedig neveli az utca, a társadalom, az iskola, a barátok. Abban a néhány évben tudunk mi olyan alapokat lerakni nekik, hogy ha el is csúsznak majd az élet folyamán vagy kisiklanak, legyen alap, amihez vissza tudnak térni. Szeretem ezt a gondolatot, hogy a társadalom legkisebb sejtje a család. Ha van egészséges sejt, egészséges család, akkor van egészséges társadalom.
Mit üzennétek olvasóinknak és a családoknak?
Réka: Minden nap meg kell hozni a szeretet melletti döntést, ez mindennapos küzdelem. Fontos az ima, imában egybeforrni, ez sokat segít. Egymás elfogadása, és merni felvállalni a gyengeségeket, hiányosságokat, az őszinteség, a bizalom egymás felé – ezek mind nagyon fontosak.
András: Nem megy magától minden. Egy kapcsolatért dolgozni kell. Ha azért, hogy az ember orvos legyen hat-nyolc évig egyetemre jár – és az egy szakma, amit jó esetben 30 évig művel –, akkor ahhoz, hogy egy életre szóló hivatást megéljen, nem elég egy rövid jegyesoktatáson részt venni. Nap mint nap tenni kell a kapcsolatért, meg kell küzdeni érte, semmi sincs ingyen, de megéri. És az elköteleződés az, ami még nagyon fontos, hogy adjak tudatosságot annak, amit fogadtam: holtomig, holtáig, mindenféle bajában… akkor is, amikor beteg, akkor is, amikor nincs kedve, amikor problémái vannak. Hogy társként, házastársként éljünk együtt. Ez azért is fontos, mert a mai világ nem ezt sugallja a fiataloknak: valósítsd meg önmagad, légy önmagad, neked is kijár, megérdemled… Lemondások mindig vannak az életben, de a legnehezebb lemondásokból születnek a legértékesebb pillanatok.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. szeptember 5-ei számában jelent meg.)
