A tízéves kolozsvári Donát-úti Szent István-templom búcsúünnepén elhangzott, önvizsgálatra és józan jövőbe tekintésre hívó elmélkedés keresztény magyarságunk gyökereit érinti. Jakab Gábor ünnepi gondolatait ezért a szélesebb közönség elé bocsátjuk.
Pontosan tíz éve, 2011. agusztus 20-án szentelték fel a kolozsvári Donát-úti templomot első királyunk, Szent István tiszteletére. A jubileumi búcsús szentmise „ünnepi nyitánya” a 32. zsoltárnak a következő sora: „Boldog a nemzet, amelynek Istene az Úr, a nép, amelyet örökségül választott magának”. Ebben a zsoltárversben itt és most az Isten és az Úr, valamint a nép és a nemzet szavakon van a főhangsúly.
A 2007-ben meghalt Jean Marie Lustiger, Párizs zsidó származású bíboros érseke egyik előadásában a következőket nyilatkozta: „A történelemben két népnek a fennmaradása valóságos csoda. Ez a két nép a zsidóság és a magyarság. A zsidók a mózesi törvény megszabta elkülönülésüknek, illetve teljes különállóságuknak, a magyarok pedig a keresztény népekhez való csatlakozásuknak köszönhetik fennmaradásukat.” A francia főpap helytálló megállapításának a második felét kissé pontosítanunk kell a magunk számára olyan formában, hogy személyesen is a ma ünnepelt királynak, a hajdan minden tíz falunak templomot építtető, Nagy-Magyarország területén összesen tíz püspökséget, köztük a Gyulafehérvár központú erdélyi püspökséget is megalapító királynak, Szent Istvánnak köszönhetjük.
Mint köztudott, 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a halála előtti legutolsó, vérendelkezésnek tekinthető tettével nemcsak koronáját, de azóta sok vihart átélt nemzetét is (nem egy közönséges földi halandónak, vagy valamelyik földi nagyhatalomnak, hanem) a Magna Dominanak, a Nagyasszonynak az égi oltalmába ajánlotta. Jól tudta ugyanis, hogy pusztán egy földi hatalom oltalma, mint amilyen legutóbb a kártyavár módjára összeomlott hatalmas szovjetbirodalom több mint 40 évig tartó „oltalma” volt a letűnt 20. században – a függetlenség elvesztését jelentette volna. Hadd idézzem szó szerint az ún. Nagyobbik legendából az ő felajánló imáját: „Ég királynője, világnak felséges Nagyasszonya, a te pártfogásodba ajánlom az országot a főemberekkel és a néppel, utolsó esdeklésem szavai által. Most immár végleg búcsút mondok nekik és kezedbe ajánlom lelkemet”.
Szent István, ez az Istentől kiválasztott rendkivül tehetséges államférfi, hitbuzgóságával és elkötelezett apostoli munkájával a korabeli pápa elismerését is kivívta. A II. Szilveszter által neki ajándékozott koronára ezer év elteltével is büszke lehet minden magyar, aki ma már (hála Istennek), – ha van rá módja és alkalma — 2000. január 1-seje óta személyesen is leróhatja hódolatát előtte a magyar fővárosban, a Duna-parti gyönyörű Országház kupolája alatt.
Az eddig elmondottak ismeretében nem meglepő, hogy éppen az említett 2000. jubileumi évben a keleti ortodox egyház is (Róma után tehát Bizánc is!) szentjei sorába iktatta, amely örvendetes és nemzetünket rendkívüli módon megtisztelő tényt maga a konstantinápolyi pátriárka (Bartolomeosz) jelentette be Budapesten az akkori augusztus 20-iki ünnepség és Szent Jobb körmenet alkalmával.
E rövid történelmi visszapillantás után nyissuk tágra lelkünk ajtaját Isten mai igéinek a befogadására, és komolyan fontoljuk meg az azok által nevünkre címzett isteni üzenetet, amely megfogalmazódott az elhangzott három bibliai szövegben, hiszen ettől lesz igehirdetés a prédikáció, illetve a „szentbeszéd” minden esetben.
A Példabeszédek könyvéből vett első olvasmány, minden bizonnyal a Bibliát jól ismerő István királyunkat is megihlethette a maga idejében, amikor balesetben meghalt Imre fiához címzett Intelmek néven közismertté vált atyai buzdításait és tanácsait írásban is rögzítette. Így szólt ez a szöveg: „Fiam, figyelj szavamra, nyisd ki a füledet a beszédeimre! Ne téveszd el őket soha a szemed elől, és őrizd meg a szíved közepében! Se jobbra, se balra ne térj le az útról, és a gonosztól tartsd lábad távol.” Nemcsak ezek a bibliai igék, de az azokból táplálkozó szentistváni „intelmek” sem veszítették el időszerűségüket, ma is érvényesek, amelyekre erkölcsi életünk formálása céljából odafigyelni nagyonis érdemes. Többek között ez áll az Intelmekben: „minden ember egyforma állapotban születik, és semmi sem emel fel, csakis az alázat, és semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. Mi mást bizonyít e néhány szóval Szent István, ha nem azt, hogy az ő magyarsága és kereszténysége nem egymástól külön-külön és egymást kizárva, hanem együtt fogható fel és értelmezhető. Alaptalan tehát felesége, Gizella aggódása, aki Sík Sándor István király című drámájában egy helyen ezt mondja: „meg akarja ölni benned a magyar a keresztényt”, de alaptalan Vazul kifakadása is, aki meg ugyanott azt mondja: „a keresztény ölte meg benned a magyart”. „Nem! Ez a kettő nem kettő — mondja tovább István, hanem egy! És eggyé kell lennie az én drága népem szívében is, mert elpusztulunk ha e kettő eggyé nem lesz”!
Szent István nagyon jól felismerte ezt a maga korában. Tanúsítja ezt többek között VI. Pál pápának 1975-ben keltezett apostoli levele is, amelyet Szent István király születésének és megkeresztelkedésének 1000. évfordulója alkalmából küldött a magyar népnek, s amelyből én most csupán három sort idézek: „A keresztény hit és erkölcs alapján állva, erős lélekkel, maradéktalanul megvalósította azt, amire Isten kiválasztotta. Fiatal magyar nemzetének megmutatta és kijelölte azt az utat, amely nemcsak az anyagi javak bőségéhez, hanem egyben a magasabb értékű kincsekhez, a lelki műveltséghez is elvezet.” De tanúsítja ezt az utódlással kapcsolatos éjszakákon át gyötrő saját aggodalma is a halála előtti napokban, amikor emberileg számára két választási lehetősége maradt: a pogány rokon, Vazul, vagy az olasz, idegen Péter. Ha a szívéhez közel álló Vazulra gondol, a „tiszta magyarra”, attól a kereszténységet félti, ha a „velencei Pétert” látja maga előtt, aki „jó keresztény, de idegen”, a magyarság függetlenségéért és jövőjéért aggódik. Ezért aztán nagyon bölcsen sem az egyiket, sem a másikat, hanem a Nagyasszonyt választja, nála köt ki, benne véli a biztos égi oltalmat megtalálni.
A szentleckében Pál apostol mintegy továbbfolytatja a gondolatmenetet. Azt fejti ki tulajdonképpen az Efezusban élő krisztushívőknek, hogy jövőnk és üdvösségünk biztosítása szempontjából életbevágóan fontos a pogány életgyakorlatnak a gyökeres felszámolása és az igazi értékek, tehát a jézusi tanítás és elvek szerinti életszemléletnek a kialakítása. Azt modja: „Ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiábavalóságokon jártatják az eszüket… Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben! Öltsétek magatokra az új embert”.
Szent II. János Pál pápa 1979-ben megjelentetett Redemptor hominis Christus című enciklikájában olvasható a következ mondat: „Az ember megváltója Krisztus”, majd így folytatja: „Ő a többre vágyó ember életének, sőt az egész emberiségnek, de a történelemnek és az egész univerzumnak is az ura. Ő az evangélium hirdetésével 2000 évvel ezelőtt elkezdődött civilizációnak, a „szeretet civilizációjának”, az európai gyökerű humanizmusnak és az egész keresztény kultúrának is a forrása és alapja. Rajta kívül nincs és nem is lehet üdvösségünk senki másban”!
Az evangélium a híres hegyibeszédnek a záró akkordja, és annak mintegy az összefoglalása. Mondhatjuk így is: a hegyen elhangzott elméleti tanításnak a gyakorlattá, illetve aprópénzre váltása. Nem elég intellektuálisan, pusztán száraz értelemmel megismerni és tudomásul venni Krisztus tanítását. Ez önmagában még nem biztosít senkinek sem helyet Isten országában. Krisztussal szólva: nem elég az „Uram, uram” ismételgetése! Csak aki hallgatja és meg is éli az evangéliumban hallottakat, igen, csak az juthat be a mennyek országába. Jézus evangéliumi fogalmait használva: sziklára kell építeni a házat, még akkor is, ha adott esetben ez a szikla maga a köves Kálvária.
A sikeres építkezéshez három dolog szükséges: a töretlen bizalom, a lelki szabadság, és az elszánt bátorság. A „szakadó zápor, az ömlő sár, a süvítő szél” — mindmegannyi szemléltető kifejezés — az emberi munka eredményességét veszélyeztető külső tényezőknek (az emberi nyomorúságnak, az ezerféle emberi szerencsétlenségnek) a kifejező metaforái. Ezek mind-mind keresztbe tehetnek, és át is húzhatják számításainkat.
Mind a fizikailag, mind a lelkileg-szellemileg építkező munka eredményes elvégzése tekintetében Szent István számunkra követendő pozitív példa. Ő ugyanis mindig nagyfokú körültekintéssel, bölcs és okos mérlegeléssel, mindenek előtt pedig hitből és hittel építkezett, s a mai szentmise prefációjának a megfogalmazása szerint „épített is országot és életet” házat és hazát a a Kárpát-medencében letelepedett és ma is itt élő népének.
Tegyünk fel itt egy gyakorlati tanulságot kereső fontos kérdést: melyek voltak munkája során az ő nagyon hatékonynak bizonyult „munkaeszközei”? A könnyű megjegyezhetőség kedvéért három „K” betűvel kezdődő fogalmat sorolok fel: KERESZT, KÖNYV és KAPA.
A KERESZT. Mit jelentett Szent István számára a kereszt ? A többistentimádó ősi pogány vallásnak az elvetését, helyette pedig a szentháromságos egy Istent valló keresztény hitnek a fölvételét, illetve Jézus tanítása nyomán annak a fölismerését, hogy Isten gondviselő atyja mindenkinek, kivétel nélkül minden embernek!. Ebből következően mi, az ő mai gyermekei – ezen a Földnek nevezett és sok oldalról veszélyeztetett kék bolygón – nem pusztán vegetálunk, hanem kifejezetten neki és érte élünk! E hit nélkül ugyanis, a személyes és gondvieslő Istenbe vetett hit nélkü emberi életet élni nem lehet, s létezni csupán, mint az állat, kérődzni mint a tehén – gyötrelem.
A KÖNYV. Mit jelentett Szent István számára a könyv ? A szellem, illetve a lélek táplálását, állandó ápolását és művelését, mindenekelőtt a könyvek könyvének, vagyis a Biblának rendszeres olvasását és értelmezését, a mindenkori népe számára az Intelmekben megfogalmazott erkölcsi elveknek a megismerését és gyakorlatban való megélését.
A KAPA. (Kapa helyett kaszát, gereblyét, ekét, sőt, mai gépesített világunkra gondolva, traktort is mondhattam volna.) Mit jelentett hát István számára a kapa ? A teremtő munkát, a meghódított és elfoglalt földterület fölszántását, megművelését, a mindennapi kenyér előteremtését, sok-sok verítékezést és fizikai erőfeszítést. A legendáés hírű erdélyi főpásztor, Márton Áron mindezzel összefüggésben hajdan így fogalmazott: „Csak az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak! Az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. E pontnál álljunk meg, és tegyünk fel egy újabb lelkiismeretet vizsgáló és vizsgáztató kérdést: hogyan viszonyuljunk mi, Szent István mai magyarjai a felsoroltakhoz: a kereszthez, a könyvhöz és a kapához ? A választ is a felsorolt fogalmak sorrendjében próbálom megadni.
A KERESZT. Sajnos a kereszt tanítását 2000 év elteltével sem sikerült igazán megértenünk. Többnyire lemondás és áldozatvállalás, tehát szenvedés és kereszt nélkül, felhőtlen örömökben szeretnénk mindannyian élni. Kereszt nélkül viszont nincsen keresztélnység! Ezért áll elő gyakran az a szomorú helyzet, hogy olyankor, amikor az életben egészen váratlanul akadályok és megpróbáltatások tornyosulnak elénk, szinte pullanatok alatt összeroppanunk és lelkileg megsemmisülünk. Igen, mert hiányzik életünkből a kereszthordozásban segíteni tudó hitnek a kegyelme és megtartó ereje, s zavarodottságunkban két lehetőség között választunk: vagy fogcsikorgatva, dühösen, maradék erőnket összeszedve mindennek és mindenkinek, Istennek és embernek is nekirontunk, fölégetve magunk mögött az összekötő hidakat, – vagy pedig föladjuk a küzdelmet s belezuhanunk a már-már öngyilkosságba kergertő judási reményvesztettségbe és kétségbeesésbe. Hol van ez a fajta szenvedés szemlélet az Áron püspökétől, aki jelmondatául válaasztotta: Non recuso laborem – a szenvedés (illetve a kereszt) elől nem futok meg, s aki 1972-ben a Házsongárdi temetőben Venczel József lelkibarátja koporsójánál ezt mondta: „Uram, te imádkozol azokért, akik Téged megfeszítettek, s megfeszíted azokat, akik Téged szeretnek”,
A KÖNYV. Szomorú, de jónéhány statisztikai felmérés tanúsága szerint ma már alig olvasunk könyveket, sokan talán még újságot sem. Vallásos újságot: Krisztus világát, Vasárnapot vagy Keresztény Szót még kevésbé. S ezeket a sajtótermékeket külön is megneveztem, mert ezek a mieink, mert rólunk szólnak és nekünk írják azokat.
A nem-olvasás következtében meg lassan elfelejtjük azt, hogy bizony a pénzen és az anyagiakon kivül volna még sok egyéb is: lelki élet, kultúra, barátság, szerelem, irodalom, művészet, vallás, zene és hasonló értékek, amelyek sohasem a felszínen, hanem a mélyen határozzák meg emberi minőségünket. Megelégszünk a tévé nyújtotta sokszor tartalmatlan és hosszúra elnyújtott kitalált mesékkel, az un. szappanperákkal, feledve azt, hogy jelentős alkotói munka soha nem indulhatott el a világban eszmélődés, magunkbaszállás, olvasás és befeléfordulás nélkül. A nemrég befejeződött és örömünkre sok magyar érmet is hozó tokiói olimpiai játékokra meg egyéb művészi fesztiválokra, produkciókra gondolva azt kell kijelentenem, hogy: egy célra törekvő sportoló ember vagy egy alkotó nagy művész ma is éppúgy visszavonul a siker, illetve a dobogóra kerülés előtt a maga belső világába, mégpedig ahogy ma mondják „mentálisan”, mint régi idők bármelyik hadvezére vagy császára a kivívott győzelem előtt. Az egyik drámában olvastam a következő, ide is jól alkalmazható mondatot: Cézár félt Cassiustól, mert éjszaka olvasni szokott”.
A KAPA. A mindennapokban szinte szünet nélkül sopánkodunk, nyafogunk, panaszkodunk és folyton csak kritizálunk. De a kapa fogalmánál maradva azt is komolyan meg kellene egyszer már kérdeznünk, hogy: mikor fogjuk meg a kapa nyelét”. Áttételesen szólva kérdem én: folytonos elégedetlenség helyett mikor kezdik el a komoly tanulást a pusztán csak szórakozni és diszkózni vágyó fiatalok ? A felnőttek pedig, mikor kezdik el a jövőt tervező és teremtő munkát?! Nem elég imitt-amott még a templomi szószékeket is eluraló „szülőföld demagógia” jegyében zengzetes szónoklatokat tartani, nem elég magyarkodni, (hogy is írja Kányádi Sándor figyelmeztetőleg a Négy félbarna sör című költeményében: „magyarok ne magyarkodjatok, cigányok ne cigánykodjatok, magyarok ne cigánykodjatok, cigányok ne magyarkdjatok”! Babits Mihály meg ezt mondja Eucharisztia című versében: „hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá”)!
Nem elég hát a kokárdát kitűzni, zászlókat lobogtatni és nyakra-főre himnuszainkat énekelni. Hanem: történelmünket is meg kellene ismerni, nyelvi és tárgyi kultúránkat is el kellene sajátítani, az idegen nyelvek valamelyikét is meg kellene tanulni. A szülői hivatásra vállalkozóknak pedig gyermekeket is kellene szülni, parlagon maradt földjeinket céltudatosan meg kellene művelni. Mert tény, hogy – Herakleitoszt is idézzem – „mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de az is tény, hogy mindennap születik is valami, amiért érdemes élni”
Gyakran eszünkbe juthatna Madách Imre közismert művének, Az ember tragédiájának egy mélyen elgondolkoztató, kérdés formájában megfogalmazott és számonkérő mondata: „Megy-e előbbre majdan fajzatom, vagy mint a malomnak barma holtrafárad és a körből, amelyben jár, nem bír kitörni:!”
Klebelsberg Kúnó, a két világháború között élt magyar vallás és közoktatásügyi miniszter szerint háromféle magyar van: a hencegő, a panaszkodó és a cselekvő magyar. A két elsőből mindig számosan vannak. Viszont hála Istennek, az utóbbiak tekintetében is vannak jelentősen követhető jeles erdélyi példaképeink. És itt csak három Áron nevű katolikus-székely-magyar ember nevét említem: Márton Áron, Tamási Áron és Gábor Áron. Márton Áron, a magunk mögött hagyott keserves 100 év történetének a legkiemelkedőbb és legemblematikus alakja a kereszt tanításának volt elsősorban fölkent apostola és mindvégig hiteles tanúja. Tamási Áron, abban a régi tudatban, hogy a kinyomtatott írás megmarad (ezzel szemben az elektronikus meg nyomtalanul elszáll – teszem hozzá én), utánozhatatlanul szép írásművészetével tanította a könyv szeretetére az erdélyi és anyaországi magyarokat. Gábor Áron pedig konkrét fizikai cselekvésével sietett a túlerővel szemben szabadságukért küzdő magyar honvédő katonák szolgálatára állni megöntött ágyúival. „Romlott szív és romlott elme, kit hazája hű szerelme szép tettekre nem segít” – olvasható a Nyerges-tetőn felállított 1848-1849-es szaadságharcra utaló emlékoszlopon.
Az elmúlt években többször is jártam Németországan. A bajorországi hatalmas négytornyú gótikus bambergi dómban az egyik oszlopfőn láttam egy életnagyságú lovas kőszobrot, amely az ottani szájhagyomány szerint a mi Szent Istvánunkat ábrázolja. A lovon ülő fiatal koronás főm tágra nyitott szemmel messzire előrenéz, s eközben energikus kifejezésű arcán lenyűgöző csodálkozás ömlik el. Minden bizonnyal a gondjaira bízott magyar nemzet sorsát kémleli, illetve ismeretlen jövőjét kutatja jóval azelőtt, mielőtt halálos ágyán Mária oltalmába ajánlotta volna. Gyönyörű és nagyon kifejező művészi alkotás ez a szobor. Itt és most, ebben az ünnepi órában arra buzdítok mindenkit, hogy a bambergi Szent Istvánt ábrázoló szoborhoz hasonlóan nézzünk mi is előre, hittel és reménységgel, s ne folyton csak siránkozzunk a tovatűnt és már nem létező múlton. Fürkésszük mi is Istenbe vetett hittel a jövőt. És hozzá hasonlóan tekintsünk gyermeki ragaszkodássall a Magna Dominára, a Nagyasszonyra, aki kegyelemmel teljes mivoltában mint egy szép gyöngyvirág tündököl katolikus vallási életünk egén, s nemcsak tündököl, de illatával erőteljesen vonz is állandóan maga felé, lelki bajainkban pedig hathatósa orvosol is bennünket.
Összefoglalásul mondhatnánk-e ezen a búcsús ünnepen többet és szebbet, mint amit az 1938-ban keletkezett közismert eucharisztikus himnuszunk szövege mondott és mond ma is mindenegyes magyarnak: „István király árva népe, te is hajtsd meg homlokod, borulj térdre s szórd elébe minden gondod s bánatod, a kereszt volt ezer éven reménységed oszlopa, most is Krisztus jele legyen jobb jövődnek záloga”. A kereszt mellett azonban, s ezt ismételten hangsúlyoznunk kell, legyen ott mindig a könyv is, meg a kapa is, illetve a gondosan tervező és alkotó munka, hogy a régi Kalot-mozgalom programjának megfelelően krisztusiabbakká, műveltebbekké és önérzetükben rátartiabbakká lehessenek falvaink és városaink, illetve azok, akik lakják azokat, hogy az Erdélyt hajdan előszőr meglátogató Illyés Gyulával büszkén elmondhassuk mi is az őfigyelemreméltó tanácsát: „Akinek a tüdeje gyenge, menjen a lengyeloszgági Tátrába, akiben pedig a magyarság és a keresztémység gyenge, jöjjön Erdélybe”, ide például, a Szamos-menti kincses városba, Kolozsvárra.
Himnuszunk záró strófájával, imával fejezem be ünnepi meditációnkat: „Szánd meg Isten a magyart,kit vészek hányának, nyújts feléje védő kart tengerén kínjának. Balsors akit régen tép, hozz rá vígesztendőt, megbűnhődte mára nép a múltat s jövendőt!”
Jakab Gábor
[…] Tíz éve szentelték fel a Donát úton Szent István tiszteletére a városnegyedet ellátó templomot, ennek évfordulóján Jakab Gábor pápai káplán, plébános mondott az ünnephez méltó, aktuális gondolatokat tartalmazó beszédet (ITT olvasható). […]