A közösség hite és életereje

0
1715

A gyulafehérvári főegyházmegye nyilvántartásában szereplő sematizmusok szerint a székelyszenttamási egyházközség „Parochia antiqua”, hiszen már az 1333-ban a pápai tizedjegyzék de Sancto Toma néven említi. A székelyudvarhelyi főesperesi kerület egyik legrégibb egyházközsége. Itt a hívek a reformáció alatt is kitartottak katolikus hitük mellett. 1617-ben a kiküldött új hitű lelkészt, Szászvárosi Gergelyt elkergették a faluból. A hívek lelkigondozását ezután licenciátusok végezték. Az 1989-es rendszerváltás után Oláh József plébános irányításával az egyik filiában, Ülkében kápolnát építettek, ezt 1997-ben Jakubinyi György érsek Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt fel. Ma László István (ifj.) szolgál plébánosként a három közösségben. A materben Szent Tamás apostol ünnepén tartanak búcsút, a tibódi filiában pedig Sarlós Boldogasszonyt ünneplik.

A gyulafehérvári főegyházmegye a maga nagy kiterjedésével és igen változatos vidékeivel lépten-nyomon tartogat meglepetéseket. Akár olyan szenzációszámba menőket, mint legutóbb a székelyszentléleki templom felújítása során előkerült különleges freskó, akár mindennapiakat, mint egy-egy szórványközösség felfedezése, életerejének bizonyítéka, vagy sok-sok rejtett kis ékszertemplom, amelyek a forgalmas turistaútvonalaktól messzebb esnek. Mindig és minden esetben pedig maga a közösség, amely népes vagy kis, művészeti kincsekben gazdag vagy egyszerű településeken a vallásos élettől fakadó életerő, megújítóerő élő tanúbizonyságai.

A főegyházmegye kiemelkedő ünnepeit, nagy eseményeit folyamatosan igyekszünk dokumentálni, de ilyen kisebb helyek, közösségek életének bemutatása is szándékunk. Ebből a megfontolásból jártunk a Székelyudvarhely közelében fekvő Tibódon, amely nem önálló egyházközség, hanem Székelyszenttamás filiája, bár megvan a maga külön története. Azt tartják ugyanis, hogy a  helység római táborhely volt egykoron, ezt egy 1853-as esemény is igazolni látszik, amikor is a helyi földesúr, Török Ferenc birtokán szántás közben az eke két cserépfazákban akadt meg, ezekben a triumvirátustól Marcus Aurelius Antonius császárig sok római konzul, császár pénzérméit találták meg, 826 darabot, jegyzik fel a falu történetét megíró id. és ifj. Nagy Endre. Ezt a települést a Római Birodalom bukása, majd a népvándorlás kora után, a magyarok honfoglalását követően székely telepesek lakták be. Nevét legvalószínűbb, hogy egy Tiboldi nevű főúrról kapta valamikor talán a 16. század végén, korábban ugyanis az udvarhelyszéki 41 adófizető falu közt neve nem szerepel. Igaz, Székelyszenttamás leányegyházaként működött.

A domus historia, a plébániatörténet szerint Székelyszenttamás Székelyföld egyik legrégebbi egyházközsége, ide tartozott sok, mára már önálló település: Kadicsfalva, Lengyelfalva, Fancsal innen vált ki, Ülke és Tibód maradt a materhez tartozóként. A mater templomépítését támogatta a kis Tibód filia is 1819-1821 között.

Tibódban az ábránfalvi Ugron családtól kapott területen a 18. század második felében tibódi Török Pál királybíró építtetett családi kápolnát sírkerttel körülvéve. A 20. századig ebbe a sírkertbe csak az uraság és az ő jobbágyai temetkezhettek, mindenki más a mater temetőjébe.

1947-ben a kápolna a falu tulajdonába ment át, ma misézőhely, és Sarlós Boldogasszony ünnepén itt búcsúünnepet tartanak, idén július 3-án ünnepeltek.

A tibódi búcsú főcelebránsa és ünnepi szónoka Kolozsról érkezett. Keresztes Olivér örömmel nyugtázta a látványos ünnepi készület eredményét, és azt is, hogy a kis kápolnát megtöltötték a hívek, még a templom előtt is álltak, sok fiatal, és sok ügyes ministráns vett részt a liturgikus ünneplésben, valamint Kerekes Péter csíktaplocai diakónus segédkezett a főcelebránsnak.

Homíliájában Keresztes Olivér azt ajánlotta a jelenlevők figyelmébe, hogy az ünnepnek azt az üzenetét vigyék haza, amely szerint az örömöt egymással meg kell osztani. “A hitet, az örömet, a fájdalmat nekünk is az egyház közösségében kell hordozni. Nem egyedül, soha, de megosztva mással. Legyen egy-két-három közeli személy, egymás örömét hordozni, terhét, fájdalmát hordozni, támogatni.” Emellé a búcsús szónok emlékeztetett egy nagyon gyakori tapasztalatra: “a mai kor embere az egymástól való elidegenedés útján lépked, nem szakít időt embertársára. Sok esetben nincs lelki, csak fizikai közelség az egymás mellett élők között.” A fájdalom és bánat épp elegendő, sőt néha sok is van belőle, talán fontosabb az örömre figyelni, azt megsokszorozni igyekezni.

“Sokszor keserűen megtapasztaljuk, hogy örömünk gyorsan elillan, a tüze elhamvad, és nem tudjuk, miként lehetne lelkünkben megőrizni azt”, mondta. “Az evangélium üzenete és az ünnep választ ad erre: az örömöt tovább kell adni, az örömet meg kell osztani másokkal, beszélni kell róla. Szellemi-lelki értékeket meg kell osztani a környezetünkkel. Ha ez sikerül, azt fogjuk tapasztalni, hogy az átadott örömre örömmel fognak válaszolni, és így örömünk nem fogy el, hanem megsokszorozódik.”

A kis tibódi közösség életereje a szentség vételében is megnyilvánult, sokan járultak szentáldozáshoz, és a szentmise végén örömmel időztek a kápolna előtti térben, amely a vidékhez hasonló szelíd, dús természeti környezetével hívogatja az embert.

Az örömre hangolóan, humorral fűszerezett zárszót mondott László István plébános, amikor a mise végi köszönetet fogalmazta, egyben emlékeztetett a búcsús szónokkal összhangban arra, régen egy búcsúünnep akár többnapos együttlétet, közösségi ünnepet jelentett, míg ma még egymás, a családtagok üdvözlésének rítusa is lerövidült, sietünk, stresszelünk, és elfelejtjük megadni a módját a velünk történő eseményeknek.

A materben, Székelyszenttamásban, másnap, július 4-én, vasárnap ültek búcsúünnepet, amelynek főcelebránsa és szónoka a Temesvárról érkezett püspöki titkár, Bakó László volt, aki ősztől a gyulafehérvári szemináriumban pasztorális tanárként is fog dolgozni.

Székelyszenttamáson is szép számban érkeztek a hívek az ünnepre, és örömmel kapcsolódtak be a szentmisébe, Sára Zoltán kántor vezetésével az énekbe, az ünneplésbe. Erre is utalt a főcelebráns, amikor a bevezető gondolatok során a készület minden mozzanatát sorra vette: “A búcsúünnep minden közösségben kitűnik a hétköznapokból. Ilyenkor valahogy mindenki ki akar tenni magáért. A plébános úr gondoskodik szónokról, szervez stb. A kántor és a kórus gyakorol, hogy az énekek tegyék szebbé a szentmisét. A sekrestyés a templomot díszíti, szépíti. A szónok is készül, hogy szép legyen a beszéd.” A hívek is díszbe, szép ruhába öltöznek, otthon takarítanak. A külső készület mellett “ha nem kerülünk egy lépéssel közelebb a jó Istenhez, ha nem tisztul meg legalább egy kicsit a lelkünk, akkor hiába az egész felhajtás”, figyelmeztetett Bakó László.

Homíliájában az ünnepelt Szent Tamás apostol történetét felelevenítve közelítette sok hívő tapasztalatát: “gyerekkoromban, mi gyermekek, bár nem tudtuk, ki is volt a hitetlen Tamás, de viccelődtünk a Tamásokkal, hogy hitetlenek. Önök még jobban ismerik ezt az evangéliumi szakaszt. Itt élnek Székelyszenttamáson, minden évben egyszer meghallgatják ünnepélyes körülmények között. Azt is nagyon jól tudjuk, hogy Mi vagyunk a boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek! Tamás a rossz, mi a jók.” Ez azonban a felszín, a felületes vélekedés, amelyet éppen mint érintettek jobban meg kell tudni vizsgálni, hogy a felszín alatt rejtőző igazi valóságot megláthassuk. “Úgy gondolom, Tamás apostol túl rossz hírnévre tett szert: kételkedő Tamás, hitetlen Tamás. Ma egy kicsit szabadítsuk fel a hitetlensége alól Tamást” — kérte és ajánlotta a búcsús szónok. Mert a kételkedés nem bűn, nem a kételkedés, nem a tisztességesen feltett kérdés a bűn! Valójában a kételkedés kérdésekhez vezet, a kérdések pedig válaszokhoz. A helyes válaszok a hit elmélyüléséhez vezetnek. “A hitünket mások tanúságtételének vetjük alá, akik a saját szemükkel látták. Akik ma is találkoznak az Úr Jézussal, odaadják Jézusért az életüket. Én nem hallottam, hogy Kopernikuszért vagy Galileiért valaki meghalt volna, de az Úr Jézusért ma is sokan. Ez a hit: erről kérdez Tamás, ezért ő nem csak kételkedő, hanem teológus is”, fogalmazta meg a búcsús alkalom tanulságát Bakó László. és még egy tanulságot ajánlott a jelenlevőknek megfontolásra: Tamásnak “volt bátorsága feltenni ezeket a kérdéseket. Vannak köztünk is ilyen kérdező-emberek… Olyanok, mint Tamás. Ne féljünk tőlünk. Általában attól félünk, hogy mi is ugyanazt gondoljuk, csak nem merjük kimondani, vagy hogy nincs válaszunk.” Személyes vallomással hangsúlyozta mondandója igazát: elmesélte, mint a plébános egykori diáktársa, “hogy István plébános úr ilyen kérdező ember volt Rómában”, és így jutott előbbre, válaszokhoz. “Jó lenne, ha sokat kérdeznénk és sok választ kapnánk itt, a szentmisében.” Mert Tamás kételye és kérdései nyomán mélyebb hitre jutott az Úr Jézussal való találkozás után. Ezért így biztatta a jelenlevőket, így biztat mindannyiunkat Bakó László: “Merjük mi elhozni kételyeinket, kérdéseinket, egymásnak fel is tenni azokat, hogy a mi hitünk is mélyüljön”.