Haldoklók kísérése (7. rész)

Vár a tulsó part

0
268
Az utolsó napokban úgy akartam mellette lenni, hogy érezze: szeretve és elfogadva van, megbocsátottak neki. Fotók: Pixabay

A hetedik találkozást nagyon vártam. Megdöbbenésemre az orvos is ott volt. Amellett, hogy borzasztóan örültem, féltem, hogy gond van. Erős fájdalmai voltak, gyógyszert kapott, el is aludt. A mi tekintetünk akkor, abban a pillanatban nem találkozott. Csak a szívünk. Beszélgettünk az orvossal. Elmesélte az egész történetet.

Régóta beteg, több kezelésen átesett már. Az édesanyja halála előtt néhány hónappal is bent volt a kórházban. Nem sok időt töltött ott, mert azt mondták neki, hosszabbítani néhány hónappal tudják az életét, de megmenteni nem. Orvosi szempontból gyógyíthatatlannak bizonyult. Az utolsó heteket otthon akarta tölteni. A jó Isten kezében volt az élete. Amennyire lehetett, gyógyszerekkel enyhítették a fájdalmát. Mellette voltam, amennyire tudtam. Sok kép összeállt bennem is. Elsősorban a jó Isten kegyelmére csodálkoztam rá. Amikor megmondták neki, hogy nincs remény, elhagyta a kórházat, rá egy hónapra a húsz éve nem látott édesanyjától búcsúzott. Aztán érezni kezdte, hogy neki sincs már sok hátra, amibe tudott, kapaszkodott. Nagy lépéseket tett, megbocsátott, bocsánatot nyert. Mi ez, ha nem kegyelem? Valószínűleg azért mondta nekem, hogy orvosilag (is) lenne remény a gyógyulásra, csak nem akarja a kezelést, hogy időt nyerjen – és rájöjjek magamtól, hogy mit is szeretne tőlem. Persze, hogy küzdeni akartam a végsőkig. Így alakult. El kellett kezdődnie a kísérésnek. Nagyon szeretett volna valamit mondani, de nem tudott beszélni. Aludt. Hagytam. Megsimogattam az arcát, írtam néhány sort, letettem mellé, majd eljöttem. Nem könnyű út állt előttünk! Bevallom, számomra sem volt egyszerű az elengedése. Megszerettem. Kopogtatás nélkül is bemehettem hozzá.

A nyolcadik találkozás alatt már fel sem tudott kelni. Enni sem nagyon tudott. Felültettem kis időre, vizet adtam. Minden nehézség ellenére nyugodtnak tűnt. Régóta mondani akart valamit. Volt egy fia, akiről születése pillanatában lemondott. Megdöbbentem. Sosem beszélt erről. Azt mondta, nincs gyereke. Örültem, hogy elmondta. Azóta is bűntudata van emiatt, sokat gondol rá. Sok év telt el azóta, nem látta, nem hallott róla, nem tudja hol, kivel él. Segíteni szerettem volna neki megkeresni, összehozni őket. De mivel semmit nem tudtunk róla, lehetetlennek bizonyult. Szerepjátékkal próbálkoztam. Egy üres széket tettem mellé, s arra kértem, képzelje el, hogy a fia foglal helyet ott. Mondjon ki mindent, amit mondani szeretne neki. Az elején csak sírt. Aztán jöttek belőle a szavak. A seb csak úgy gyógyul, ha kezeljük. El kellett kezdeni a kötözést. Lassan, óvatosan, fokozatosan. Egyik napról a másikra nem gyógyul be, de amikor eljön az ideje, igen. Miután több mindent is kimondott, szerepcsere következett, úgy folytattuk. Mély volt. Úgy éreztem ennyi elég volt. Újból a levélírással jöttem, többször segített már. Arra kértem, ha van még valami, írja le. Amennyire az ereje engedi, persze. Elbúcsúztam, megölelgettem, s újból biztosítottam afelől, hogy nem hagyom magára. Szívből bánta, hogy elhagyta a fiát, láttam, éreztem. Hogy mi volt a háttérben, nem tudtam, nem mesélt róla, ereje sem engedte már. Ítélkezésnek nem volt helye. Az utolsó napokban úgy akartam mellette lenni, hogy érezze: szeretve és elfogadva van, megbocsátottak neki. Lehetősége adatott bocsánatot kérni és nyerni. Földi léte utolsó perceiben is. A jó Isten mindenről gondoskodott! Róla is!

Mielőtt átment a túlsó partra, kétszer találkoztunk még. Mély és bensőséges volt. Hogy mi is történt az utolsó két találkozás során, a következő írásból kiderül. Kövessék. Soraimat egy számomra sokat jelentő gondolattal zárom, mely Lucy Kalanithi amerikai idegsebész tollából származik: „A rák nem mindig csatát jelent. Vagy ha igen, talán valami másért folyik, mint gondolnánk. Ne harcoljunk a végzettel, hanem segítsük át egymást rajta! Nem katonaként, hanem pásztorként. Így lesz minden rendben, még akkor is, ha nem.”

Ferencz Emese

Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2021. január 31-ei számában.