Az imádság és a Szentháromság kapcsolatáról tartotta katekézisét március 3-án délelőtt a szentatya, utána pedig két felhívást is közzétett, az egyiket a mianmari nép békéje, a másikat közelgő iraki apostoli útjának sikeressége érdekében.
Ferenc pápa teljes beszédét a Magyar Kurír fordításában adjuk közre.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Az imádságról szóló katekéziseink útján ma és a jövő héten azt szeretnénk látni, ahogyan Jézus Krisztusnak köszönhetően az ima egészen megnyit bennünket a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt, a Szeretet-Isten mérhetetlen tengere előtt. Jézus nyitotta meg előttünk a mennyet, ő vezetett be minket az Istennel való kapcsolatba. Ő tette ezt: megnyitotta előttünk a kapcsolatot a háromságos Istennel: az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ezt erősíti meg János apostol evangéliuma bevezetésének végén: „Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú – Isten, aki az Atya keblén van –, ő az, aki kinyilatkoztatta” (Jn 1,18). Jézus nyilatkoztatta ki előttünk Istennek ezt a háromságos identitását, azt, hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek. Mi valóban nem tudtuk, hogyan kell imádkozni: milyen szavak, milyen érzések és milyen fogalmazásmód felel meg Istennek. Abban a kérésben, amelyet a tanítványok a Mesterhez intéztek, és amelyre gyakran utaltunk e katekézisek során, ott van az ember összes tapogatózása, ott vannak az ismételt, gyakran sikertelen próbálkozásai arra, hogy a Teremtőhöz forduljon: „Uram, taníts meg minket imádkozni” (Lk 11,1).
Nem minden ima egyforma, és nem mindegyik megfelelő: maga a Biblia tanúsítja sok elutasított ima eredménytelenségét. Vélhetően Isten nem mindig elégedett imáinkkal, és mi észre sem vesszük. Isten az imádkozó ember kezére néz: hogy tisztává tegyük őket, nem megmosnunk kell, hanem tartózkodnunk kell a gonosz tettektől. Szent Ferenc így imádkozott: „Nullu homo ène dignu te mentvare”, vagyis „nincs ember, ki méltó lenne kimondani nevedet” (Naphimnusz).
De imánk szegénységének talán legmeghatóbb felismerése annak a római századosnak az ajkáról hangzott el, aki egy napon azért könyörgött Jézusnak, hogy gyógyítsa meg beteg szolgáját (vö. Mt 8,5–13). Teljesen alkalmatlannak érezte magát: nem zsidó volt, hanem a gyűlölt megszálló sereg tisztje. De a szolgája iránti aggódás merésszé teszi, és azt mondatja vele: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!” (Mt 8,8). Ezt a mondatot ismételjük mi is minden eucharisztikus ünneplésen. Az Istennel folytatott párbeszéd kegyelem: nem vagyunk méltók hozzá, nem formálhatunk jogot rá, minden szavunkkal és gondolatunkkal csak „sántikálunk”. De Jézus ajtó, ő megnyitja előttünk a párbeszédet Istennel.
Miért kellene az Istennek szeretnie az embert? Nincsenek rá nyilvánvaló okok, Isten és ember nincsenek egymással arányban… Olyannyira, hogy a legtöbb mitológiában nincs szó olyan istenről, aki az emberek ügyeivel foglalkozna; mi több, az emberi dolgok idegesítőek és unalmasak, teljesen elhanyagolhatóak az isteneknek. Emlékezzünk Istennek a népéhez intézett mondatára, melyet az ószövetségi Második törvénykönyvben olvashatunk: „Gondold csak meg, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, amilyen közel én vagyok hozzátok?!” Istennek ez a közelsége a kinyilatkoztatás! Egyes filozófusok szerint Isten csak önmagára gondolhat. Mi, emberek viszont próbáljuk dicséreteinkkel magunk felé fordítani az istenséget, és próbálunk kegyelemre méltónak tűnni a szemében. Ebből fakad a „vallás” kötelessége, hogy az ember folytonosan áldozatokat mutasson be és ájtatosságokkal próbálja elnyerni egy néma Isten, egy közönyös Isten jóindulatát. Nincs párbeszéd. Csak Jézus nyitotta meg, Jézus előtt pedig Isten Mózesnek adott kinyilatkoztatása, neki való megjelenése, csak a Biblia nyitotta meg előttünk az Istennel való párbeszéd útját. Ne felejtsük el: „Melyik néphez vannak olyan közel az istenei, amilyen közel én vagyok hozzátok?!” Istennek ez a közelsége teszi lehetővé a vele való párbeszédet!
Egy olyan Istenben, aki szereti az embert, sosem lett volna bátorságunk hinni, ha nem ismertük volna meg Jézust. Jézus megismerése megértette ezt velünk, feltárta ezt előttünk. Ez a botrány van bevésve az irgalmas apáról, illetve az elveszett bárány keresésre induló pásztorról szóló példabeszédbe (vö. Lk 15). Nem tudtunk volna sem kitalálni, sem megérteni ilyen történeteket, ha nem találkoztunk volna Jézussal. Melyik Isten hajlandó meghalni az emberért? Melyik Isten szeret mindig és türelmesen anélkül, hogy szeretete viszonzását várná? Melyik Isten fogadja el a rendkívüli hálátlanságot egy fiútól, aki előre elkéri örökségét, távozik otthonról és mindent elherdál? (vö. Lk 15,12–13).
Jézus az, aki feltárta előttünk Isten szívét. Jézus az életével elmondja nekünk, hogy Isten milyen mértékben Atya. Tam Pater nemo: Senki sem olyan Atya, mint ő. Az atyaság, mely közelség, együttérzés és gyengédség. Ne felejtsük el ezt a három szót, melyek Isten stílusát fejezik ki: közelség, együttérzés és gyengédség. Így fejezi ki atyaságát irántunk. Mi nehezen és igen távolról tudjuk csak elképzelni, mekkora szeretet lakozik a Szentháromságban, és micsoda kölcsönös jóindulat áramlik az Atya, a Fiú és a Szentlélek között.
A keleti ikonok megsejtetnek valamit ebből a titokból, mely az egész világmindenség eredete és öröme.
Egyáltalán nem gondoltuk volna, hogy ez az isteni szeretet kilép önmagából, és a mi emberi partunkra száll: egy olyan szeretet árad felénk, amelynek nincs párja a földön. A katekizmus kifejti: „Jézus szent embersége az út, amelyen a Szentlélek megtanít bennünket imádkozni Istenhez, a mi Atyánkhoz” (KEK 2664). Ez hitünk kegyelme. Tényleg nem remélhettünk volna nagyobb hivatást: Jézus embersége – Isten közel jött hozzánk Jézusban – magának a Szentháromságnak az életét tette elérhetővé számunkra, megnyitotta, szélesre tárta az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetmisztériumának ajtaját.
FELHÍVÁSOK
Továbbra is szomorú hírek érkeznek Mianmarból, véres összecsapásokról, emberéletek elvesztéséről. Szeretném felhívni az érintett hatóságok figyelmét, hogy a párbeszéd érvényesüljön az elnyomás felett, az egyetértés a viszályok felett. Felhívást intézek a nemzetközi közösséghez is: tegyenek meg mindent, hogy a mianmari emberek várakozásait ne fojtsa el az erőszak. Adják meg ama szeretett föld fiataljainak egy olyan jövő reményét, ahol a gyűlölet és az igazságtalanság átadja helyét a találkozásnak és a megbékélésnek. Végül megismétlem az egy hónappal ezelőtt megfogalmazott kívánságomat: hogy a demokrácia felé vezető út, melyen Mianmar az elmúlt években elindult, folytatódhasson a bebörtönzött politikai vezetők szabadon bocsátásának konkrét gesztusával (vö. A diplomáciai testülethez intézett beszéd, 2021. február 8-án).
* * *
Holnapután, ha Isten is úgy akarja, háromnapos zarándoklatra megyek Irakba. Jó ideje szeretnék találkozni azzal a néppel, mely oly sokat szenvedett; szeretnék találkozni azzal a vértanúegyházzal Ábrahám földjén. Más vallási vezetőkkel együtt újabb lépést is teszünk előre a hívők közötti testvériség útján. Kérlek benneteket, kísérjétek imáitokkal ezt az apostoli utat, hogy a lehető legjobb módon sikerüljön és meghozza a kívánt gyümölcsöket. Az iraki nép vár ránk; Szent II. János Pált is várta, de neki megtiltották, hogy elmenjen. Másodszor nem okozhatunk csalódást egy népnek! Imádkozzunk, hogy eredményes legyen ez az út!
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
