Az elmúlt év végén ünnepeltük többek közt Szent Imrét, Szent Erzsébetet, nemsokára, január 18-án Árpád-házi Szent Margitot ünnepeljük. Büszkeségünk a magyar Árpád-dinasztia, amely első szentjeinket adta. Ugyanakkor a dinasztiajelölő Árpád-házi kifejezésünk helyesírását illetően némi bizonytalanság figyelhető meg. Hol ezért, hol azért „úgy érezzük”, hogy egybeírandó – holott nem. De vajon miért nem? Nem vezetéknév? Bizony nem, akkoriban magyar nyelvterületen a vezetéknév intézménye még nem létezett. Az Árpád-házi uralkodók nem is használták magukra ezt a megjelölést. Lássuk hát, hogyan is írják ezt a megnevezést, és miért kötőjelesen helyes.
Szent Margit (Lehel-téri templom, Budapest) 
Szent Erzsébet (egykori minorita templom, Kolozsvár)
Mielőtt a címben jelzett dilemmára rátérnék, engedje meg a kedves olvasó, hogy elöljáróban leírjam, a helyesírást lehet utálni és lehet elfelejtkezni róla, mondván: aki akarja, helytelenül írva is megérti, amit mondani akarok. Lehet így vélekedni, de nem érdemes. Bár az igényesség egyre inkább kikopóban van, lakásunk és ingóságaink terén még hellyel-közzel tetten érhető. Akkor miért pont a beszédünk és legfőképpen az írásunk az, amellyel kapcsolatosan az igénytelenség oly nagy fokára vagyunk hajlamosak? Miért engedjük meg magunknak, hogy helytelenül használjunk szavakat – gondolok itt többek között ilyen párokra is, mint egyelőre–egyenlőre, múlva–múltán, miatt–végett.
Ez alkalommal egy igen jellemző elírásról írok néhány gondolatot, jelesül a címben is jelzett dinasztiajelölő Árpád-házi kifejezésünk hol ilyen, hol olyan okkal történő egybeírásáról – erre a leggyakoribb indok a „nem tetszik a kötőjel benne” és/vagy egyszerűen vezetéknévnek gondoljuk. Pedig nem az! Nyilván, ha vezetéknév volna, akkor a Jakabházi, Bélaházi, Jánosházi stb. meglévő neveink mintájára egybeírandó volna. Mivel azonban abban a korban magyar nyelvterületen a vezetéknév intézménye épp csak kialakulóban volt, szóba sem jöhetne az Árpád-házi akként való felfogása. Már ha a dinasztiába tartozó uralkodók egyáltalán használták volna magukra ezt a megjelölést. De ez a névadás csupán a 18. században, bő öt és fél évszázaddal azt követően történt, hogy az utolsó Árpád-házi uralkodónk elhunyt. Az Árpád-házi szavunk tehát nem vezetéknév, hanem pusztán egy „jelző”, ami arra szolgál, hogy röviden és frappánsan közölje a jelzett személyről, hogy Árpád vezér leszármazottja.
Az Álmos és Árpád leszármazottait jelölő dinasztianév két elemét, az Árpád tulajdonnevet és a házi melléknevet kötőjellel kell egymáshoz kapcsolni, mivel a két összetételi elem jelöletlen összetételt alkot (a helyesírási szabályzat 167. pontja mondja ki ezt). Az említett írásforma mögötti gondolatmenet leegyszerűsítve nagyjából így hangzik: az „egyszerű”, vagyis a közszavakból álló jelöletlen összetételek sajátossága, hogy általában a két összetételi elemet egybeírjuk. Mivel esetünkben egy tulajdonnév és egy közszó szerepel, a két elemet a tulajdonnévre vonatkozó szabályok miatt nem írhatjuk egybe, ám ezt a jelöletlen viszonyt, az „egybeírni volna jó”-t a kötőjellel fejezzük ki. (És ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy a korábban általam vezetéknévként hozott nevekben miért lehet egybeírni a tulajdonnevet és a közszót, annak azt mondhatom: azért, mert azokban az esetekben nem egy dinasztianévről beszélünk, azaz nem Jakabnak, Bélának és Jánosnak a leszármazottairól van szó, hanem egy egyszerű vezetéknéről, amely több mint valószínű, hogy egy adott településről való származást közölte valamikor régen, a név megalkotásakor.)
Megjelent a Keresztény Szó 2020 decemberi számában
