Élet a koronavírus után – a betegségben más lett az idő

Testközelbe kerül a halál a pozitív koronavírusteszttel együtt. Az elmúlástól, a szeretteink elvesztésétől való félelem, a mérhetetlen kimerülés, a reményvesztettség mind-mind a beteg szívéig hatol, miközben szervezete ádáz küzdelmet vív a koronavírus ellen. És mégis, mindennek ellenére, a legmegpróbáltatóbb helyzetekben is megcsillan Isten kegyelme, az élet ismét győzelmet vesz a halál felett. Szerzőink meg- és túlélték a koronavírust, megrendítő történeteik legyenek erőforrás számunkra ezekben a vészterhes időkben. László Attila, kolozsvári főesperes-plébános írását olvashatják.

Nem az egyszerűségről szól önmagunk megóvása e vészterhes időben. Fokozott, ha másokért – családtagokért, munkatársi csapatért – is felelősség van az ember vállán… Mennyit, hogyan, meddig, kivel… s közben az életösztön azt sugallja: minden korlát ellenére nekünk élnünk kell! Lehetőleg ahogy mi akarjuk – vagy elhisszük, hogy kell…

Aztán minden felborul, kétséges lesz, ahogy megérkezik egy kis láz, s mintha más lesz a kávé íze. Nem volt félelem bennem, de az új helyzetben, a teszt-egyértelműség után már azt akartam tenni, ami a legjobb a magam és környezetem érdekében is. Pár hagyatkozás után, a közeli viszontlátás reményében indultam kórházba, vezettem Székelyudvarhelyre, még el se fáradva… Az első sokkoló élmény: a volt kántor-munkatárs kisfiaival az út mellett állt. Megálltam, a gyermekek repültek felém – nekem meg gyorsan ablakot kellett emelnem, s kiáltani: ne gyertek közel! Ők nem értették, miért… eddig nem így volt…

Aztán a kórház. A harmadnapra belelátott-akart és Facebookon meghirdetett „ma már jobb” reménykedés. Majd az egyre rosszabbá váló állapot elfogadása. A család, a barátok előtti próbált-palástolása a mélységeknek. A múló hetek, javulás jelei nélkül, a belém nyomott irdatlan mennyiségű gyógyszer ellenére. Bő két hét után tudtam nagy nehézséggel és zihálással először zuhanyzóban vizet engedni magamra… Szappan nélkül, mert féltem, hogy nem lesz erőm azt lemosni.

Amiért hálás vagyok, folyamatos hálaadással: a sötétség óráiban sem veszítettem el a reményt. Volt, amikor nem a gyógyulás reménye éltetett, mert azt nem éreztem, hanem annak érzete, hogy a nagy csend mögött nem a semmi van. Ott van Teremtőm, Atyám, az Isten. Semmi más bizonyosságom nem volt. Ennek megtapasztalása adott békét, három napig nem is volt egyebem, mert akkor még az imát sem tudtam – a rádió vagy templom.ro segítségével se – mondani! Volt csüggedt óra is, a mélyponton. Amikor már nem volt elég az én élni akarásom, felrázott az orvosok, ápolók ereje, törődése, a szeretteim imája, aggódása. S megtörtént a várt csoda.

A fordulópont aztán társat is hozott Darvas-Kozma József személyében. Testvér-szép volt az a hét. Mert más ereje volt az imának is, s a hallgatásnak is együtt, mikor beszélni – azaz egymáshoz szólni – sem tudtunk erő híján. Aztán egy újabb hét egyedül, erősödőben, már szappanos zuhannyal. Sose gondoltam, ez lehet ekkora öröm, még akkor is, ha csak vánszorogva tudtam a fáradástól az ágyig menni.

Tudtam, éreztem, milyen sokan imádkoznak, szeretve aggódnak értem. Ugyanakkor az is az igazság része, hogy a nehéz napokon teher is volt a sok aggódó, féltő érdeklődés. Lenne egy javaslatom a jövő betegei hozzátartozóinak, ismerőseinek: legyen a családban, baráti körben valaki, akinél lehet az állapotról, fejleményekről érdeklődni. A beteg csak vele tartson kapcsolatot, legyen mintegy „szóvivő”, aki beszámol röviden a helyzetről, érdeklődőkről, továbbítja a jókívánságokat, imafelajánlásokat. Ez segítség ilyen állapotban, tud pihenni, ugyanakkor értesül, hogy nincs egyedül, kísérve, szeretve van, mi szintén kell, erőt ad.

Három hete hoztak haza. Menni, erőfeszítést kifejteni nem tudok, de már elindult az élet: a hozzám jövőkkel tárgyalok, döntések születnek, élek. Csak a harmadik héten tudtam az első hétköznapi szentmisét elmondani… S két vasárnap már koncelebráltam. Még hetekig fog tartani felerősödésem, ahogy most látom.

De e betegségben más lett az idő. Átértékelődött az életemben sok minden. Világosabb lett az irány, és az, hogy még inkább figyeljek emberi kapcsolataimban arra: nem szabad rosszul csinálni semmit. Nincs rá időnk! Csak szépen élni, a napjainkat, kapcsolatainkat szépen formálni érdemes. Ezt adnám át minden embernek, különösen azoknak, akik haragot, sértettséget hordoznak. Ahol gyűlölet van ember vagy testvér között. Semmi nincs, ami egy felénk nyújtott kezet, küldött üzenetet pótolhat! Semmi nem nehezebb, mint a szeretetlen vagy közömbös csend, a mindegy-hallgatás, a várt-remélt, de elmaradt biztatás…

S megtanultam másként látni, értékelni az embert, aki „csak” végzi a dolgát. Becsüljük meg egészségügyi dolgozóinkat! Emberfeletti munkát végeznek! Tisztelet nekik, kísérje áldás szeretteikkel együtt! Vegyük komolyan a meghozott szabályokat, hogy megmutassuk tiszteletünket a magukat és szeretteiket féltő emberek iránt. Ez is szabadságunk gyümölcse! Vigyázzunk egymásra, jó egészséget!

László Attila

Megjelent a Vasárnap 2020/48-as lapszámában.

Kapcsolódó: