Élet a koronavírus után – angyali közbelépés

Testközelbe kerül a halál a pozitív koronavírusteszttel együtt. Az elmúlástól, a szeretteink elvesztésétől való félelem, a mérhetetlen kimerülés, a reményvesztettség mind-mind a beteg szívéig hatol, miközben szervezete ádáz küzdelmet vív a koronavírus ellen. És mégis, mindennek ellenére, a legmegpróbáltatóbb helyzetekben is megcsillan Isten kegyelme, az élet ismét győzelmet vesz a halál felett. Szerzőink meg- és túlélték a koronavírust, megrendítő történeteik legyenek erőforrás számunkra ezekben a vészterhes időkben. Darvas-Kozma József c. esperes, csíkszeredai plébános írását olvashatják.

Súlyos megpróbáltatáson mentem keresztül az elmúlt másfél hónapban. A pandémia második hulláma felfele ívelt, amikor október elején koronavírussal fertőződtem meg. A betegség tünetei október 6-án jelentkeztek, hirtelen belázasodtam, először 38,5, másnap már 39 fok volt a testhőmérsékletem. Ágyba kerültem, szörnyű hányinger kínzott, az ételtől valósággal undorodtam, nem tudtam enni. A szagokat és ízeket éreztem, ezért tüdőgyulladásra gyanakodtunk. Az orvosom intravénás infúziós oldatot és antibiotikumot adott, de nem használtak a gyógyszerek, állapotom egyre romlott. A hetedik nap Csíksomlyóra vittek, ahol röntgenfelvételt készítettek és a konténerkórházban helyeztek el. Ezt követően PCR-tesztet készítettek, és késő este közölték, hogy a teszt pozitív. Így kerültem a tüdőgyógyászati osztályra. Javulás nem volt, ezért a főorvosasszony beleegyezésemet kérte, hogy átszállíthassanak Székelyudvarhelyre a COVID-fertőzöttek gyógyítására szakosodott háttérkórházba, amely a legjobb felszereltségű kórház a megyénkben. Arra hivatkozva, hogy a csíki tüdőgyógyászati osztály nagyon jó és tisztelem az itt dolgozókat, megbízom a szaktudásukban, azt válaszoltam, inkább maradok.

Ami mégis meggyőzött, hogy költöznöm kell, az október 17-én, életem egyik legborzasztóbb napján történt. A vírus nemcsak a tüdőmet, hanem a vesémet, a májamat, a hasnyálmirigyemet, az epémet is megtámadta. Mivel enni sem tudtam, erőm elhagyott, délkor nem tudtam lábra állni. Tudtam, hogy nagy a baj, úgy éreztem, hogy most meg fogok halni. Az ágy szélén ülve elimádkoztam az Úrangyalát és az őrangyal-imát. Amikor az ima végére értem, mennyei fény világította meg előttem a földet, a templomunk udvarát láttam, a sétány oldalán két képpel. Baloldalt egy overál formájú fekete műanyag zsák, jobboldalt egy fehér színű, hosszú ösvény volt. Az angyal megmondta, hogy két lehetőség között választhatok. Ha maradok, akkor meghalok, zsákba tesznek és eltemetnek. Ő a világosság útját ajánlotta. Kérjem, hogy szállítsanak Udvarhelyre. Majd öt feladatom lesz, megnevezte azokat, és neveket mondott, akik majd segítenek. Most döntsél. Ha a világosság útját választod, nyomd meg a fejed fölötti piros gombot. Jönnek az ápolók és mondd meg, hogy vigyenek Székelyudvarhelyre. Erre a látomás megszűnt. Követtem az angyal szavát, és Udvarhelyre történő szállításomat kértem. Így aznap először a megyei kórházba vittek, laborvizsgák sorozatát végezték el. Másnap délkor, a Makovecz-tervezte templom felszentelési évfordulóján a székelyudvarhelyi háttérkórházba szállítottak, ahol a vizsgálatokat elvégezték és kezelésbe vettek. Közben a húgom és ismerőseim beszéltek az orvosokkal, és azt tanácsolták, talán a Tocilizumab 400 mg gyógyszer segítene. Késő este már recept is volt, mert az orvosnőnek volt bátorsága megírni.

A húgom minden szálat megmozgatott, kereste a gyógyszert Bukarestben is, de nem volt. Ekkor németországi és magyarországi ismerősöket hívott a gyógyszer végett. Végül a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, Ugron Béla barátom intézkedett: Kozma Imre atya, az irgalmasrend elöljárójának segítségével hűtőtáskába került a gyógyszer.

Egy bicskei barátom éppen akkor hívta fel a húgomat, és azt kérdezte, miben tudna segíteni. Már 15 órakor úton is volt Nagyvárad felé. A határnál Takó István egyetemi lelkész vette át a pakkot, amit Kolozsváron átadott az unokaöcsémnek, és ő hozta Udvarhelyre. Az orvosok éjjel már elkezdték beadni a gyógyszert. Reggeli váltáskor észlelték, még van a hűtőtáskában, és azt László Attila kolozsvári főesperes-plébánosnak adták be. Szerdán átszállítottak a Fertőző Kórházba. A csomagoláskor látták meg, hogy még van egy adag gyógyszer a táska aljában, és azt annak a csíkszenttamási férfinak adták be, aki így két nap után lekerült a lélegeztetőgépről.

Onnan tudtam, hogy jobban vagyok, amikor éjjel fölkeltem és megnéztem, hogy a hűtőszekrényben van-e valami harapnivaló. Attól kezdve a szeretteink, barátaink hozta húsos falatoknak örvendhettünk. Engem október 27-én szállított haza a mentő, Attilát november 2-án, Imrét pedig november 17-én. Hazatértem másnapján köszönőlevelet írtam Kozma Imre atyának és Ugron Bélának, mert küldeményükkel hármunk életét mentették meg.

A kórházban töltött több mint három hét alatt láttam szenvedőket, eszméletlen állapotban fekvőket, akikért imádkoztam és feloldoztam. Mert zuhanó repülőn és süllyedő hajón nincsen ateista! Jó érzés volt látni az orvosok, ápolók, takarítók, mentősök, röviden az egészségügyben dolgozók 12 vagy 24 órás áldozatos munkáját. Értük is imádkoztam/tunk, mert így dolgozni csak Isten segítségével és a betegek iránti szeretettel lehet. Köszönöm, köszönjük szolgálatukat.

Vigyázzunk egymásra! – ez ne csak felszólítás legyen, hanem vegyük komolyan, azaz legyen kijelentő módban: vigyázunk egymásra… Egy hónappal életem legsúlyosabb megpróbáltatása, halálközeli állapotom után, lábadozva írom: nem játék a járvány! Egy hónap alatt plébániámon harmincan haltak meg. Ha beteg valaki, ne halogassuk, forduljunk orvoshoz. A családtagok cselekedjenek gyorsan, hisz minden óra vagy nap életet menthet. A beteget kell menteni szeretettel. A gyógyszer, ha van, akkor a pénzt nem kell nézni. A pénz csak eszköz, úgyis elfogy. Ha él bennünk az élet tisztelete és szeretete, akkor tudunk gyógyítani, embereket menteni. Vegyük igénybe a lelki segítséget, az imádságot, a bűnbánat felindítását és a szentségeket.

A betegség megtanít minket végességünkre, tehetetlenségünkre, figyelmünket az élet értelmére irányítja, és megmutatja, hogy Isten és az égiek segítségére számíthatunk.

Darvas-Kozma József

Megjelent a Vasárnap 2020/48-as lapszámában