EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?”
Azt felelték: „Az első.”
Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!” (Mt 21,28-32)
Amikor valakit új munkahelyre alkalmaznak, sokféle módszerrel igyekeznek kideríteni, hogy milyen képességekkel rendelkezik, hogy megfelel-e majd a feladatainak, de természetesen arra is kíváncsiak, mennyire megbízható, mennyire lelkiismeretes stb. Minden emberi kapcsolatban föltevődnek ezek a kérdések. Vajon milyen ember a másik? Mi lakozhat benne? És főleg: vajon hogyan lehet kifürkészni az emberi lélek rejtelmeit?
Szophoklész Antigonéjában a kórus énekli: sok van, ami csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb. M. Heidegger hívta fel a figyelmünket arra, hogy amit mi csodálatosnak fordítunk, az a görögben egyszerre jelent félelmetest, rettentőt és csodálatost. Az ember bensejének titokzatossága félelmet keltő, de ennek a bensőnek sokoldalú megnyilatkozása csodálatot érdemel. A beszéd, a tengeri utazás, a mezőgazdasági munkák, a technikai rátermettség, az emberi együttélést szervező tudás csodálatot ébresztő szeletei a félelmetes benső föltárulkozásának.
Jézus példabeszéde a két testvérről erről az ellentétről szól: a belsőről és annak külső megmutatkozásáról. A példabeszédben könnyű eldönteni, melyik testvérnek az oldalára álljunk: a nemet mondó, de szavait megbánó, és később mégis tettekre váltó ifjúéra. De talán mégsem ennyire egyszerű és egyértelmű a történet. Valamennyien mindkét testvért önmagunkban hordozzuk: van bennünk Kain és Ábel, Ézsau és Jákob, tékozló fiú és otthon maradt testvér.
A lélek fényét kifelé sugárzó tükrünk néha elmosódott, máskor hamis képet küld rólunk a külvilágba. Néha mi vagyunk a könnyedén igent mondók, akik szavaikat később nem váltják valóra. Máskor mi vagyunk a makacs tagadó, nemet mondó testvér, aki kis idő múltán jobb belátásra tér, és mégis megteszi a jót.
Sokszor azt is föl kell fedeznünk magunkban, milyen hosszú út vezet a könnyedén kimondott igentől a tettekig. A lelkesedés hamar föllángol, de az evangélium szellemében történő életmód kialakítása igen hosszú időt vehet igénybe.
A lelkes képmutató és az állandó húzódozó egyszerre van bennünk. Szavainkkal olykor szépítjük saját valóságunkat, máskor meg tetteinkkel, készségünkkel fejezzük ki, hogy megbántuk a tagadásunkat.
Jézus ezt a példabeszédet a vámosokra és utcanőkre érti. Ők azok, akik nemet mondanak, de mégis teljesítik az Atya akaratát. Velük szemben ott vannak azok, akik látszólag vallásosak, akik állandóan „Uram, Uram”-nak szólítják őt, de életmódjuk más. Jézus szigorúan ítélkezik róluk: sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők! (Mt 7, 23) Nem arról van szó, hogy nem kellene imádkozni, nem arról van szó, hogy a vallásos gyakorlatok ne lennének fontosak, hanem a törésről. Ha a kettő közt nincs folytonosság, ha az imádság, ha Isten hittel való megszólítása nem vezet az Atya akaratának teljesítéséhez. Ilyen értelemben példaként állnak az igent mondók előtt azok, akik nemet mondanak. Sokkal jobb megbánni a nemet és tettekre váltani, mint belekényelmesedni néhány kegyes gyakorlatba.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2020/39. számában.
