Bútorfestés – lélekfestés?

0
839

Már évek óta szerettem volna elsajátítani a népi bútorfestés alapjait, de valahogy mindeddig elmaradt. Milyen ecset, milyen festék a megfelelő, melyek azok a színek, formák, amelyeket őseink használtak? Visszanyúlni a gyökerekhez, ismerkedni a hagyományainkkal, mindig időutazás számomra, amelynek során valami helyére kerül a lelkemben is. És idén megadatott… és nem csak bútorfestési technikákat sajátítottam el, hanem lelkigyakorlatoztam is azalatt, amíg próbálkoztam egy-egy tárgyat alapozni, a formákat megrajzolni, majd kifesteni.

A tábor helyszíne a csíkszentdomokosi lelkigyakorlatos ház volt, ahová évek óta vissza-visszajárok, ahol elcsendesedek, ahol megnyugszik a lelkem, ahol a helyükre kerülnek azok a kis puzzle darabkák, amelyek csak Isten jelenléte által találják meg „rendeltetésüket”. Elsőre furcsa volt ezen a helyen a zaj, a kacagás, a vidám hangulat, de hamar megszoktam, hisz nem csak tábor volt ez, hanem – ahogy elneveztem – tábori hangulatú, lelkigyakorlat. A programot Darvas Piroska segítő nővér szervezte. A nap szentmisével kezdődött, majd mielőtt nekifogtunk volna a festésnek, napindító gondolatok által, illetve a szemlélődő ima különböző gyakorlataival hangolódtunk az előttünk álló napra, festés után ebéd, pihenés és újra festés, tele élettel és vidámsággal, szabadsággal. Este a szentignáci examen gyakorlatával tekintettünk vissza a napra, amely segített újra átélni minden olyan eseményt, ami nyomot hagyott bennem, és mindezt Isten jelenlétében, neki átadva. Így egy jól meghatározott  kerete volt minden egyes napunknak, Isten jelenlétébe helyeztük mindazt, amit aznap alkottunk, megköszönve a rengeteg kegyelmet, segítséget, mellyel megajándékozott minket. Majd vacsora után jöhetett a népzene, néptánc, nótázás, beszélgetés, nevetés.

A napindító gyakorlatok és az examen adta azt a keretet, ami miatt nem csak az ujjaim, a kezem, a testem gyakorlatozott és próbált valami újat befogadni, hanem a lelkem is. Alapozás, rajzolás, festés, kontúrozás, lakkozás mind-mind a bútorfestés egy-egy fázisa. Nem mindegy, milyen festékkel, milyen ecsettel, milyen hangulatban, sietve vagy lassan, óvatosan vagy egy bátor mozdulattal nyúlok a bútordarabomhoz. A napindító gondolatok abban segítettek, hogy próbáljam megfigyelni, ezek a mozdulatok hogyan hatnak rám, és így ne csak egy megrajzolandó tárgy legyen a kezemben, hanem figyeljek arra, ahogyan megszületik egy gyönyörű alkotás. Az is fontos volt számomra, hogy nem egyedül, magányosan, hanem közösen festettünk. Persze mindenki a sajátját, de azzal, hogy megcsodáltam a társam alkotását, ahogy néztem bátor vagy éppen bátortalan mozdulatait, picit részt vettem a munkájában.

Bevallom, én nagyon bátortalanul érkeztem és fogtam neki alapozni, festeni. Nagy ecsettel nagyon jól tudtam bánni, de rajzolni, apró részleteket kifesteni, majd a finom kontúrvonalakat meghúzni, arra teljesen képtelennek láttam magam. Hogy kerül fel a minta a „tandeszkámra”, a kis fadarabomra? Vékony vagy vastag kell hogy legyen a tulipán szára? Milyen színű az a kör ott a mintán? Ki lehet javítani, amit elrontok? Ennél sokkal több kérdésem volt a legelején, és tele voltam aggodalommal, nehogy elrontsak valamit. Lassan-lassan mindenre választ kaptam, köszönhetően az oktatónk, Halmágyi Csaba türelmének, segítségének és profizmusának.

Párhuzam született meg bennem a festés és az élet között. Tele vagyok aggodalmakkal, és mégis, amikor eljön az ideje, megszületik a minta, amelyet követnem kell – sőt, egy fél mintából már én magam is meg tudom rajzolni a teljes mintát (csak üveg és fény kell hozzá) –, szép lassan megszínesedik a sötét, monoton alap lassan megvilágosodik, majd hangsúlyt nyer az életemben, és létem megtelik ragyogással. Megszületik az élet, úgy ahogy a minta szép lassan kirajzolódik az alapra. Majd jön a festés – először a sötétebb szín –, majd a száradás, aztán a világosabb szín, majd újra a száradás, és így tovább. Majd a fekete és fehér árnyékoló kontúrvonal, amitől teljesen más lesz a minta, kiemelkedve a háttérből – de itt is várni kell, míg megszárad. És végül a lakk, ami megváltoztatja, élénkebbé teszi a színeket, amitől ragyogni kezd a tárgy. A legfontosabb az alap és a lakk. Ami e kettő között történik, azt lehet javítani, azt újra lehet festeni, de az alapot később megváltoztatni nem lehet, a lakkozás után pedig nem lehet javítani a mintát, úgy hogy ne hagyjon nyomot.

És itt van újból a párhuzam: nem mindegy, ki életem alapja, hisz arra festem, színezem, színezik az életem. Hogy milyen mintát, utat követek, mennyire lesz színes az életem, az már az én döntésem, szabadságom. Ha ez a minta egyezik Isten akaratával – az ő jelenlétében élem életem –, akkor ő meghúzza a finom kontúrvonalakat, sőt még bele is fest valamilyen mintát, amitől még teljesebb lehetek. Ő az, aki kijavítja, helyre igazítja elsietett mozdulataimat, tetteimet, vagy egyszerűen rávezet arra, hogyan hozhatom én magam helyre azokat. Ő az, aki, amikor már olyan lett, amilyennek ő megálmodta és benne van már mindkettőnk munkája, bevonja, ragyogóvá teszi életemet.

Így lettek számomra a bútorfestő tábor napjai lelkigyakorlatos napokká, amelyben volt tanulás, gyakorlás, aggodalom, csalódás, rossz mozdulat, rácsodálkozás, öröm, hála, megállás, tánc, mozgás, nevetés, zene, csend, finom ételek, jó beszélgetések, és ezek mind a maguk idejében és a maguk helyén. Élet volt a szó legszorosabb értelmében. Indulás előtt mindannyian ragyogva tartottuk kezünkbe, szebbnél szebb tárgyainkat, úgy köszöntünk el, hogy bárcsak most kezdődne, hisz annyi tanulni, gyakorolni valónk van még… És mi gyakorlunk tovább, ha nem is a bútorfestést, de azt biztosan, hogy egyre színesebbé, szebbé, Istennel közösen ragyogóbbá formáljuk életünket és embertársaink életét.

Albert Júlia