EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:
Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.
Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja.
S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma. (Mt 10,37-42)
Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Jézus beszédeiben gyakran találkozunk ellentmondásos kijelentésekkel. Ilyen a fenti mondat is. Az élet megtalálása egyben annak elveszítése is. Hogyan értelmezhető egy ilyen kijelentés?
Egy csalódott fiatal elment egyszer egy szerzeteshez, és arra kérte őt, tanítaná meg neki, hogyan juthat el a lelki élet magaslataiba. Hogyan tudná életét értelmessé, teljessé tenni. Arra is megkérte a szerzetest, hogy a rövid és egyszerű úton vezesse el a célhoz, mert nincs sok türelme és ideje. A szerzetes megkérdezte az ifjút, milyen tevékenységben leli leginkább örömét. Sakkozni szeretek – volt a válasz. A szerzetes hamar hozatott egy sakktáblát, és megkérte az egyik idősebb testvért, üljön le a vendéggel játszani. Az volt az alapszabály, hogy életre-halálra játszanak: aki veszít, azt karddal lefejezik. Az ifjú teljes értelmi képességét bevetette, figyelt, koncentrált, és néha egy-egy határozott mozdulattal arébb tolta a figurát. Jó néhány lépés után elkezdte az idős szerzetest figyelni, aki komolyan és mélységes nyugalommal folytatta a játékot. Az ifjú szívében egy idő után szánalom ébredt a szerzetes iránt: sajnálta volna, ha ennek az idős, nyugodt embernek meg kellene halnia. Nem érdekelte már annyira a játszma, szándékosan épített be hibás lépéseket a jól végiggondolt stratégiába, és lassan kezdte elveszíteni a legfontosabb sakkfiguráit. A lelki élet magasságait tanító szerzetes maga is figyelte, mi történik a játékban. Mihelyt észrevette, hogy az ijfút már nem annyira a játszma kimenetele érdekli, hanem a szerzetes-testvér sorsa, félbeszakította a versenyt: itt ma sem győztes, sem vesztes sincs. Senki sem veszíti el ma a fejét. A lelki élet csúcsára összpontosítással és együttérzéssel lehet eljutni. Te, kedves idegen, mindkettőnek a birtokában vagy. A többit megtanulod majd itt nálunk a kolostorban.
Menyerni vagy elveszíteni az életet? Ha az élet játszma, verseny, úgy tűnik, jobb abban veszíteni – lehet, sokkal többet kapunk helyette. Ösztöneink, biológiai programunk azt üzenik nekünk, hogy mindent meg kell tennünk életünk megtartása, kiteljesítése érdekében. De van egy másik iránytűnk is, amely – lassabban ugyan – de mégis egyértelműen arra figyelmeztet: az ösztönök diktálta kiteljesedés illúzió, az élet nem a fiziológia szintjén érkezik meg a teljességhez. Az életünk értelmét nem hordozzuk önmagunkban.
Ha mi magunk lennénk életünk értelme, semmit sem tudnánk tenni a boldogságunkért, az életünk beteljesüléséért, mint enni, inni, élvezni a pillanatot, fenntartani önző és egoista projektjeinket. És ez adott esetben sikerülhet is. De az élet igazi teljességét csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha kilépünk ebből az ördögi körből, ha felismerjük, hogy az életünk értelme másban, másikban van.
Elveszíteni az életet azt jelenti, kilépni önmagunkból, tudatosítani azt, hogy emberként képesek vagyunk az élvezet szintjét meghaladni, és egy nemesebb jó érdekében tevékenykedni. Kilépni önmagunkból, és valaki másért élni.
Megnyerni az életet pedig azt jelenti, hogy megérezzük az életnek ezt a mélyebb, a puszta létfenntartáson túl húzódó vonzását. Megérteni, megtapasztalni, hogy életünk magasabb régiókban zajlik, mint saját önzésünk.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap június 28-ai számában.
