Aki gyakorol, az remél

A lelkigyakorlatról a szerzetesnő, a pap és a laikus szemével

0
469
Illusztrációk

Egy „rendes” keresztény év eleji elhatározásai közt szerepelhet, hogy az előtte álló hónapokban több időt fog fordítani az imádságra, az Istennel való kapcsolatára, talán részt vesz majd egy zarándoklaton vagy lelkigyakorlaton. Bár mindannyiunk számára ismert a szó – lelkigyakorlat –, vajon tudjuk-e, honnan ered és mit is jelent valójában ez a kifejezés? Kinek „való” és kinek nem? Milyen gyümölcsei lehetnek, és milyen lehetőségeket rejt magában? Milyen személyes tapasztalatai vannak egy szociális testvérnek, egy jezsuitának és egy laikus hívőnek a lelkigyakorlatozásról? Összeállításunkban ezeket a kérdéseket érintjük.

Mi a lelkigyakorlat?

A kifejezés Szent Ignác nevéhez fűződik elsősorban, ő nevezte így azt a nagyon gyakorlati útvonalat, amelyet a lélek bejárhat Isten létének, szeretetének felismerésétől a megtérésen, Krisztus követésén át a vele szeretetben történő egyesülésig. Természetesen nem ő az első és az egyetlen, aki ezzel a belső úttal és ennek az útnak a bejárhatóságával, annak módjával és eszközeivel foglalkozott, de ő adott ehhez egy jól strukturált rendszert, ami azóta mintegy nyelvezetként szolgál a spirituális út megragadásához. Katona lévén a „szakmájából” vette a kifejezést: „miként a sétálás, gyaloglás és futás testgyakorlat, úgy lelki gyakorlatnak mondható minden olyan tevékenység (lelkiismeret-vizsgálás, elmélkedés, szemlélődés, szóbeli és elmélkedő ima), amely előkészíti és alkalmassá teszi a lelket, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és miután eltávolította őket, keresse és megtalálja az isteni akaratot abban, hogy életét lelke üdvözülése felé irányítsa”.

Szűk értelemben többnyire a legalább három napos, csendes elvonulásban, valamilyen imaforma gyakorlásával töltött időt és folyamatot nevezzük lelkigyakorlatnak. Nagyon sok formája létezik, még olyan is, ami robbantja az előbbi definíciót, mert a hétköznapokban végzik, de szigorúan megszabott keretek között. A lelkigyakorlat minden olyan megkeresztelt hívő embernek való, aki szeretné ezt az utat bejárni, vagyis az életét az Istennel valók kapcsolatának megfelelően élni. Az viszont változhat, hogy kinek mikor milyen változatban.

Szent Terézia Benedikta írja: „A szívnek az Istennel folytatott csendes párbeszédében csiszolódnak azok a kövek, amelyekből Isten országa épül.” A lelkigyakorlat ennek a párbeszédnek egy intenzív időszaka. Ennek a párbeszédnek természetesen folytatódnia kell a lelkigyakorlat után is, másfajta intenzitással, viszont ahhoz, hogy ez a párbeszéd élő és hiteles tudjon maradni, időről időre vissza kell vonulni. Ezen (is) múlik Isten országa. És ha innen nézzük, akkor lelkigyakorlatot végezni bár nagyon személyes tevékenység, mégsem magánügy – és nem önzés, nem luxus a rá fordított idő.

Kísérői tapasztalat

Szép tapasztalatom van arról például, hogy világi krisztushívők mennyire komolyan veszik a fentebbi mondottakat. Nagyon tudatos életvezetésre és komoly hitéletre vall, amikor egy többgyermekes édesanya vagy édesapa, vagy éppen százmillió feladattal vitézlő vállalkozó fiatalember eljön egy lelkigyakorlatra, mert tudja, hogy ő nem azzal lesz hasznára a családjának/a társadalomnak, ha a pótolhatatlansági szindrómát dolgozza ki magában, hanem éppen ellenkezőleg: akkor, ha akár áldozatok árán is megadja a lehetőséget Istennek, hogy a lelkigyakorlat csendjében megszólítsa őt, hogy továbblendítse, kiteljesítse az életét.

A dobogókői Ignáci Lelkiségi Központ kétéves képzését végeztem el, és mondhatom, hogy az életem egyik legszebb – és legmeglepőbb tapasztalata volt. Nem akartam kifejezetten kísérő lenni ugyanis, egyszerűen egy alaposabb lelkivezetői képzést szerettem volna, de akkor még ez „kapcsolt áru” volt – és az Úr itt menet közben „üstökön ragadott”. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy „de hát ez ép nekem való…” A képzés tehát annyira profi volt, hogy ki tudta hozni belőlem ezt a hivatást. Számomra most már egyértelmű, hogy ehhez hivatás kell, nem lehet erőből megtanulni. Bár nyilván szükséges tanulni hozzá.

Röviden még azt tudnám mondani róla, hogy nagyon komplex, jól felépített program, a tágasság, a szabadság és a fegyelem, a felelősségvállalás egyaránt jellemezte mind a képzők, mind a csoport részéről. A spiritualitás történetét, általános elemeit, különböző lelkiségek jellegzetességeit, a személyes kísérés kommunikációs stílusát, pszichológiai háttérismereteket és a saját istenkapcsolat további kibontakozását éppen úgy érintette, mint a szentignáci lelkigyakorlat kifejezett folyamatát, ami természetesen a gerincét képezte. Mindez igazán jól akkor működik, ha az embernek van alapvető hittani-teológiai, valamint természetfeletti rálátása, de józan paraszti esze is.

A képzés egyik utolsó gyakorlataként megfogalmaztuk a kísérői hitvallásunkat. Az enyém: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem”(Jn 3,30). Keresztelő János mondja ezt Jézusról. A jól megélt lelkigyakorlat mindig egyféleképpen az ige inkarnációja: beletestesülése az élő személybe, felmutatható test, amelyben ott ragyog az emberré lett Isten szentsége: aki ott jelen van, annak a saruszíját sem vagyok méltó megoldani… Kísérőként csak eszköze vagyok a történéseknek. És amikor eljutunk addig a pontig, hogy a lelkigyakorlatozó tényleg találkozik Istennel (ez azért nem mindig egyszerű folyamat), akkor a fő feladatom az, hogy ebbe ne kontárkodjak bele… mert ott, ahol a Jézus iránti elköteleződés növekszik, a vele való kapcsolat tisztul és elmélyül, ott növekszik az élet is.

1989 előtt

Arra a kérdésre, hogy a szociális testvérek hogyan vettek részt lelkigyakorlatokon a kommunizmus ideje alatt, hogy egyáltalán volt-e erre lehetőség, azt tudom válaszolni, hogy nem volt, de mégis volt. Nagyon kreatívak voltak ugyanis a testvérek: elmentek „túrázni” a hegyekbe… Vagy szilveszterkor „szórakozni”. Voltak mindig olyanok, akik a prédikált lelkigyakorlatok műfajához jól értettek, és tudtak ilyet vezetni. Titokban beszerezték a legújabb könyveket, a bencés lelkiségi irodalmat például. Olyan pap is került, akit be lehetett vonni.

Résztvevőként

A mi közösségünkben a sokféleség elfogadott, egyetlen kikötés van, hogy időnként a saját karizmánkkal foglalkozó lelkigyakorlatokon is részt vegyünk közösségben. Az ilyen elsősorban a közös hivatásban való növekedés-felfrissülés alkalma számomra. A személyesen kísért lelkigyakorlatban is természetesen ugyanezzel a karizmával találkozom, de egy teljesen más dimenzióban. Időnként szívesen veszek részt személődő lelkigyakorlaton is, mert az elrendez. Dobogókőn azért (is) szeretem, mert hiteles egyházélményben is részesítenek a csoportok: szerzetesek, világiak, papok, sőt sokszor más felekezetűek is együtt imádkozunk.

Farmati Anna szociális testvér

A lelkigyakorlatról…       

Hogy mi is a lelkigyakorlat? Talán kezdeném azzal, hogy a Lelkigyakorlatok Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítójának a műve. Röviden szeretnék szólni arról is, hogyan keletkezett ez a könyv. Megtérése után Ignác mély vágyat érzett, hogy Krisztust elkötelezetten kövesse. Ez mély lelki tapasztalatokkal és nagy benső átalakulásokkal járt. Ezekre reflektálva szerette volna, ha másokon is segíthet. Ezért elkezdett úgynevezett gyakorlatokat ajánlani másoknak, amik által az Istennel való kapcsolat mélyülhet, és saját életükön is változtathatnak. Később ezeket a tapasztalatokat összegyűjtötte, reflektált átimádkozta, és így megszületett a Lelkigyakorlatok könyve. Ez valójában egy kézikönyv, ahol az ember különféle gyakorlatokhoz és elmélkedésekhez kap egészen praktikus tanácsot, illetve útmutatást. A lelkigyakorlatozó az elmélkedések alatt használja értelmét, akaratát és érzelmét, és kísérőjével tapasztalatairól beszélgetvén, együtt eljuthatnak Isten akaratának jobb megértéséhez, és Krisztust követve a szentség útjára léphet. Így megtalálja Isten jelenlétét és vezetését a mindennapi életében.

Sokfajta lelkigyakorlat létezik, a klasszikus ignáci lelkigyakorlat mellett, mely valójában 30 napos, van a mindennapok lelkigyakorlata – ez a 30 napos lebontva –, a 3, 5, illetve 8 és 10 napos lelkigyakorlatok. Aztán vannak prédikált, hivatástisztázó, szemlélődő, azaz kontemplatív lelkigyakorlatok is.

Hangsúlyok

Az ignáci lelkigyakorlaton a hangsúly a csenden, a nagylelkűségen, a nyitottságon és a személyesen kisérésen van. Ezek mind segítenek, s egyben ez a célja is, hogy eltávolítsunk magunkból minden rendezetlenséget, hogy ilyenformán önmagunkat jobban megismerjük, a jó Isten felé még inkább megnyíljunk. Ezen az úton a lelkigyakorlatozót segíti a lelki kísérő személyre szabott szentírási szövegekkel való elmélkedési anyaggal, majd ennek kibontása a kísérővel való beszélgetésekben történik. A beszélgetés a lelki kísérő részéről személyes odafigyelést jelent: mi az, ami jobban segíti a lelkigyakorlatozót a növekedésben, előrehaladásában. Így a gyakorlatozó saját mély és hiteles vágyait megismerve, Istenre hangolódva felismeri Isten jelenlétét, hívását, arra válaszolni tud, és életét e szerint rendezi. Végső soron a lelkigyakorlat egy nagyon személyes út, folyamat is egyben, melynek célja eljutni Isten „bensőbb ismeretére”, az „Istennel való családiasság” állapotába.

Ez az ignáci lelkigyakorlat ajánlható mindazoknak, akik vágynak arra, hogy életüket rendezzék, hogy a jó Istent jobban megismerjék s a vele való kapcsolatot elmélyítsék. Azoknak is ajánlott, akik fontos döntések előtt állnak. Akik csendre vágynak, akik csak egyszerűen pihenni szeretnének az Úrnál. Akik csak távolságot szeretnének venni a mindennapok zajától. S ez nemtől és korosztálytól független.

Tapasztalatom az, hogy nagyon sok a kereső ember, akik vágynak a csendre, elvonulásra, Istennel és önmagukkal való találkozásra, és hogy idézzem Nemes Ödön atyát, „szabadabban, örömmel és szeretettel” térnek vissza a mindennapokhoz.

Szőcs E. László jezsuita

Élek?

2016 júniusában Mustó Péter atya könyvbemutatóján ismertem meg személyesen Darvas Piroska segítő nővért, akiről már korábban hallottam, hogy indított egy ÉLEK (Élet Lelkiség Közösség) nevű csoportot Csíkszeredában, akikkel a hétköznapokban lelkigyakorlatot végeznek. Felkeltette az érdeklődésemet, de akkor még nem tudtam csatlakozni hozzájuk. Úgy éreztem, megvolt a magam személyes istenkapcsolata, de valahogy mégsem volt az igazi. Kerestem azt a közösséget, ahová tartozni szeretnék, aminek a lelkiségével azonosulni tudok és ahol jól érzem magam. A Piroskával való személyes találkozást követően, augusztusban elmentem Csíkszentdomokosra, a Szent Margit Házba egy háromnapos csendes lelkigyakorlatra azzal a gondolattal, hogy feltehetőleg én leszek a kakukktojás, de legalább meglátom, miről szól ez az egész. Emlékszem, akkor Piroska arról beszélt, hogy különböző lelkek különféleképpen látják a világot és Istent, vagy nem is látják, esetleg keresik. Van, aki próbálkozik és keresi a jót, keresi a helyét, eljön egy ilyen lelkigyakorlatra először – akárcsak én –, és ez olyan, mint amikor hegedülni tanul valaki: rögtön elsőre nem fog szépen szólni. Aki először jön lelkigyakorlatra, abban sincs és nem is lesz azonnal harmónia, hanem kicsit nyikorogni fog, lesznek hamis hangok, nyekergések, de a gyakorlat, a kitartás meg fogja hozni a gyümölcsét. Szavaiban felismertem magam, felismertem a nyikorgásaimat, ugyanakkor azt is éreztem, hogy mindezekkel együtt nem vagyok kakukktojás, ugyanolyan kereső ember vagyok, mint a többiek, a szándékom és a törekvésem jó. Megerősítést kaptam arra, hogy jó úton vagyok az Isten-keresésemben, és ez volt az, ami alapján már akkor tudtam, hogy én ide még nagyon sokszor vissza fogok jönni, jó nekem itt lenni. Ezt követően még azon év novemberében újra részt vettem egy háromnapos szentignáci csendes lelkigyakorlaton, és miután hazajöttem, adventben csatlakoztam az ÉLEK csoporthoz.

Csendben

Most visszanézve csak találgatom, de pontosan elválasztani nem tudom, hogy melyik lelkigyakorlat miként járul hozzá a lelkem fejlődéséhez, istenkapcsolatom elmélyüléséhez, a tudatosabb, éberebb jelenléthez, azt érzem, hogy mindkettő egyformán fontos számomra. A csenddel mindig jó barátságban voltam, elég „erős” csendigényem volt a hétköznapokban is, de az a fajta csend, ami egy csendes lelkigyakorlaton van, ismeretlen volt számomra. Más volt az általam ismert külső csend és az ott, Isten kegyelméből megteremtődött belső csend. A hétköznapok zajától, a mindenféle információtól mentes lét, amikor nincs se telefon, se internet, se könyv, a teljesen ingerszegény környezet olyan kiüresedést tud teremteni, amiben az ember könnyebben tud találkozni Istennel és önmagával. Ezek a találkozások nem mindig egyformák, egyénileg nagyon változó, hogy milyen felismerések tudnak megszületni egy-egy ilyen csendben. Nekem volt olyan lelkigyakorlatom, amire úgy indultam, hogy „szabadságra megyek a jó Istennel”, nem volt bennem békétlenség, semmilyen lelki teher, csak szerettem volna elmélyíteni a vele való kapcsolatomat, és hogy az a mi kettőnk hete legyen. Közben feljöttek olyan múltbéli sebek, lelki terhek, amelyekre nem számítottam, de ezek is teret kapnak, és ez jó. Mert Jálics atya szerint minden ilyen sebzettség, megkötözöttség, ami imában feljön, az meg is váltódik.

Felvértezve

A hétköznapok lelkigyakorlata nagyon sokat segített abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok, ahol most tartok, és ne ítélkezzek se magam, se mások felett. Folyamatosan arra tanítgat, hogy szeretettel és hittel vállaljam önmagamat, azt, aki most vagyok. Úgy érzem minden lelkigyakorlat után, mintha jobb emberré válnék, mintha jobbá tenne, megszépíti a lelkemet, hálával tölt el, és ez számomra Isten-élmény. A lelassulás, az lecsendesedés, a tudatosabb jelenlét békét és egyensúlyt teremt bennem, és lehetőséget az Istennel való egységélményre. A hétköznapok taposómalmában sajnos nem lehet megtartani ezt az állapotot, ezt az érzést, de táplálkozni és erőt meríteni lehet belőle. Ugyanakkor azt is érzem, hogy másként vagyok felvértezve a nehezebb élethelyzetekben, a megpróbáltatásokban, van egy belső erő, ami megtart. „A gyakorlás reményből fakadó tett. Aki gyakorol, az remél” (Willi Lambert: A valóság szeretete). Én azt remélem, hogy minél inkább gyakorlom a lelassulást, a lecsendesedést, a kiüresedést, annál inkább megszülethet benne(m) az Élet, Mustó Péter atya szavaival élve: mindig letisztultabban születhetek újjá ezekben a csendekben, így tapasztalva meg Istent és a benne való növekedés áldását. Mindezt én csak keresni és gyakorolni tudom, a megtapasztalás ajándék vagy kegyelem.

Kovács Enikő

Az összeállítás megjelent a Vasárnap hetilap január 19-ei számában.