Ha közeledik karácsony vissza-visszatér az emlék: az a két alma, aminél tán nincs is értékesebb ajándék.
Beteggondozóként sok háznál megfordultam, sok embert ápolhattam. Volt köztük egy házaspár, a néni fél oldalára bénult, őt forgatta, takargatta, lábát súrolgatta férje, akinek gerince összecsúszott, járása nehézkessé vált, minden lépésnél gyűrte a szőnyeget. Kicsi nyugdíjból éltek a nagyablakos házacskájukban, sok tűzifa kellett volna a kifűtéséhez, így inkább megbékéltek a hideggel.
Napi szinten jártam hozzájuk, négy éven keresztül minden hétköznap és gyakran hétvégén is. A bácsi zokszó nélkül tűrte, hogy feleségét kell szolgálnia annyira, hogy ha felültette, ült, ha lefektette, feküdt az asszony. Nem panaszkodott, saját fájdalmairól nem beszélt. Szívesen mentem hozzájuk, s volt, hogy vittem egy kevés élelmiszert otthonról. Szerették a hazait. Amikor az önkormányzattól megkapták az élelmiszertámogatást, kezembe nyomott az ember egy kiló lisztet: Amikor sütnek olyan házi kenyeret, hozzon nekünk is belőle – mondta.
Karácsonykor, amikor mentem, mindig örömmel, ajándékkal vártak. Ha a szomszédasszony bevitt pár cukorkát, azt tették félre nekem, ha az sem volt, akkor a kerti almafáról tartogattak két gyümölcsöt, hogy nekem adhassák. A legszebb két almát adták, akkora örömmel, hogy annál értékesebb ajándékot el sem tudtam volna képzelni.
Aztán egyszer, amikor elmentem Svájcba, az idős házaspár öregotthonba került. Számon tartottam sorsukat, tudom, a néni meghalt, a bácsi másik otthonban lakik. Készülök őt meglátogatni, elmondani neki, hogy idén is, gondolatban velem van az ünnepen.
Teleki Erika
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
