Lelkemet gondozni akarom, útitársat keresek hozzá. Kalandorok kerüljenek! – ezt a címet adta november 8-án, Gyergyószentmiklóson tartott Belső Iránytűs előadásának Vormair Emese segítőnővér, lelkigondozó. A lelkigondozás ismertetése volt a cél, hozzá pedig eszközként használta az emlékezést, a képzelőerőt és a szituációs gyakorlatból levonható tanulságokat.
A furcsának tűnő címből sorban kerekedtek ki a tudnivalók. Elsősorban az, hogy az emberben meg kell születnie egy döntésnek: hogy lelkét akarja gondozni. Legyen benne a szándék, hogy nehézségében megtesz mindent, ami tőle telhető ahhoz, hogy jobb legyen. Lépéseket tesz, és ehhez útitársat keres. Akar, és ezért keres – olyan személyt, aki nem megoldást kínál, nem bölcs tanácsokat ad, hanem ráfigyel, meghallgatja, segít abban, hogy a kereső befelé haladjon önmagában, találkozzon erőforrásaival, a benne lévő Istennel.
A kereső és segítő kapcsolatában ugyanis egy harmadik személy, Isten is jelen van. Így a lelkigondozó találkozik egy olyan emberrel, aki teljes lényét, élettörténetét és megoldásra váró problémáját, titkait, szégyenét, álmait hozza, és együttműködik azzal az Istennel, aki meg akarja osztani vele az élet teljességét. A lelkigondozó így tulajdonképpen abban segít, hogy az ember és Isten egymással találkozzon, így a problémával küzdő ember rátaláljon saját megoldásaira.
A segítő, hogy ezt a feladatát a lehető legjobban teljesítse, kapcsolatban kell legyen Istennel, jó viszonyban önmagával és elfogadással a hozzá fordulóval szemben. Vormair Emese kitért az együttérzésre, ami azt jelenti, hogy „úgy megyek együtt a másik emberrel, hogy közben önmagam maradok”, az önreflexióra, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, hogy a kereső története és saját érzései között hol van a határ, illetve a tiszteletre, ami nem kritizál, nem botránkozik meg.
A lelkigondozót sokféle problémával, döntési nehézséggel lehet felkeresni – hiszen rá is éppen úgy érvényes a titoktartás, mint a lelkipásztorokra – e szakma határa ott van, ahol a személyiségstruktúra módosulásában van az elakadás, mert ott már terápiára, pszichológusra, pszichiáterre lehet szükség. Tehát a lelkigondozó csak abban tudja segíteni például a függőségben szenvedőt, hogy az leépítse korlátait, melyek akadályozzák abban, hogy segítséget kérjen.
Kalandorok kerüljenek! – így szól a címbeli felszólítás, és Vormair Emese arra hívta fel a figyelmet, hogy sokan, sokféle okból ajánlkozhatnak útitársnak a kereső ember mellé. Attól kell óvakodni, aki a hozzá forduló ember problémájából tőkét kovácsol, aki önmegváltást ígér, aki negatív istenképekkel manipulálva a vallásos emberek jóhiszeműségét használja ki. „Ne hintsünk el olyan tanítást, mely visszanyomja az embert oda, ahol ő egy senki! A jó Isten felemelni akar. Az életünk törékeny, és ez rendben van így. Ezzel együtt hív meg Isten a teljességre. A cél, hogy elfogadjam: ilyen vagyok, törekszem, tökéletes nem, de teljes lehetek” – hangzott a biztatás a kalandorok kerüléséhez, az útitársak kereséséhez, és az akaráshoz, mely a belső motivációt adja.
Balázs Katalin
