„Ez a csoport az, amely megtart engem a józanság útján, ez lett az én közösségem, ide tartozom, itt megkapom azt az elfogadást és megértést, amit eddig máshol nem éltem meg. Ide jövök haza, ezeket a sorstársakat hívom fel, amikor bajom van, mert itt ítélkezés nélküli elfogadást kapok. Itt meg tudok erősödni, s Istenhez is közelebb kerülök. Magammal viszem az erőt, amit a csoporttársaktól kapok, s megerősödik az a nyugodt, józan gondolkodás is, amire szükségem van a hétköznapokban. És így az ital helyett Isten kerül az életem középpontjába” – így foglalja össze az élményeit egy hat éve visszajáró szenvedélybeteg asszony, aki már több mint három éve tartósan józan újra, s most ismét eljött megerősíteni a józanságát.
Eljött a lelkigyakorlatra, amelyet a Caritas Ki-Út Programja szervezett a székelyudvarhelyi Szent Pio lelkigyakorlatos házban, és ahol a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkésze, Fazekas György atya tanítása által odafigyelhettünk arra, hogy mit üzen Isten a zsidók vándorlás-élményei által nekünk is. A zsidók vándorlásának és Isten-keresésének útja tulajdonképpen összefoglalja az emberi életet. Benne van az élmény, hogy a nép vándorol, elfárad, zúgolódik, s az emberek önmaguk körül forgásukban, türelmetlenségükben – mialatt Mózes a hegyen van, hogy imádkozzék – hamis bálványt, aranyborjút készítenek maguknak. Így tesz az ember is, s a sok lehetőség közül az egyik „aranyborjú” lehet az alkohol vagy valamilyen szer, ami az élet középpontjába kerül…
Egyszerre felkavarodva, megnyugodva
„Jelentkeztem a lelkigyakorlatra, mert szerettem volna tisztázni magamban, hogy alkoholfüggő vagyok-e, vagy sem? Majd egy év italmentes időszak után vajon szabad-e igyak újra vagy nem? Ha iszom, milyen hatással lesz ez rám a jövőben? Az alkoholbeteg tüneteimet a társaim megértették, mert ők mind átmentek ezeken. A beszélgetések tudatosították bennem, hogy igenis alkoholista vagyok” – meséli egy újonnan érkező családapa, aki kérdésekkel, kétségekkel tele érkezett. Itt viszont megnyugodott, mert: „azt is megtanulhattam, hogy mi az, amitől a jövőben őrizkednem kell, ha teljes életet akarok élni. Megértettem az úgymond békességszerető viselkedésem alapjait. Megértettem, hogy magam miatt ki kell állnom, ezért fel kell vállalnom a vitát, a konfrontációt is, akár a családban, akár a nagyvilágban. Itt nagy erőt kaptam ehhez, s valahogy egyszerre vagyok megérintődve, felkavarodva és megnyugodva. Jó ez így. Örvendek, hogy eljöttem.”
Így hangolódott az összegyűlt huszonegy résztvevő, fiatalok és idősebbek, visszajárók és újonnan érkezők, férfiak és nők egymásra és Istenre, hogy ismét megtapasztalják a közösség erejét. Itt a tanítás által ki-ki felismerhette magában, hogy ő konkrétan mire kell odafigyeljen ahhoz, hogy meg tudja tartani a józanságát, hogy épülni tudjon. Egyszerre lehet látni a saját életben jelen lévő kritikus pontokat, és a kapaszkodókat is, amik segítenek a felállásban, a kitartásban, a józanság melletti elköteleződésben, hogy az aranyborjú helyett az Isten tanítása, a Vele és az egymással való kapcsolat kerüljön előtérbe.
„A nyáron voltam először itt, s most kicsit szégyenkezve jöttem, mert nem tudtam tartósabban józan maradni. De itt most tudatosodott bennem sok minden, megláttam a hibáimat, s most már remélem, tudok változni, hogy kitartsak az úton. Most kezdtem el hallani, amit mondanak. S felszabadító, hogy akárhogy vagyok, akármennyit bukdácsolok, ide visszajöhetek, itt elfogadnak. Sokat segít a közösség, az itt megismert emberek. Mert itt senki nem ítél el senkit, mind egy hajóban evezünk… így könnyebb fejlődni” – mesél egy másik gyógyulni vágyó ember.
Megállni nem lehet
József (név megváltoztatva), akit fiatal kora ellenére már sok veszteség ért az alkoholfüggősége miatt, most egyéves józan születésnapját ünnepelhette a közösségben. „Visszajövök ide mindig, mert ez a megtartó csoportom, itt kapok erőt, ide tartozom, ez segít a józanságban nekem, másképp elvesznék. Úgy érzem, mindenkinek kell valahova tartozni. Én ide tartozom, ez egy olyan érzés, amit nehéz megfogalmazni, csak az érti, aki már átment ezen a poklon, megtapasztalta azt a mély egyedüllétet, s elutasítást, amit a szenvedély magával hoz… S akkor itt újra tartozol valakikhez, nem kell szégyellni semmit, tudunk nagyon őszinték lenni egymással, mert itt szeretnek, s megtapasztalom, hogy nem vagyok egyedül. S ez gyógyít. Most már kezdem látni, hogy kellett nekem a rabságom is, hogy megértsem: meg kell térnem és Istenhez kell fordulnom, s hozzátok, a közöséghez, mert itt lépésről lépésre tanulom, hogy miben fejlődjek. Mert megállni nem lehet, örökké kell egy-egy lépést tenni. Elveszítettem a családomat, voltam nem egyszer a halál kapujában, de itt megértettem, hogy még onnan is vissza lehet fordulni. S ehhez kellett ez a közösség, a csoport megtartó ereje, a segítség. Az új résztvevők történetei fogtak most meg engem, erőt adnak, kitartásomat erősitik.”
A lelkigyakorlaton a jelenlévők egymás és Isten felé fordulva erősödtek a józanság útján, s vittek magukkal feladatokat, elhatározásokat és sok-sok szeretetet, ami majd mind megsokszorozódik a hétköznapi életben.
„A környezet kell, hogy figyeljen azokra, akiknek szükségük lenne erre a gyógyító tapasztalatra, mert kell a bátorító szó. Egyedül, biztatás nélkül lehet, én sem jöttem volna el…” – mondja József, amikor arról kérdezem, hogy mit üzenne azoknak, akiknek erre a segítségre szükségük volna. „Az embernek rá kell éreznie arra, előbb-utóbb be kell vallania, hogy szükség van segítségre, mert különben vége. Meg kell érteni, hogy az élet többet ér, mint a mindennapi alkohol… S aztán ahogy erősödtem, hát az egy csodálatos érzés, ahogy napról-napra tisztultam, s most már egy év józanság után látom, hogy milyen szép az élet, hogy mennyi apró – vagy nem is olyan apró szépség – vesz körül minket, aminek örvendeni lehet, s rájöttem, nem is kell alkohol. Sokkal szebb így az élet… Hálás vagyok azokért, akik ide elsegítettek, bátorítottak. Remélem, minél többen meghallják a hívást a következő lelkigyakorlatra.”
Kedves Rita segítőnővér, szociális munkás
