Sorsfordító iroda

0
165
Fotók: Balázs Katalin

Egyetemistaként, vizsgaidőszakban serényen használtam a tudáspótló parfümöt. Abban bíztam, hogy csekélyke felkészültségemet megpótolja, és a csoda megtörtént, egyszer sem kellett pótvizsgáznom. Nem a parfüm összetétele, hanem a kegyelem vitt sikerre – gyanítom. Arra viszont csak pár napja jöttem rá, hogy úgy, ahogy van tudáspótló parfüm, létezik sorsfordító iroda is.

Nagy a forgalom a székelyudvarhelyi Papkertben. A Gyulafehérvári Caritas által használt Kolping-épületben képzés zajlik. Vitális funkciók – olvasható a vetítővásznon, és több mint húsz személy jegyzeteli serényen Csiki Cristina szavait. Aztán felállnak, mélyet lélegeznek, megfigyelik, hol köt ki a levegő, és kuncognak azon, hogy hisztiroham-csillapítónak legjobb az egyébként férfiak által művelt hasi légzés. Egyikük meg is jegyzi: ötven után nincs értelme a hisztinek, úgysem hat meg senkit. Nagy a jókedv, a csoportban értik egymás szavát… de nagy a fáradtság is, nem csoda, ha egyiknek-másiknak elkoppan a szeme. Ők azok, akik kórházi segédápolói képzésre járnak, e mellett gyakorlatoznak a helyi kórházban, többségük nyolc órában dolgozik valahol, utána pedig a háziasszonyi teendőket látja el otthon. Akik a környező falvakban laknak, a napi programot még az ingázással is megpótolják. Nem kis teher, mégis sokan jelentkeznek a Caritas Iskola képzéseire, van, aki gyermek-, vagy idősgondozást akar tanulni, van, aki kórházi segédápolásból szerez oklevelet, de olyan is, aki képzők képzőjévé válik a formatorképzésen.

„Nagyon tisztelem ezeket az embereket. Nagy áldozatot hoznak, hogy tanulhassanak” – mondja Csathó Judit, aki a képződni vágyókkal tartja a kapcsolatot, meghallgatja történeteiket, segít, amiben éppen tud. Azt mondja, az egyszerű emberek nyelvét beszéli ő is, és hogy sokan felkeresik, annak oka az is lehet, hogy a ragaszkodás kölcsönös. Édesanyja kórházi ápoló volt, innen jöhet az empátia. Eredetsilabizálásra kevés az idő, hiszen a képzésekre érkező emberekkel kell szóba állni, és közben meghallgatni azokat is, akik bár évekkel ezelőtt voltak tanulók itt, ma is visszajárnak, hogy beszéljenek sorsuk alakulásáról. Van olyan is, aki a képzők tanártársává vált, amikor etikát kell oktatni, ő érkezik vissza gyakorlati tudnivalókkal, saját élménnyel, nem szakkönyvből vett frázisokkal.

Judit szemmel követheti sorsok alakulását, és ebbe engedett nekem is betekintést.

Nekem könnyű

„Kereskedelmi iskolát végeztem, első év után már praktikáztunk, hamar megszerettem a szakmát, ezért dolgoztam bolti eladóként még ezelőtt két évvel is” – kezd bele históriájába az a nő, aki ma már tudja, mit szeret a kereskedelemnél is jobban. A végzettsége által meglelt munkahellyel az volt a baja, hogy tulajdonképpen nem volt szabadsága, mert ha elment, helyette kollégája dolgozott, így vissza kellett neki szolgálni később. Aztán még került egy elégedetlenség: valami többet akart. „Egyszer megláttam a Caritas hirdetését, hogy kórházi segédápoló-képzés indul. Nem tudtam pontosan, mi lehet, semmilyen tapasztalatom nem volt, de gondoltam, hátha tetszene, jelentkeztem.” Ez a hölgy kitanult egy új szakmát, és ma már a helyi kórházban dolgozik. A váltásért minden nap hálát ad. Azt mondja, neki könnyű, mert szerető családja körében töltődik, hogy a munkahelyén a nehéz percekben is tudjon mosolyogni, a szenvedőnek támasza lenni. „Szeretem” – mondja arra a munkára, amelynek a legtermészetesebb része a halál is az élet mellett.

„Volt egy huszonnyolc éves srác, májcirrózisos, haldoklott. Többször visszakerült a mi osztályunkra, valahogy megkedveltem. Éppen dolgoztam, amikor haldoklott, végig kellett hallgatnom a haláltusáját. Borzasztó volt. Amikor meghalt, eldöntöttem magamban, hogy ezt nem szabad csinálnom, nem lehet ennyire szoros kapocs beteg és ápoló között. Nem halhatsz meg mindenkivel, mert akkor hogy végzed a munkádat?” – teszi fel a kérdést. Már van annyi régisége, hogy az újonnan érkezőket betanítsa, így akik most járnak a segédápoló-képzésre elmondják, bizony gyakorlatozáskor sok mindenben segítség számukra az a nő, aki nem sokkal előttük ült a caritasos iskolapadban. Tőle szokták hallani azt is, hogy az életben érdemes értelmet keresni, az erőt ad a munkához.

Nem mindegy, hogy az ember utcáról kerül-e be

Középkorú nő is szívesen meséli az ő sorsának fordulását. Egyedül él, és szeret jót tenni. Szabadidejében süteményeket készít, munkaidejében pedig vigasztal, és ha a fájdalmakon nem is tud enyhíteni, a körülményeket próbálja elviselhetőbbé tenni. Takarítás volt a feladata a korábbi munkahelyén is, de azt mondja, a kórházban tudta meg igazán, mi is a higiénia. Huszonöt évet a matricagyárban dolgozott, leépítették. A kéthónapos munkanélküliségből menekülve egy szállodában vállalt munkát, ahol az elvárás túlnőtte a honoráriumot, kiderült, a munkakönyvében a ledolgozott évek töredéke került csak bele. „Utolsó, hetedik évben, amikor nagyon elegem lett, egész nyáron három szabadnapom volt. Nem lehetett sehová elmozdulni. Egyik napról a másikra hagytam ott” – mondja. Hamarosan újra kenyérbe lépett, a kórháznál hirdettek segédápolói állást, őt alkalmazták. Munkahelye volt, szaktudása viszont semmi hozzá, hát beiratkozott képzésre, „s én jöttem nagy győztesen, mert nem mindegy, hogy az ember utcáról kerül-e be, vagy valamit megtanul, s tudja, mit miért csinál.”

Ma már azt is tudja, mit csinál, azt is, hogy miért: az ápolásban megtalálta a helyét.

Én parancsolni nem tudok

Nem munkaerő-elhelyezőként kell gondolni a Caritas Iskolára, még Judit sem sejti, pedig ő már sok mindent látott, hogy az éppen beiratkozónak merre fog kanyarodni az élete. Azt gyanítja, hogy nagy esélyt kínálnak sokaknak. Főleg a nőknek jelent lehetőséget, hogy pótolhatják a valami miatt félbemaradt tanulmányaikat, tudnak egyet lépni, magukat értékesebbnek tekinteni. Rácsodálkozhatott már arra is, hogy mindenkinek mást jelent az érték, máshonnan ered az önértékelés.

Közel egy éve, hogy egy hölgy beiratkozott a gyermekgondozói képzésre, aztán folytatta tanulmányait a segédápolói képzésen. Boldogan meséli: az egykori középvezetőből mára takarítónő lett, és bár vannak, akik azt hiszik, megháborodott, ő büszke erre.

Varrónő volt egy vállalatnál, szerette. Egyszer kiemelték a sorból, vezetővé választották. „Én parancsolni nem tudok. Nem hagyták, hogy visszaüljek a gép mellé, hát eldöntöttem, én ezen muszáj, hogy változtassak.” A faluban, ahol lakik, akkoriban kezdték tervezni a napközi otthon beindítását, ott remélve új munkahelyet, iratkozott be a gyermekgondozói képzésre. Késett a napközi nyitása, és közben meghirdették a beteggondozói képzést. Beiratkozott oda is, pedig tudta, ez azzal jár, hogy hajnali négy óra előtt kell kelnie, hogy a húsz tehenes gazdaságban férjének segítsen, három gyermekét ellássa, majd ingázzon be a városba dolgozni-képződni, utána pedig a háztartási és mezei munkából vegye ki a részét. Hosszabb távon is vállalja ezt, döntötte el, amikor a kórházban leadta életrajzát álláskeresőként. Vizsgázott, és már párnapos régisége van az egészségügyi intézményben.

Kanyargó sorsok

Van még történet, számos, azé a hölgyé, aki képzés során a Caritas otthoni beteggondozóival praktikázott, és állítja, annál szebb feladat, mint a magukra hagyott idősekhez bekopogni, rajtuk segíteni, nem létezik. Vagy ott van az a férfi is, aki az idősgondozást kitanulva lehetőséget kapott a családegyesítésre. Felesége idegenben dolgozott szakápolóként, az itthon maradt férj úgy tudta követni, hogy az új szakmája révén megélhetésre is lelt odakint.

Judit csak meséli, meséli a történeteket, és talán ő is annyiszor csodálkozik rá egy-egy élet kacifántosságára, ahányszor felemlegeti. Azt mondja, mindenkinek megvan az útja, ő szerencsés, hogy láthatja, miként kanyarognak-fordulnak át sorsok. Minden képzés kezdete új élményt ígér, részvételi lehetőséget a sorsfordításban. Megkérdeztem, ha tehetné, hogy ő formálja a Caritas Iskola sorsát tíz év múlva, milyen jövőt álmodna? Derűsen válaszolt: „Nem akarok álmodozni, a valóság jobb annál.”

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here