Idősebb, az 1940–50-es években született erdélyi, főleg falusi hátterű embereknek ismerős lehet az, hogy különféle, leginkább nagy horderejű munkák (szántás, aratás, kaszálás, szénamunkák, trágyahordás, favágás és hordás, házépítés) elvégzésére a szomszédok, rokonok, barátok, utcabeliek vagy az 1970–80-as évektől akár munkatársak összegyűltek és a munkát közösen végezték el. De még az ennél fiatalabbak is hallhattak róla, sőt, esetleg részt is vehettek ilyen társasmunkában. Erre az önkéntes segítséget jelentő munkára a magyar nyelvben leginkább a kaláka szót használjuk (de ismert még a móva és a koceta kifejezés is), ami jelenthet egy másik háztartásnak, de egy közintézménynek (egyház, iskola) végzett munkát is.
A szót ma is ismerjük és használjuk, sőt, talán beszélhetünk egyfajta reneszánszáról is, hisz ezzel a szóval nevezik meg a mai, különféle közösségi célú munkákat, például a székelyföldi borvízfürdők újjáépítését. De elhangzott a kaláka kifejezés a csíkcsicsói reptér építése kapcsán is – és ebben az értelemben a szó inkább egyfajta nemzeti összefogásra utal, mintsem tényleges (egy közösségen belüli, kölcsönösségi alapon végzett) társasmunkára. Az 1989 előtti egyik használata is (tévéműsor viselte ezt a nevet a bukaresti stúdió magyar adásában) ebbe a nemzeti szimbólum irányba mutatott. Miközben tehát az egyébként román eredetű szó a nyelvünkben ma is él, a mögötte álló gyakorlattal egyre kevésbé találkozni. Nem tűnt el teljesen, de a (falu)közösséggel való korábbi szerves együtt létezésének ma már inkább csak emlékei vannak.
Eredet, történet, kapcsolódások
A kaláka eredetéről biztos adataink nincsenek, hisz olyan alulról szerveződő népi intézmény, amit korabeli írásos dokumentumok nem rögzítettek. Minden esetre kapcsolódhat a feudális kötelezettségek elvégzéséhez is, miszerint a jobbágyok a földesúrnak végzendő munkákra, például szántásra álltak össze, de kapcsolódhat a szabadparaszti falu (például a székely falu) önkéntes, alulról történő szerveződéséhez is. A nyelvtörténeti adatokból mindkét irányba következtethetünk. Kétségtelen viszont, hogy a 17. századtól egyre több adatunk van a szó és az intézmény létezésére, akár nagyon eltérő kontextusokban is. A mezőgazdaság, a technikai felszereltség, a faluközösség szerveződési módja mind kedvező feltételeket teremtettek a kalákák működéséhez. Úgy tűnik, inkább a mezőgazdasági munkákban volt szükség az ilyen típusú együttműködésre, hiszen az egyszerű háztípusok sokáig nem igényelték a kaláka megszerveződését. Kétségtelen, hogy a 19. századi, 20. század eleji magyar falunak az egyik jellegzetes intézményéről beszélünk, ami viszont nem párhuzam nélküli: akkor is, ha csak Európában keresünk párhuzamokat, a román clacă szó és gyakorlat mellett tudunk a finn talkoot-ról és a norvég dugnad-ról is. Mind azt jelentik: a preindusztriális faluban megszerveződő, kölcsönösségi alapú társasmunkák.
Hogyan működött?
Kalákázni lehetett menni meghívásra is, de nagyon gyakori volt az is, hogy az emberek a tartozásuk tudatában hívás nélkül is megjelentek. Például házépítésnél, fedésnél. Mert ugyan a házépítés eredetileg nem tartozott a legkiemelkedőbb területek közé, de a 19. században már igen jelentős volt. Ha az erdélyi falvakban ezzel kapcsolatosan érdeklődünk, akkor láthatjuk, hogy a 20. század közepéig, második feléig épített házak sok helyen még kalákában épültek: egy fizetett mesterember mellett a segédmunkákat a szomszédok, rokonok végezték. És szintén nagyon fontosak voltak a különböző intézményeknek végzett társasmunkák: a templomok, plébániák, parókiák építése, rendben tartása, egyháznak végzett munkák – az erdélyi falu önszerveződésének, önerejének máig szép példái. Sőt, talán lehet úgy fogalmazni, hogy a mezőgazdaság 19. századtól kezdődő radikális átszerveződésével, a kapitalizálódással, a nagybirtok és a kisbirtok egymástól történő eltávolodásával, aztán a kollektivizálással a mezőgazdaságban a kalákázás lehetősége mindinkább beszűkült, de az építkezés területén viszonylag sokáig tartotta magát. Érdekes az, hogy a diktatúra éveiben, amikor az erdélyi faluközösségeket nagy nyomás alá helyezték, a kalákázás különböző formái elég intenzíven éltek.
Miért szűnt meg?
Ma hagyományos értelmű kalákáról alig lehet beszélni. Az okokat fentebb már érintettük: a kaláka az azonos gazdasági teljesítőképességű, nagyjából azonos birtokméretű háztartásokat kötötte össze. A földbirtokok koncentrációja és a másik oldalon az elszegényedés nem kedveztek a fennmaradásának. A gépesítés sem, illetve a kollektivizálás és a földbirtok tulajdonának, szerkezetének radikális átalakulása sem. Az 1990-es években a reprivatizációval volt egy reneszánsza, hisz az emberek földet kaptak, de gépeket és tőkét nem – ezért a jól bevált és sokak által még ismert gyakorlathoz fordultak. De a gépesítés, a mezőgazdaság átalakulása újra visszaszorította ezt a gyakorlatot, hisz ma már nem is nagyon kaszálnak kézzel az emberek, nemhogy kaszálókalákába menjenek. A házépítő kalákákat pedig egyrészt a megváltozott időgazdálkodás (eltérő szabadidő és munkaidő-felhasználás még egy faluközösségen belül is), másrészt a megváltozott technikák szorították háttérbe: a mai építéstechnikákhoz olyan szakismeretekre van szükség, amit a spontánul verbuválódott segédmunkások már nem birtokolnak.
Szabó Á. Töhötöm néprajzkutató
