Mi nem utasítunk vissza senkit – így határozza meg a Caritas lényegét egy otthoni beteggondozó. Túl van a nyugdíjbúcsúztatón, amely nem hozott nagy fordulatot az életébe: másnaptól folytatta a munkát, és nem tervezi abbahagyni. Fehérköpenyesből lett piroskabátos Ádám Paula.
1955 és Salamás – két szóban így foglalható össze Ádám Paula születési ideje és helye. Szülőfalujából került Marosvásárhelyre, egészségügyi iskolába. Azt mondja, nem volt éppen olyan nehéz a kicsi településről a nagyvárosba menni, hisz mindig ápoló szeretett volna lenni, s így nem is vett tudomást az akadályokról, csak a lehetőségekről. Tizennégy éves kori szokását ma is tartja.
Fehér köpeny, majd munkakeresés
Az iskola után, akkori szokás szerint, kihelyezték Dicsőszentmártonba. Egy év múlva derült ki, egy dicsői asszisztensnek Borszéken adtak munkát, cserélhetnének. Így került Paula tizenkilenc évesen a borszéki poliklinikára, a sürgősségi ellátáshoz. A délelőtti munkaidőt éjszakai szolgálattal egészítette ki, ez a családi költségvetést lendítette, és később az ő szakmai fejlődésére is adódott lehetőség. A poliklinika fenntartója gyakran változott. Amikor a csíkszeredai kórház alárendeltségébe került, akkor Paula egy évre elment a sebészetre, a műtőbe dolgozni. Megtehette, hisz ugyanazon egységen belül jól jött a helyettesítő, gyereke pedig már kilencedik osztályos lett, nagyfiúvá vált. Aztán 2001-ben bezárták a poliklinikát, csődbe ment. 30–40 egészségügyis került az útra, levetették a megbecsült fehér köpenyt, és várták a munkanélküli segélyt.
„Annak idején szakszervezetis voltam a borszéki részen, s bementem Csíkba, hogy valamit segítsenek rajtunk, bajban vagyunk, nincs munkahelyünk. Szerencsés egybeesés volt, hogy a csíki személyzetis éppen azelőtt találkozott Péter Györggyel, aki elmondta, a Caritasnál ő lesz a beteggondozók vezetője. Hívtam is telefonon, mondta, alakul a lehetőség, tartsuk a kapcsolatot” – meséli.
Paula a felajánláson a kapcsolattartás szorosabbik formáját értette, így kétnaponta érdeklődött a beteggondozás lehetőségéről. Bízott benne, de az átmeneti időszakra munkát vállalt a tölgyesi kórháznál. Hatkor kiállt az útszélre, hogy hétre beérjen Tölgyesbe, és szintén hét óra lett, mikor hazatérhetett. Másra vágyott, és amikor Péter György azt mondta, lesz Borszéken beteggondozás, ha a polgármester szerződést köt, akkor a hivatalnál kezdett kilincselni. Paula erről csak annyit mond, hogy nagyon rendes volt a polgármester, megkötötte a szerződést.
Pelenkaforgatás, fahordás
„Biztonságot kerestem. 2001. december 1-től a Caritasnál dolgozom” – mondja, kristálytisztán emlékezve a dátumra, de bevallva: nem is nagyon tudta, miből áll az a munka, amit ő ennyire óhajtott. „Ez egészen más volt. A poliklinikára reggel bementem, felvettem a fehér köpenyt, és fogadtam, aki érkezett. Itt én jártam az emberekhez, szinte egy évig gyalog, táskával a vállamon. Ők fogadtak a házukban, szívesen, mert Borszéken mindenki ismert, de nekem meg kellett szoknom, hogy nem ők jönnek hozzám. Első napokban csak forgattam a pelenkát, azt sem tudtam, mit kezdjek vele.”
Beismeri, a poliklinikán nem érdekelte, hogyan él a beteg otthon, milyen a ruhája, van-e pénze gyógyszerre, fázik-e, itt viszont ez került a középpontba. Ha nem volt hely a házban, ahová letegye a táskáját, kipakolja a kötszereit, akkor a rendrakással kezdte, ha mocskos volt a beteg lába, egyszer megmosta, utána látott a seb ellátásához. És ha nem volt fa a ládában, megtudakolta, van-e az udvaron, mert a felaprítástól sem riadt vissza. Ha nem volt, kérte a polgármestert vagy hozott otthonról. „Ez minimális, amikor meglátod, hogy ott milyen a helyzet, akkor nem számolod, hogy mennyit veszel el a sajátodból.”
A meghallgatáson kell osztozni
„Nagyon sok helyre jártam, járok. Minden néninek, bácsinak tudom a nevét, a bajait, a családi helyzetét is… mert szeretik elmondani. Itt nem jellemző, hogy sok fiatal külföldön legyen. A falusi ember tudja, hogy saját szüleit el kell, hogy gondozza, így a caritasos mint szaksegítő van jelen. A meghallgatáson viszont kell osztoznunk” – foglalja össze munkakörének főbb jellemzőit az asszony, aki nem is emlékszik pontosan, hány éve jött nyugdíjba. Nem volt búcsúztatója, egyik nap nyugdíjazták, másnap újraalkalmazták.
Heti három napot van terepen, a gyergyóhollói részt fogja át, aztán specialistaként besegít még a sebkötözésbe, bevállalja egy-egy különleges eset végigkövetését, Maroshévízen az irodában végzi a teendőket úgy, hogy elfelejt hazamenni. Kollégáik viccelődnek is vele, hogy háljon bent, ébredjen reggel a tettek mezején, főnökétől pedig nem jár dicséret a túlóráért, csak aggódó megjegyzés, hogy nem vigyáz magára. Ő ilyenkor egyetlen, cáfolhatatlan mentséget hoz fel a javára: „Ez az életem.”
Amikor jót teszel, boldog vagy
Paulának arra van különleges érzéke, hogy egy-egy történésben a legjobbat lássa. Például amikor egy önkormányzattól hiába kérte, kössön szerződést, osztozzon a Caritassal a beteggondozás költségein, és a végső elutasítással is találkozott, felujjongott: „nem mondta a polgármester, hogy soha többet nem támogatott, csak annyit, hogy most nem. Idén eltelik valahogy, s jövőre… én mindig remélek.”
Elkeserítik a kicsinyes emberi torzsalkodások, melyekre viszont lepel kerül abban a pillanatban, ahogy egy gondozott küszöbét átlépi. Ott bent csak akkor szomorodik el, ha nem tudja az idős kérését teljesíteni. Ilyen esetben egészen a következő találkozásig, a jóvátételig marcangolja a lelkiismerete. És ez igaz akkor is, ha tizedszer kellene meghallgatnia a már kívülről ismert történetet, pedig tovább kell sietnie egy másik rá váróhoz. Egyszerű ennek a megfejtése, az ember úgy van kódolva Paula szerint, hogy „amikor jót teszel, boldog vagy.”
Keresi a lehetőségeket akkor is, ha egy gondozott a saját hozzájárulását nem tudja már fedezni. Addig csűri-csavarja, amíg előkerül a pénz, társaival megkeresik az útját, hogy a semmiből is gondozhassák. Mi senkit nem utasítunk vissza – erre mondja, és a kijelentést általánosítja a teljes Caritasra. Azt inkább ne firtassuk, hogy egy-egy szükségben honnan teremtődik elő a mesebeli két krajcár, mert csak szabadkozik, ha arra célzunk, fizetése felét a Caritashoz visszahordja. „Na, ez túlzás, éppen a felét mégsem” – jegyzi meg félrenézve.
Ez az élete, hát míg bírja, a beteggondozók csapatában maradna. „Ez az én örömöm, miért adnám fel? Addig maradok, amíg megtűrnek.”
Útravaló az útkereséshez
Van, ahol az öreget megtűrik, van, ahol bölcsességéért becsben tartják. Paula, ha kérdik tőle, elmondja, mit tapasztalt, mit javasolna egy kezdő beteggondozónak. „Az idős gyermekké válik, de másfajta gyermekké. A kicsi gyermek édeske, kedves, a néni is gyermek akar lenni, de az arca ráncos, jobban fél tőled, mint a gyermek. Csalódott, nem tudja, mire számíthat. Megtörténik, hogy egy beteg nem fogad szívesen, elutasító, de te meg kell találd az utat, hogy felszabaduljon. Ha meglátja, hogy te jót akarsz neki, ő fellazul. Meg kell keresni hozzá az utat” – mondja el-elérzékenyülve, és ki tudja, hány ember arca, története elevenedik meg emlékezetében.
Ahogy visszagondol, folytatja is javaslatait: „Kerülj közel a beteghez. Fontos a testi közelség. Ha te nem akarod, hogy ő megérintsen, mert a keze piszkos, akkor mosd meg a kezét! Ha megállsz az ajtóban, onnan kezdesz a nénivel tárgyalni, abból nem lesz közelség.” Azt tapasztalta Paula, hogy a testi érintés vezeti közelebb egymáshoz a két ember lelkét is. Nincs más módja a találkozásnak, mint az érintés, és szerencsére ezt az idős ember igényli: „Nagyon szereti, ha ráteszed a kezedet, s ha simogatod, azt még jobban. Én beleszoktam a simogatásba.”
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
