Amikor A Tamás-templom karnagya Bach-életrajzi regényt olvastam, a Geréd család jutott eszembe: orgonista édesapa, sok gyermek, és mindenki zenél. Az interjúra készülve, azon is gondolkodtam, mi lehet nagyobb elismerés egy apa számára, mint látni fiát a nyomdokaiba lépni?! Geréd Vilmost a „kántorok püspöke” névvel is illetik kollégái, és nem véletlenül. Nagyobbik fiát, Geréd Istvánt érte az a megtisztelő felkérés, hogy Csíksomlyón, a pápai szentmisén előénekes legyen és orgonáljon. A nagy eseményre készülve beszélgettünk.
Milyen is egy ilyen muzsikáló családba utolsó előttinek beleszületni?
Szüleim 1977-ben költöztek Székelyföldről Kolozsvárra, ugyanis édesapámat felkérték a Szent Mihály-templom kántor-karnagyi szolgálatára. Három nővérem még otthon született, Imre öcsém és jómagam már itthon, Kolozsváron. Erzsébet nővérem zongorát-orgonát, Jolán fuvolát, Cecília ének szakot, Imre csellót tanult, s ha otthon nem volt valamilyen zeneszó, valószínűleg senki sem volt otthon. Ilyen hangulatba születtem bele Isten kegyelméből 1987-ben. Nálunk mindig sokan voltak a házban. A nyolcvanas-kilencvenes években nem volt annyi közösségi tér, mint ma, és volt, hogy a városban tanuló fiatalok nálunk találkoztak. Szatmáriak, partiumiak, székelyföldiek, bánságiak, csángók, sőt, még afrikai egyetemisták is. Rendszerint mindenkinek jutott zsíros kenyér és tea. Ez a barátságos viszonyulás számomra ma is természetes. Később hetente kétszer a templom Szent Cecília kamarakórusa is gyakran a lakásunk nagyszobájában próbált, itt is több felekezetűek voltak a tagok: a katolikusok mellett reformátusok és unitáriusok is jártak. Kisgyerekként füleltem, hogy milyen szépen tudnak ezek a felnőttek énekelni. Sejtettem, hogy majd amikor nagy leszek, én is zenével fogok foglalkozni.
Kolozsvár minden kis zugát ismered, s ha két hétnél tovább vagy távol, már hiányzik a város. Mit jelentett neked itt felnőni, és miért olyan jó kolozsvárinak lenni?
Ugyancsak gyerekkori élmények jutnak eszembe. Iskolából hazaérkezvén volt olyan, hogy a belső szobában édesapám, Kányádi Sándor költő, Fodor Sándor író és Jakab Gábor kerekdombi plébános kávéztak. Másnap alig vártam, hogy elmondjam az iskolában: jó, hogy itt a tankönyvben ezt és ezt a nevet írja, de a tegnap nálunk ez az ember a fotelben ült. Aztán volt olyan is, hogy Imrével ketten hagytak minket otthon, és mi éppen Kallós Zoli bácsit nem engedtük be, mert lelkünkre kötötték, hogy senkinek ki ne nyissuk az ajtót. Nekem ilyen volt a gyerekkori Kolozsvár. Ma azt hiszem, hogy a Kincses Városnak olyan hangulata van, ami semmi mással nem hasonlítható össze. A régió legfőbb városaként annyiféle embert bevonz, hogy nagyon egyszerű itt megérteni a másságot, azt, hogy sokféle nemzetiség, több felekezet összhangban is tud élni egymással, és ezért senki sem kell feladja a saját kultúráját, értékeit. Tény, hogy ezelőtt 40 évvel még a város egyharmada magyar anyanyelvű volt, mára ez a szám a 20%-ot sem éri el, de ez is több mint 50 000 lelket jelent, kb. annyit, mint a magyarországi Eger város lakossága. Panaszkodás és kivándorlás helyett Kolozsváron magyarként hinni, dolgozni és helytállni kell.
Hány éves korodtól ülsz a hangszer mellett? És melyik volt az első?
Első emlékeim, hogy óvodából hazaérve egy-két ujjal pötyögtettem a zongorán az egyházi énekek dallamát. Hagyták, nem zavart senkit, ha elakadtam, segítettek. Soha nem beszéltünk arról, hogy milyen hangszert választanék, aztán amikor odáig cseperedtem, bevittek a zeneiskolába, s mindenkinek – engem is beleértve – természetes volt: egyenesen a zongoraterembe.
Az éneklés mikor, hol, hogy kezdődött?
Az éneklés körülbelül akkor kezdődött, amikor megtanultam beszélni. Nagyon szerettem énekelni, mindig úgy éreztem, hogy ez annyira magától jön, mint a beszéd. Már óvodás koromtól vittek roráté-szentmisékre is, jóval kezdés előtt bementünk és együtt énekeltük az adventi énekeket, misekezdésig. Akkor nehéz volt felkelni, de így visszatekintve a legszebb emlékeim között vannak ezek a hajnali misék. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor Dobszay László tanár úr megkérdezte édesapámtól: „Vilmos, tudnak ezek a gyerekek már énekelni?” Édesapám odahívott, hogy „fújjuk meg” a Csordapásztorokat, én pedig visszakérdeztem, hogy az egyszerűt vagy az erdélyi változatot?! Felejthetetlenek a szkóla-éneklések is. Kolozsváron ketten az öcsémmel, Gyulafehérváron pedig már többen végeztük ezt a szép szolgálatot.
Kántorok közt a legjobb sofőr, és fordítva is mondják… Ezt hogy kell érteni? Ez a hobbid?
Ezen mindig nagyot kacagok, mert tudom, mire mondják. Nagyon szeretek autót vezetni, amikor többen utazunk valahova, nagy valószínűség szerint nálam van a kormánykerék. Amikor egyedül utazom, sok mindenen tudok gondolkodni, fejben rendet tenni. Ha többen utazunk, folytonosan másokra is figyelnem kell, olyan ez, mint egy társasjáték, viszont nagyon komoly játék, mert aki elindul valahova, azt kivétel nélkül valaki hazavárja.
Ha már a hobbinál tartunk, úgy tudom, szerettél volna focista lenni…
Szerintem minden gyerek szeretne űrhajós, filmsztár, tűzoltó, katona vagy akár focista lenni. Az 1998-as világbajnokság volt az első, amit a televízióban láttam. Azóta a világbajnokságokon az argentin válogatottnak drukkolok, annyira tetszett Gabriel Batistuta játéka. Akkor gondolkodtam, hogy talán focista is lehetnék, de a család hála Istennek hamar lebeszélt a dologról, viszont a futball szeretete megmaradt. Amikor csak lehetőség van rá, kijárunk a CFR (lánykori nevén KVSC) meccseire. Évekig keddenként játszottunk a Kolozsváron szolgáló papokkal, kollégákkal. Már pap nincs a csapatban, viszont a mai napig járunk hetente futballozni.
Lassan 12 éve vagy a kolozsvári Piarista-templom kántora. Magyar, román és olasz nyelven ünnepeltek itt szentmisét, mondhatni, három közösségnek is tagja vagy. Milyen volt ez az eltelt tizenegy és fél év?
Amikor 2007-ben Kovács Sándor személyében új plébánosa lett egyházközségünknek, Potyó István kántor-karnagy látta el a Szent Mihály- és a Piarista-templomok kántori teendőit. A főesperes úr egy augusztusi nap hívott, és megkérdezte, hogy a Piarista-templom kántori teendőit szívesen tudnám-e végezni? Boldogan vállaltam, és szeptemberben már kezdtem is. Addig is helyettesítettem, volt kevéske gyakorlatom, de úgy alkalmazott, hogy a következő kántorvizsgán megszerzem a diplomát. 2011-ben aztán elkészült a Donát úti Szent István-templom, amely szintén az egyházközséghez tartozik. Ott Márton Szabolcs kollégám szolgál és már három kántor van a három templomban. Ha visszagondolok, hogy milyenek voltak az eltelt évek, akkor az idők természetes változásában azt látom, hogy az erőm nem lankadt, a lelkesedésem a régi, és nagyon szeretem azt, amit csinálok.
Mi a különbség számodra liturgia és liturgia között, gondolok itt arra, amikor nem az anyanyelveden énekelsz?
Természetesen a magyarul végzett szentmise az, amit igazán magaménak érzek, ezen nőttem fel, ez az anyanyelvem. A beszélt, mindennapi román nyelvet igazából ebben a közösségben szoktam meg, az énekeket itt tanultam meg, és igen kedves számomra ez a közösség. Van egy nagyon lelkes, ragaszkodó kórusunk, keddenként próbálunk és vasárnaponként végzünk énekszolgálatot a liturgián. Az olasz mise különleges. Ezeken (a jelenlévők nemzetiségétől függően) szokták angolul, franciául, lengyelül vagy spanyolul is olvasni az olvasmányokat. Itt érzékelem azt, hogy mennyire katolikus az én egyházam.
Ha azt mondom: 132, mi jut eszedbe? Igaz, hogy a telefonszámokat is az énekeskönyv számai alapján jegyzed meg?
Az jut eszembe, hogy Jézusomnak szívén megnyugodni jó. Ez a 132-es ének. Nagyon szerettem a matematikát. Valahogy a számokat könnyen észben tartom, és igen, van rá eset, hogy számokat egy-egy ének sorszámával társítok.
Egyfelől igazán kiváltságos helyzetben vagy amiatt, hogy mondhatni az anyatejjel szívtad magadba és édesapádtól mindent megtanulhattál arról, ami az egyházzene elméleti és gyakorlati részét jelenti. De hogyan is áll ma a kántor- és egyházzenészképzés itthon?
Édesanyám a templom sekrestyése volt több mint 30 éven át, édesapám a templom másik végében dolgozott, tényleg olyan volt a templom, mint a második otthonunk. Elég volt ott lenni és hallgatni mi történik, már abból is tanult valamit az ember. Márpedig én kíváncsian hallgattam, annyira nagynak, fenségesnek tűnt minden, ami a Szent Mihály-templommal kapcsolatos. Aztán 1996-tól a gyulafehérvári székesegyház ugyanezt az érzést váltotta ki belőlem. A Gyulafehérváron megélt húsvéti szent három napok örökre az emlékezetemben maradnak. Ott tapasztaltam meg azt, hogy milyen gazdag a liturgiánk, mennyire teljes. Ma is azok a megélt liturgiák a mérvadóak számomra. Itt a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban van 9–12. osztályos fiúk részére kántorképzés, amely a 12 osztály elvégzése után kántorvizsgával ér véget. Megfelelő felkészülés után nem ott végzettek is kántorvizsgázhatnak. Ha valaki úgy érzi, hogy ez az ő útja és tovább képezné magát, akkor például Kolozsváron vagy Nagyváradon, vagy Marosvásárhelyen is folytathatja felsőfokú zenei tanulmányait, zenepedagógia és/vagy hangszer szakon. Alapképzésű egyházzene szak Erdélyben (egyelőre) nincs. Ellenben az a kántorképzés, ami nálunk megtörtént, a lelkigyakorlatos továbbképzők, amiket kántorok számára szerveznek, nagyon jól felkészült egyházzenészeket és kántorokat gyümölcsözött. Példaként említeném, hogy a határon „átcsempészett” Kis Magyar Uzuálist vagy a II. vatikáni zsinat szellemében újragondolt és Magyarországon kiadott Éneklő Egyház népénektárat sokkal hamarabb befogadták Erdélyben, mint Magyarországon. Ezen énekeskönyvnek az erdélyi változatokkal bővített, rendszerezettebb beosztással rendelkező továbbfejlesztése a Dicsérjétek az Urat, az egyházmegye hivatalos énekeskönyve.
Amikor vasárnaponként szinte zsinórban kántorizálsz négy-öt szentmisét, mennyiben tudsz odafigyelni a lényegre az utolsón is? Egyáltalán, „mi a lényeg” ebben a szolgálatban számodra?
Vallom, amit az ősegyházban a pap mondott az énekesek beiktatásán: „ügyelj, hogy amit száddal énekelsz, azt szíveddel higgyed, és amit szíveddel hiszel, azt tetteiddel igazold”. Nemrég úgy sikerült egy vasárnap, hogy hét szentmisén kellett szolgálnom. Ilyenkor arra gondolok, hogy bár fizikailag és szellemileg bizonyos idő után elfáradok, de az, aki a hetedik szentmisére jön, annak az az első és utolsó azon a vasárnapon! Ez pedig az esti 7-es egyetemistáknak celebrált szentmise volt, a teli templomban énekeltek ügyesen, bátran…
Hogyan érintett ez a nem mindennapi felkérés?
Számomra ez ajándék. Megtisztelő és felemelő érzés. Nagyon köszönöm a bizalmat! Ad maiorem Dei gloriam!
Az interjú rövid változata megjelent a Vasárnap június 2-ai számában.
