Remélem felcsigázta az érdeklődését mindenkinek a cím, amely abból az alkalomból született, hogy a Romániai Rendfőnöknői Konferencia keretében, idén májusban egy, kizárólag szerzetesnőknek szóló lelki vezetőképzőt indítottunk. A képzés víziójának megfogalmazása egy hosszabb reflexiós folyamat eredménye, amelynek kérdése: mi dolgunk nekünk, szerzetesnővéreknek a világban, egyházban?
Ferenc pápa már több útvonalat is kijelölt számunkra: elküldött minket az egzisztenciális peremekre, ahol együtt érzően szolgálhatunk és hitelesen találkozhatunk egymással, behívott minket a Vatikánba és megbízott minket azzal, hogy bátran hallassuk (női) hangunkat. Ezt tette nemrégiben, a Vatikánban, a kiskorúak védelméről szóló tanácskozás alatt Veronica Openibo nővér, a Gyermek Jézus Társaságának általános elöljárója, aki beszédében hangsúlyozta, hogy a képzésben alapvető az emberségünk fejlődésének biztosítása, és ehhez nem nyújtanak segítséget a szokásban lévő, kisszemináriumi nevelési struktúrák, amelyek azzal az illúzióval töltik el a még fejletlen személyiségű fiatalokat, hogy ők „jobbak a többinél”, és ez egy „hamis felsőbbrendűségi érzéshez vezet”. Nem kis bátorságra volt szüksége a nővérnek ehhez a kijelentéshez a sok kardinális jelenlétében, de Ferenc pápánknak is, hogy így világosságot hozzon az egyházba.
Az engedelmességtől a lelki kísérésig
Ettől a „felsőbbrendűségi illúziótol” kell megtisztítanunk a lelki vezetés fogalmát is, ahhoz, hogy tényleg azzá váljon, amiről szintén Ferenc pápánk beszél nekünk az Evangelii gaudiumban. „Az Egyháznak be kell vezetnie a maga tagjait – papokat, szerzeteseket és világiakat – a kísérés művészetébe, hogy valamennyien megtanulják levetni a sarujukat a másik szent földje előtt (vö. Kiv 3,5). Meg kell adnunk utunknak a közelség üdvös ritmusát, tiszteletteljesen és együtt érzéssel telt tekintettel, amely egyszerre gyógyít, bátorít és érlel a keresztény életben.” (169. pont)
A lelki vezetés is hasonló fejlődési, reflexiós folyamaton ment át, mint minden más, magát némileg kicsit szakmainak is gondoló működésmód. A lelki vezetés ebből a szempontból avíttnak számíthat, mert ma az elbizonytalanodott, de autoritásra érzékeny embernek inkább lelki kísérésről beszélünk. A lelkiségi teológia története több lelki vezetési modellről beszél, amely az idők folyamán váltotta egymást. A kezdeti sivatagi atyák és anyák modelljét, amely a feltétlen engedelmességre épült, a laikus-misztikus modell váltotta fel. A 14. századtól számos szerzetesnővér szolgált lelki vezetőként az egyházban és csak a legismertebbeket említem itt: Szienai Szent Katalint, Norwichi Szent Juliannát és Genovai Szent Katalint. Az ő szeretettel teljes, misztikummal és gyengédséggel jellemzett női stílusú vezetésüket, a 16. században a katonásabb és kognitívabb stílusú szentignáci modell váltotta fel. A szentignáci szemlélődő ima módszerét viszont már megtaláljuk korábban is, Szent Bonaventuránál és Rielvaux-i Szent Elrédnél.
A tridenti zsinat kezdte el ismét hangsúlyozni a doktrinális tartalmat és megpróbálta a hit tisztasága érdekében száműzni a misztikumot a lelki életből. Előtérbe lépett a gyóntató lelki vezető modell, amelyben a lelki vezetést a gyónás szentségéhez kötötték. Ebben az időben vált kötelezővé a szerzetesek számára a heti gyónás, a kötelezően kinevezett gyóntatónál. Erről olvashatunk Avilai Szent Teréz műveiben, aki kora „erős asszonyaként” merte nevén nevezni a lelki hatalmi visszaéléseket is. Ezek azok a lelki vezetési modellek, amelyek mai is megtalálhatók nemcsak a szerzetesi életben, de a pasztorális gyakorlatban is.
Kísérés, együttérzés, nem karitatív problémaorvoslás
Ferenc pápa bátorító szavai nyomán nekünk, szerzetesnőknek elsősorban az a dolgunk, hogy Isten népét kísérjük, vagyis lelki kísérést nyújtsunk. Igaz, a leggyakrabban, és egyes esetekben az egyházi hierarchia nem ezt várja tőlünk, hanem azt, hogy a karitatív és szociális problémákat orvosoljuk. Hat évvel ezelőtt, amikor a Romániai Rendfőnöknői Konferencia egy felmérést végzett, többek között a püspökkari konferencia tagjai között is, hogy mit várnak el a szerzetesektől, ezt az elvárást tolmácsolták. A fiatalok és családok viszont pontosan azt fogalmazták meg, amit mi is úgy gondolunk, hogy az a dolgunk. Ők azt várják tőlünk, hogy együtt érzően kísérjük életüket, egzisztenciális problémáikban legyünk jelen.
Egy alkalommal Ferenc pápa elmesélte azt, hogy amikor egy nővér jött hozzá, hogy tanácsot kérjen, mindig megkérdezte tőle, hogy „nővér, nincs a közösségedben vagy rendedben egy bölcs nővér, aki ugyanazt a karizmát éli, egy tapasztalt jó nővér? Kérd meg őt, hogy legyen a lelki vezetőd.” Számos női szerzetesrend felismerte annak szükségességét, hogy tagjait képezze a lelki vezetés művészetében. A Rendfőnöknői Konferencia ezennel a sokadik képzését szervezte meg a lelki vezetés terén, de a mostaninak egy különlegesebb víziót szántunk, abból kiindulva, hogy a legtöbb lelki vezetőképző egy adott lelkiségi modellt ismer magáénak. A mostani képzésnek két meghatározó jellemzője van: multi-spirituális és női. Hitelesen csak akkor lehetek lelki kísérő, ha a saját lelkiségi identitásom szerint vagyok jelen, ezért fontos, hogy a lelki vezetést több lelkiségi irányzatból ismerjük meg, hogy minden nővér otthon érezhesse benne magát a saját lelkiségével, és ne szűkítsük le egyetlen hagyományra. A női jelzővel pedig szeretnénk erősíteni és lelkesíteni a nővéreket, hogy merjenek néha ellenszélben is kiállni elsődleges kísérői küldetésük mellett. Ma, amikor a nemek közti határok elmosódásának káoszában élünk, szükség van arra, hogy egymás ajándékait megnevezzük és egymásban bátorítsuk.
„Ma minden korábbinál nagyobb szükségünk van olyan férfiakra és nőkre, akik kísérési tapasztalataik alapján ismerik a haladás módját. (…) Szükséges, hogy gyakorlatra tegyünk szert a meghallgatás művészetében, ami több, mint a puszta meghallgatás. A másikkal való kommunikációban az első a szív ama képessége, amely lehetővé teszi a közelséget, ami nélkül nincs igazi lelki találkozás. A meghallgatás segít megtalálni azt az alkalmas gesztust és szót, amely kimozdít bennünket a kényelmes nézői állapotból. Csak ebből a tiszteletteljes és együttérzésre képes meghallgatásból kiindulva találhatók meg az igazi fejlődés útjai; fel lehet ébreszteni a keresztény eszmény iránti vágya, a törekvést, hogy maradéktalanul válaszoljunk Isten szeretetére, s a vágyat annak a jónak a kibontakoztatására, amelyet kinek-kinek Isten ültetett el az életében.” (Evangelii gaudium 171. pont)
Szükség van szupervízióra
A lelki vezetői képzésünk újdonsága számunkra itt, a mi régiónkban, a szupervízió fogalmának bevezetése. Mint minden segítő szakmának, a lelki vezetésnek is szüksége van szupervízióra, amely fényt derít a saját lelki vezetői működésmódunkra, és rávilágít személyiségünk hozadékaira, amelyeket rávetítünk a szolgálatunkra. Igaz, hogy a lelki vezetés nem egy egzakt tudomány, de olyan fogalmakkal is operál, amelyek határterületi kérdéseket vetnek fel. A legfontosabb talán azt megtanulnunk, hogy a lelki vezetésnek nem kell a pszichológia terminológiájával és eszköztárával összemérnie magát.
Teresa Maya, CCVI az Amerikai Rendfőnöki Konferencia elnöke nemrégiben Rómában, az általános elöljáróknak tartott előadásában hangsúlyozta, hogy a nagy apostoli projektek ideje lejárt, most arra van szükség, hogy „Isten jelenlétének szentségei” legyünk az emberek között, hogy jelentéshez segítsük a szenvedő világot, és ehhez félre kell tennünk az eszünket, a szavainkat, elő kell vennünk a nonverbális és művészi képességünket. A meghallgatás és együttérzés az egyetlen módja most annak, hogy az evangéliumot hirdessük.
Mi, szerzetesnővérek szeretnénk a remény jelei lenni a saját és a világ válságos helyzeteiben. Ezért is képezzük magunkat folyamatosan, az apró mag, ha a jó Isten is úgy akarja, majd nagy fává nő, amelynek ágai közt sokan nyerhetnek pihenő felfrissülést Isten felé vezető életútjukon. Erre a reményre kérjük és adjuk másoknak a bátorítást, Ferenc pápánk Ted-beszédén elhangzott szavaival: „Számunkra, keresztények számára a jövőnek van neve, és ez a remény. A remény nem jelenti naiv optimista gondolkodást, ami figyelmen kívül hagyja az emberi gonoszság drámáját. A remény egy olyan szív erénye, amely nem záródik be a sötétbe, nem áll meg a múltban, nem marad a felszínen a jelenben, de tudja, hogyan kell látni holnap. A remény a nyitott ajtó a jövő felé. A remény az alázatos és rejtett élet magja, amely idővel nagy fává alakul át.”
Homa Ildikó SSS
