„Kint voltam a játszótéren egy Down-szindrómás gyerekkel és percek alatt kiürült a játszótér” – mondja Váta Emese pszichológus, gyógypedagógus. Gyergyószentmiklóson most azt tervezik, hogy Esélysétára hívják a fogyatékkal élőket és egészségeseket. A szakembert, a csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztatóközpont munkatársát Balázs Katalin arról kérdezte, miért ekkora a távolság ember és ember között, hogy alakulhat át a sajnálat megértéssé?
Mi a szakember tapasztalata: mi a gyakori viszonyulási mód az értelmi, testi fogyatékosokhoz?
Tabu téma még mindig, nagyon erősen érezhető a kommunizmus hatása, amikor nem voltak szem előtt a sérültek. Sok család ma is szégyenli. De ez abból is fakad, hogy nincs megfelelő támogatási, szociális rendszer. Egy ilyen élethelyzetet senki sem választ, ezt hozza az élet. De sokan egy baleset, betegség következtében is válhatnak fogyatékkal élőkké. Ez sem döntés kérdése. Nagyon nagy a megbélyegzés és a kirekesztettség. Gondoljuk csak bele, hogy a szülőnek könyörögnie kell egy oktatási intézményben, hogy felvegyék a gyerekét. Ez nem helyes, nincs rendjén. A gyerek növekszik, tehát óvodában, iskolában a helye és képességeinek megfelelő oktatásban kell részesülnie. Óriási gond a fogászati ellátásuk is, mivel altatást igényelnek egyesek a beavatkozások elvégzéséhez. Ez csak néhány példa, de ezekből is érezhető, hogyha ilyen egyértelmű, alapvető szolgáltatások elérése nehézkes, akkor óriási gond van. Az emberek hozzáállása általában a sajnálat. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennük, nincs túl sok tapasztalatuk nem értik, hogy mi ez az állapot. Aztán, ha mégis van idő és bátorság a témáról beszelni, akkor kiderül, hogy több olyan embert ismernek távolról vagy közelről, akik valamilyen fogyatékkal élnek. Ilyenkor általában a furcsaságaikat hozzák szóba vagy a csodálkozásukat fejezik ki, hogy hogyan tudnak közlekedni vagy írni látás nélkül, vagy milyen gyorsan jelelnek.
Miből lehet eldönteni, mikor és mekkora segítségre szorul egy sérült ember? Meg kell-e várni, hogy ő kérje a segítséget?
A legjobb, ha megkérdezzük! Nem kell lerohanni őket, hogy mi segíteni szeretnénk minden áron. Értelmileg akadályozottakkal az a tapasztalatom, hogy olyan helyzetben is segítséget kérnék idegen személyektől, amikor ismerkedni szeretnének. Ez egy figyelemfelhívás. Sok mindent képesek önállóan is megtenni vagy éppen a fejlesztés része, hogy egyedül kell megtenniük dolgokat, ezeket nem szabad helyettük elvégezni. Az érintett családnak is szüksége van segítségre. Nem is kevésre, hiszen egy fogyatékkal élőt gondozni élethosszig tartó feladat. Rokonok, keresztszülők, barátok segíthetnek, hogy legyen feltöltődési lehetősége a szülőnek, családnak. Társadalmilag felelősséggel tartozunk mindenkiért. Fontos, hogy minden gyerek óvodába, iskolába járhasson. Igen, járhasson. Hiszen jelen pillanatban ott tartunk, hogy nagyon kevesen vannak beiskolázva, főként ha értelmileg akadályozottsággal él valaki. De a hallás- és látássérültek sincsenek jobb helyzetben. Az intézmények, a pedagógusok felkészületlenek, segédeszközöket a szülők kell, hogy beszerezzek. Ennek nem így kellene működnie. Felnőttként munkahelyre, támogatott lakhatásra van szükségük, nem csupán segélyre. Szóval, a segítségnek több felől kell jönnie, hogy élhető élete legyen a családnak, amely fogyatékkal élő személyt nevel, gondoz, ápol, és hogy az érintett személy fejlődni tudjon, ki tudja hozni magából a legjobbat, legtöbbet. Nyilván a legjobban és legtöbbet akkor tudunk segíteni, ha ismerjük a személyt, a helyzetet.
Mit lehet kezdeni azzal a tévképzettel, hogy a testi fogyatékosnak értelmi képessége is gyengébb?
Ezzel gyakran lehet találkozni. Igazából az érzékszervi sérültséghez is társítanak értelmi elmaradottságot. Azt tudom tanácsolni, hogy a személyt kell megismerni, illetve olvasni, információt szerezni. De én azt tapasztalom, hogyha elkezdenek érdeklődni a téma iránt, esetleg ismerkedni egy mozgássérült vagy látás-, hallássérült személlyel, akkor teljesen normális mederbe terelődik a szemlélet. Szülőként bátorítsuk a gyermekeinket, vigyük el különböző rendezvényekre, közösségekbe, ahol sérültek vannak. Ezáltal egy olyan generációt tudunk felnevelni, amelynek természetes lesz, hogy nagyon különbözőek vagyunk és a viszonyulásuk is természetesebb lesz.
A gyógypedagógus-pszichológus tapasztalata szerint a sérült gyerek hogyan látja az egészségeseket, a viszonyulásukat hozzájuk? Mire vágynak ők valójában?
Ők ugyanarra vágynak, mint bármelyik társuk, hogy legyenek barátaik, elfoglaltságuk, minél mozgalmasabb legyen az élet. Nagyon szeretik a közösséget, szeretnek másokkal lenni. Értelmileg akadályozottak nem tesznek különbséget sérült és egészséges között, érzelmi alapon döntenek, számukra kedves vagy nem kedves személyek között. Nagyon jó érzékük van erre. Persze, ezekben a dolgokban sem lehet általánosítani. Megvannak az egyéni különbségek, mint a lakosság körében általában. Közöttük is van, aki visszahúzódóbb.
A sérültet nevelő családokhoz való viszonyulás nagy kérdés. Tényleg kiközösítjük őket?
Durván hangzik, de igen. Gondoljunk csak bele, hogy milyen kevés lehetősége van egy szülőnek a saját jövőjéről dönteni, ha sérült gyermeke van. Szinte egyértelmű, hogy otthon kell maradnia a gyermekét gondozni. Nehezen tudja megoldani a gyermeke oktatását és folyamatos harc a jogaik érvényesítéséért. Papíron sok joguk van, a való életben kevesebb. Ezek olyan dolgok, amikről úgy gondoljuk, hogy mi személy szerint nem tehetünk értük. Volt olyan tapasztalatom, hogy kint voltam a játszótéren egy Down-szindrómás gyerekkel és percek alatt kiürült a játszótér. Szomorú tapasztalat. A kíváncsi tekintetek is zavaróak egy idő után. Persze, van pozitív változás is, a média is sokat foglalkozik manapság a témával. Van sok pozitív tapasztalatom is a negatívak mellett, az emberek, ha megszokják a jelenlétüket, kedvesen, szeretetteljesen viszonyulnak hozzájuk.
Mit gondol Váta Emese, a sérült gyerekek szüleinek a terhe vagy az öröme nagyobb?
Mindkettő nagy. Egy gyerek mindig öröm. Nyilván idő kell a helyzet elfogadásához. Mindegy, hogy születés előtt vagy utána tudták meg, hogy sérült a gyermekük. Az elfogadás egyéni út. Van, aki hamarabb, van, aki később, van, aki szinte soha nem tudja elfogadni a helyzetet. Ezt a folyamatot segítheti vagy gátolhatja a támogatói rendszer megléte vagy hiánya. Nyugaton úgy tűnik, hogy hamar és könnyen elfogadnak egy ilyen élethelyzetet a családok, mert sok segítséget kapnak ahhoz, hogy ha nem szeretnék, akkor lényegesen ne is változzon az életük. A nagyvilágból rengeteg a jó példa, hogy fodrász, pincér, modell, színész lesz egy értelmileg akadályozott személyből, motivációs előadó egy mozgássérültből, hogy gyermeket vállalnak, családot alapítanak… Képesek minderre, mert támogatja őket a társadalom. Egyértelmű az átlag populációnak is, hogy nem joguk van, hanem természetes, hogy ők is az élet normál ritmusát és mérföldkövét követik. A mi fogyatékkal élőink sem képesek kevesebbre, mégsem tudnak vagy csak nagyon kevesen képesek kibontakozni. Bizony, ez egy szülőnek, családnak is fájdalmas.
Sérültek és egészségesek közös sétáját tervezik Gyergyószentmiklóson. Mire kell koncentrálni és mitől érdemes óvakodnia annak, aki egészségesként vesz részt az eseményen úgy, hogy még nem volt sérültek közelében?
Nyitott szívvel, szemmel és füllel érdemes jelen lenni. Óvakodni a sok kérdéstől érdemes, de illedelmesen rá lehet kérdezni bizonyos dolgokra. Úgy érdemes oda menni, mint egy olyan helyre, ahol rengeteg élettapasztalattal és szeretettel lehet gazdagodni. Jó, ha előtte bizonyos fokú információra teszünk szert, például a megnevezések terén. Tapasztalatom szerint az emberek többsége nem ismeri a megfelelő, illedelmes megnevezését a különböző sérültségek típusainak. De egy személyes kapcsolat nyilván felülmúl mindent. Kívánom, hogy mindenki, aki ezen a sétán részt fog venni, vigye tovább azt a gondolatot, hogy a világ úgy szép, hogy sokan, sokféleképpen élünk benne és ez így van rendjén.
Az Esélysétát május 18-án, szombaton szervezi Gyergyószentmiklóson a Gyulafehérvári Caritas és az Esély Alapítvány számos szervezettel partnerségben. A Márton Áron Szociális Központ (Márton Áron utca 22. szám) udvarán 9 órától lehet regisztrálni tetszőleges benevezési díj befizetésével. Innen 10 órakor indul a Séta a Csiky-kert dendrológiai parkba. A mozgásszervi problémákkal nem küzdőket arra kérik a szervezők, segítsenek az akadályozottsággal élőknek, a kerekesszékbe kényszerülteknek. A Csiky-kertben, a gyógyító séta végén közös falatozásra és a szervezetek bemutatására kerül sor. Gyógyulj sétával! – ezt kínálják a szervezők, esélyt adva a szervezet edzésére, a találkozásokra, hogy az ember közelebb kerüljön az emberhez. Nagy szeretettel várják a fiatalokat azzal a céllal, hogy a felnövekvő generáció körében kevesebb legyen az előítélet, és természetessé váljon az elfogadás. A sérültség nem egy választott élethelyzet, a viszonyulás viszont döntés kérdése.
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
