Isten sohasem fárad bele a megbocsátásba

EVANGÉLIUM

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik:
„Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s őmaga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” (15,1-3.11-32 )

Az egyik legnehezebb dolog az életben: őszintének lenni. Elsősorban magunkhoz, aztán másokhoz. Viszont amikor sikerül valamit beismernünk, az rendkívül felszabadítóan hat – és nem csak ránk.

A mai evangélium erről a felszabadulásról mesél nekünk. Mindhárom történetnek olyan íve van, mint egy íjnak. Azzal kezdődik, ami megvan, ami értékes, fontos számunkra. Egy pásztor báránya, egy asszony drachmája, egy apa gyerekei. A történetekben a feszültséget az adja, hogy ez a meglévő fontos dolog elvész. A katarzist a kincs megkerülése hozza. A mi saját élettörténetünkben nemcsak az elvesztés vagy ennek a feszültségnek a hordozása jelenti a kihívást, hanem annak a beismerése, hogy ez folyamatosan ismétlődik. Tehát az „elveszett-megkerült” dinamika nem olyasvalami, amit egyszer kipipálhatunk, hiszen a veszteség mindennapjainkhoz tartozik, ahogy az a szükségünk is, hogy visszakapjuk, amit elvesztettünk, hogy az életünk rendeződni tudjon.

A tékozló fiú történetét úgy érdemes szemlélni, hogy az egy apáról és két fiáról szól, nemcsak a tékozlóról. Az egyik fiú, aki elvész, a másik, aki megvan, és az apa, akinek mindkettő fontos. Mindig más karakterbe tudunk belebújni, attól függően, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk. Lehet, hogy tönkretettünk valamit. Talán úgy érezzük, nekünk nem lehet megbocsátani. Irigyek vagyunk a másikra, mert az megtette, amire mi csak sóvárogtunk. Bosszant, hogy mi becsületesen dolgozunk, törjük magunkat, és semmi nem jár ezért cserébe. Nehéz belátnunk, hogy éppen melyik a mi kérdésünk. Amikor mégis megtörténik az őszinteség részünkről, arra az apa mindig úgy válaszol: „Mindenem a tiéd!” Ezt mondja tetteivel a tékozlónak, és szavaival az irigykedő testvérének.

Nem sokkal Ferenc pápa megválasztása után megjelent vele egy rövid interjúkötet, melyben az irgalmasság szerepéről beszél. Hogy mennyire fontos aspektusa ez az ő életének, tanításának. Az egyik leginkább vigasztaló kijelentése, ami sokszor visszatér a könyvben, mindig új és új szempontokkal alátámasztva, mély meggyőződéssel hangsúlyozva, hogy az Isten sohasem fárad bele a megbocsátásba. Sohasem fárad bele az irgalomba. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a belátásba, beismerésbe, bocsánatkérésbe, mondhatni az őszinteségbe.

Vegyük észre, hogy az Isten nekünk adta és folyamatosan adja önmagát, és mindenét. Akár együtt dolgozunk Istennel, akár eltávolodunk tőle. A mi dolgunk, hogy őszinték legyünk, mert akkor nyílunk meg igazán arra, hogy befogadjuk őt.

Horváth Ferenc SJ

Megjelent a Vasárnap március 31-i számában.