„Laci vagyok, alkoholista”

Ez esetben a keresztnév könnyebben változtatható, mint a hozzá kapcsolt jelző. Az ember, akinél kialakult az alkoholfüggőség, egy életre alkoholista marad. Ha a felépülése során nemcsak szermentes akar lenni, hanem jobb életminőségre törekszik, akkor közösséget, kapaszkodót keres, s így nem esik vissza olyan könnyen. Ha semmin nem változtat, akkor lesz száraz alkoholista, aki nem iszik… éppen most. Ez szerepel a szakkönyvekben, a valóság viszont nem hagy embert érintetlenül. Az alkoholistákat lehet megvetni, sajnálni, elítélni, és igenis lehet felnézni azokra, akik újraépítik összetört életüket.

„Viszonylag összetett társaság, a tizenhat résztvevőből most három hozzátartozóként lesz jelen, a többiek szenvedélybetegek. Van, akinek most ünnepeljük a tízéves józanságát, van, akinek az egyéveset. Zömében férfiak, de vannak szenvedélybeteg nők is. Nem a legfiatalabb korosztály, s bár van köztük huszonéves, többnyire ötven év körüliek. Mert az alkoholizmus akár több tíz éves szerhasználat után olyan fázisba ér, amikor vagy kezd valamit vele az ember, vagy belehal” – ismerteti pár mondatban Kedves Rita segítőnővér, addiktológus konzultáns azt a társaságot, akik közé először megyek. Székelyudvarhely felé, a Szent Pió lelkigyakorlatos házba tartunk, az évente háromszor szervezett, szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak szóló lelkigyakorlatra. A Gyulafehérvári Caritas Ki-Út programja adja az alapot, hogy sorstársak és szakemberek találkozzanak egymással és Istennel, mert ezen az úton hatványozottan igaz, hogy egyedül csak elveszni lehet. Szó szerint belehalni. Ezért minden találkozás a feltámadás lehetősége is. Hála Istennek sokak mögött marad üresen a sír.

Nem poharat, hanem kezet tartott a kezében

Bevallom, szenvedélybetegek közé igyekezve abban reménykedtem, hogy egy „jaj szegény” sajnálkozással, egy „így jártak” gondolattal kellő távolságot tudok tartani tőlük. Könnyebb lett volna ez, ha szakadt, alkoholtól ezerráncú, delírium határán egyensúlyozó embereket látok. Ezzel szemben voltak nagymamák és unokák, családapák és édesanyák nyílt tekintettel, befogadóan és olyan bátorsággal, amelyhez nem kell szebbnek, jobbnak tűnni, mint amilyen vagyok.

Könnyű annak, akinek nincs vesztenivalója – jönne az újabb mentségkeresés, de azt a bátorságot, amivel itt találkozik az ember, nem lehet szőnyeg alá söpörni. Érdemes előtte fejet hajtani. Ezek az emberek a legmélyebbről törekednek fel, akarnak talpra állni, annak ellenére, hogy sokan, sokszor próbálják kedvüket szegni, kritizálni, elítélni, betegségükért felelősségre vonni… vagy egyszerűen kiírni őket az életből, ahogyan én is szívesen tettem volna. Nem engedték meg, arcukat odatartották, kezüket nyújtották. Aki ott volt, a tavaszi lelkigyakorlaton, március közepén nem poharat, hanem kezet tartott a kezében, így segített magán és másokon, hogy a mérték- és értékvesztés ne legyen végzetes.

Azt sem tudtam, mi a szeretet

Aki az alkoholizmus útját megjárja, hozzátartozóként vagy épp betegként, különleges segítővé válhat. A személyes tapasztalat a szaktudással egészül ki, s így tudja az ember érző lélekkel, éberséggel kísérni azokat, akik bizalmukkal megajándékozzák. A lelkigyakorlat-szervező Kedves Rita és munkatársa, Mezei Hajnal mellé szegődnek minden alkalommal a Magyarországról érkező Katolikus Alkoholista Mentőszolgálat emberei. Közülük való Fazekas Gyuri atya, aki édes- és nevelőapjától vette át az alkoholista-stafétát a halál határáig. Innen kezdődött az az élet, amelyben felszentelt papként mutatja a józanság útját sorstársainak. Vele tart ebben a munkában Laci, aki szenvedélybetegek gyógyítására szakosodott. Élete a válasz arra a kérdésre, miért választotta ezt a hivatást:

„Már felnőtt voltam, amikor életemben először egy pap azt mondta: én jó ember vagyok. Azt sem tudtam, mi a szeretet. Szüleim halálba itták magukat, én intézetben nőttem fel. Korán inni kezdtem. A rossz gyermekkoromat akartam lefedni. Ugyanakkor, mint fiatalkorú úgy gondoltam, ha én is iszom, mint a többiek, attól felnőtt leszek. Mindent gyorsan be szerettem volna pótolni, s nem vált javamra. Majdnem meghaltam.

Elvonókúrára kerültem. Nem rendes gyógyszert kaptam, hanem placebót, de azt mondták, hogy ha én arra iszom, berobbanok, és ha nem kerülök időben orvoshoz, akkor fulladásos halállal halok meg. Túléltem, de az, hogy tünetmentes lettem, még nem gyógyulás. Minőségében kell meggyógyulnom, mert ha nem választok új pályát, új életet, új baráti kört, ahol okosabbak vannak nálam, akiktől tanulhatok, akkor a józanságom csak száraz alkoholizmus. Nincs semmi olyan plusz, ami újjászületést jelentene.

Első házasságom véget ért, megözvegyültem. Feleségem vissza akart fizetni, megmutatni, hogy mit élt át mellettem két gyermekünkkel, amíg én ittam. Ő belehalt. Sosem felejtem el, volt, hogy kezet emeltem rá, utána megfogadtam, aki egy nőre kezet emel, az nem érdemli az ember nevet. Így pótcselekvésként összetörtem kéthavonta a konyhabútort, mert én agresszív alkoholista voltam. Agresszivitás volt, minőség sehol. Azt mondtam, én nem bántalmazom a társamat, holott a két gyermekem ott kucorgott a nagy kagylófotelben, és végignézte.

Aztán, özvegyemberként Isten előtt házasságot kötöttem. Elvonókúrán ismerkedtünk meg a jelenlegi párommal. Azóta mindketten tanúságot teszünk, egymást támogatjuk, másokon segítünk. Segítő szakmát tanultam, szenvedélybetegeknek segítettem főállásban, most már nyugdíjasként. Mondhatom, újjászülettem. A hitet, Jézus Krisztust választottam az egyik segítőmmé, terapeutámmá. A hitem adta meg nekem, hogy meg tudom tartani a józanságom, de akármilyen életet élek, én akkor is alkoholista fogok maradni. Mindig, amíg élek. Tehát nem gyógyítható az alkoholizmus, de a tünetmentesség lehet minőségi.

Az alkoholizmusnak vannak visszaütői. Feltettem magamnak a kérdést: nagyobbik fiam miért lett alkoholista, miért lett gyógyszerfüggő? Kisebbik fiam drogos lett, eltűnt, most már ötödik éve nem tudom, hogy hol van. Imádkozni tudok érte minden nap. Minden áldott nap szembe kell néznem a tetteim következményeivel, és nem szabad elfelejtenem, honnan jöttem, és hová szeretnék tartani. Minden áldott nap keményen megdolgozom, és minden áldott nap imádkozom tiszta szívből Jézushoz, hogy ő fogja a kezem, segítsen a mindennapjaimban.”

Mértékvesztetten senkivé lenni

Laci egyike volt azoknak, akik beengedtek az életükbe. A lelkigyakorlat első estéjén és az utolsón voltam velük, a köztes két napon távol maradtam. Nem ők nem bírták volna ki jelenlétemet. Gyuri atya elmélkedése nyitotta az együttlétet, felidézve Noé részegségét, aki borivásban elvesztette a mértéket. A mértékét vesztett ember nem szép látvány, ezzel is magyarázható fiai tette, akik a szeretet köntösével fedték be apjuk szemérmét. Mint ahogy a szenvedélybeteg hozzátartozói is álcázzák, rejtegetik a bajt ahelyett, hogy nyíltan, szeretettel beszélnének róla azért, mert „te fontos vagy nekem, te Isten képmása vagy.”

Gyuri atya felhívta a figyelmet: a Bibliában, amikor Noé részeg, nincsen neve. Névtelen. Az alkoholista is sokszor névtelen, nem valaki, csak úgy van, létezik.

Gáspár, Ákos, Erzsébet, Mihály

Amikor vasárnap visszamentem, nevük volt a névteleneknek. A zárókörre, szentmisére láttak vendégül, mint ismerőst. Megosztásban, interjúban egyaránt közöltek magukról, üzentek másoknak. Fiktív néven, de szó szerint idézek tőlük. Gáspár azt ünnepelte, hogy tíz éve józan.

„Legvégén az ital már nem okozott örömet, csak kínlódást. Nagyon nehéz volt. Ott volt a féldeci. Tudtam, ha megiszom, megdöglöm, de ugyanakkor tudtam azt is, ha nem iszom meg, nem élem túl. Ritának igaza van, amikor azt mondja, feltámadás történik itt. Ő nem egyszer mentette meg az életemet. Szó szerint. Tíz év… eleinte nehéz volt, sokszor álmodtam azt, hogy iszom valamit. Érdekes módon mindig két decit egy pohárban, és mindig vodkát. Amikor megébredtem hajnalban, nagyon örvendtem, hogy csak egy álom volt. Fenyítésnek is éreztem valahol: vigyázz, bármikor visszaeshetsz. Idővel ritkultak az álmok, most évente maximum kétszer fordul elő, hogy megrészegedem… persze, csak álmomban.”

Ákos, két gyermek édesapja feleségével érkezett. Azt mondja, örvend, hogy alkoholista lett, mert így tudta meg, mi az igazi szeretet. Asszonykája, Erzsébet tizenéves részegségben maradt meg társa: „A szeretet tartott meg mellette. Amit érzek iránta, azt nem tudta elvenni az, hogy ő szenvedélybeteg lett. Sokszor próbálkoztam sok mindennel, megfordult a fejemben, hogy elköltözöm, mert nem bírom a gyerekekkel tovább, viszont lelkem mélyén mégis azért imádkoztam, hogy történjen vele valami. Történjen bármi, baleset, akármi, hátha megtér, megváltozik. Úgy is lett. A jó Isten meghallgatta imáimat, történt egy balesete, ami valóban megváltoztatta. Nagyon nehéz volt az az időszak, nézni, hogy mennyire szenved… a szívem szakadt meg mellette. De hála Istennek túl vagyunk rajta, és így utólag mindenért hálás vagyok Istennek: hogy őt rendelte nekem, és hogy megtapasztalhattam, mit jelent kitartani valaki mellett jóban-rosszban.”

Erzsébet bevallja, ami történt, azt nem lehet zárójelbe tenni. „Nem viszem túlzásba, de bennem van a félsz, nehogy visszaessen. Ahogy ő viselkedik, remélem, nem fordul elő. Nem lehet biztosra tudni, de én akkor is mellette leszek. A gyerekeinkből a kicsi nem nagyon volt részese annak az időszaknak, a nagyobbik bizonyára érezte, de én soha nem mondtam rosszat az apjáról. Érezte a feszültséget, távolságot tartott az apjától, de most egy az egyben rajonganak érte. A családban rendszeresen beszélünk a múltról, a férjem sem teszi zárójelbe, sőt most már ismerősök, barátok előtt is vállaljuk. Eleinte nagyon nehéz volt, szégyelltük, ez az igazság. Itt a csoportban sok mindenre rá kellett jönnünk, hogy ez egy betegség, azt is itt tanultuk meg.”

Írja meg azt is, hogy nekem sikerült!

A csoport ereje, a Ki-Út Program léte nagy esély a visszaesés-veszélyben. Mihály a szentmise végén megkapta a fehér pólót, ami az egy éve józan csoporttagoknak jár. „Tiszta szívesen elmondom, ki vagyok” – ajánlotta fel a középkorú férfi. „Feleségem depresszióval küzd, öngyilkosságot is megkísérelt, úgy gondoltam egy éve, érte jövök el, de ma már tudom, magamért kellett megtennem. Amíg én gyógyulni kezdtem, megfordult a kerék, a feleségem lett alkoholista. Nagyon bánt.”

Mihály szenvedélybetegként és hozzátartozóként volt a Szent Pió-házban bánattal és reménnyel szívében kérve: „Írja meg, mondja el, hogy tudjanak róla az emberek: létezik a Ki-Út program, van kiút a szenvedélybetegeknek. Írja meg azt is, hogy nekem sikerült! Tudom, milyen világos úton járni az életet, más kedvvel felkelni, dolgozni, másabb embernek lenni. Másnak is sikerülhet.”

Megtöri a kenyeret

Ahány ember, annyi szilánkokra esett élet. Elénk tárják, ők segítenek minket, akik legszívesebben skarlátbetűt rajzolnánk homlokukra, hogy ne kelljen együtt érezni, bátorságukat irigyelni. Összetörtségből lettek egészek. Töredékesek, tudják, mint mi mindannyian, arra várva, hogy valaki észrevegye őket, észrevegyen bennünket, és megkérdezze: mi lakik a te lelkedben?

„Ha azt mondjuk, hogy az ember a Szentlélek temploma, akkor itt templomokat építünk. Van most épp egyéves és tízéves templomunk is. Mit gondol, megéri-e erre áldozni?” – teszi fel a kérdést Gyuri atya, majd miseruhát ölt, megtöri a kenyeret és áldást oszt, erőt ad a holnaphoz. Egy pillanatra beugrik egy kép: földre esett ember, alkoholmámorban motyogva, büdösen. Pedig csak addig senki a neve, amíg nem kap esélyt arra, hogy ő legyen Gyuri atya, Mihály, Ákos, Marika és Zsóka, amíg rá nem figyelünk, hogy bemutatkozhasson: Laci vagyok, alkoholista.

Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas