Egy őrült, beteg világ

Ha a maga korában tekintjük Henrik Ibsen Nóráját, azaz eredeti címén a Babaszoba című darabját, mindenképpen egy felvilágosult, saját kora felfogása előtt járó színművel találkozunk. Érdekes, hogy Ibsen férfiként a nőemancipáció élharcosaként mutatkozik. A Nóra(azaz a Babaszoba) egy látszólag boldog család széthullását rajzolja meg. A karácsonyi készülődés idilli képei mögött hazugság rejlik, szeretetből elkövetett csalás, de amikor erre fény derül, valójában az egész kisvilág darabjaira hullik, az eredeti szeretetről kiderül, hogy valójában hazugságon és hamis képzeteken alapul.

Nóra elhagyja a családi fészket, a férjét és gyermekét – ezért is tartják az első, a női egyenjogúságról szóló darabnak. Hogy ez a tartalom, és különösen Nórának a nők jogairól elhangzó szenvedélyes monológja ma hogyan is hat, erre (is) kíváncsian ültünk be a darab kolozsvári, Nagy Botond által rendezett előadására március közepén. Hiszen több oldalról is gyengülhetett az Ibsen korában nagyon korszerű tartalom: egyrészt a női emancipáció jelentős eredményeket ért el, a darabbeli, kissé propagandisztikus megfogalmazása akár anakronisztikusan is hathat, vagy nevetségesen; másrészt a mai magyar(országi) diskurzus pontosan az eredeti mondanivaló gyökeres ellentétét propagálja, szinte az eredeti babaházba is visszaküldené, visszaparancsolná a nőt, aki e felfogás szerint egyedül vétkes a mai, feje tetejére állt, sarkából kifordult világrend megteremtésében. Ha a nő akkor nem lázad fel! – tartja ez a politikai felhangokkal erősített szövegtípus.

Ha a Nóra mai színrevitele pusztán az eredeti emancipációs keretet teremti újjá, még azt is nevetségessé teheti, ami holtkomoly, például a családon belüli hatalmi harcok, bántások, bántalmazások egész valósága. Ha a társadalompolitikai egymásra mutogatás szellemében állítja színre, pusztán kultúrpolitikai agitproppá alacsonyul.

Nyilván Nagy Botond elég fiatal és újító gondolkodó ahhoz, hogy ezeket a csapdákat elkerülje. Aki munkásságát ismeri, talán attól félhetett, nehogy a klasszikus szöveg és gondolatkör minden elemét teljes mértékben “áramtalanítsa” és valami olyan, hangos, harsány keretet tálaljon, ahol minden ibseni eltűnik.

Ehhez képest egy igazán koherens és a témát maian, lényegében megragadó világ kel életre a kolozsvári előadáson, olyannyira, hogy helyenként teljesen belefeledkezik a néző, és erős érzelmi hatás alá kerül. A stúdióteremben vetítővászonnal elválasztott színpadi térről olyan erővel jön át a nézőtérre az indulat, fájdalom kínlódás, csalódás, hogy zsigerileg érint meg. Ez pedig olyan eredmény, ami – néhány hiba, félrecsúszott vagy nem teljesen sikeres utalás, megoldás ellenére is – a színház lényege.

Az előadás promójában többször hangsúlyosan emlegetik, hogy Nóra kómából ébred, s ez az ébredés fájdalmas, ez az állapot teszi érzékelését töredezetté. A stúdió előterébe lépve egy hatalmas inkubátorban ott látjuk csecsemőpozícióban a szinte meztelen Nórát, amint babaházbeli álmát alussza, mellette a kiállított tárgyhoz tartozó képes felirat. A stúdióba lépve otthoni közegében látjuk a háziasszonyt, aki éppen a futár által házhoz szállított rendelését veszi át, majd a pénzszórás miatt megkapja a férjétől a szidást – mindez az eredeti darabhoz hű, ugyanakkor erősen aktualizált keretben történik. Ahogy a történések kibontakoznak, ahogy a hátteret, az események hátterében lapuló titkot, annak minden, az előadás jelenéig ható ága-bogát megismerjük, alaposan belekeveredünk a stúdió terében valójában nagyon kevés megfogható tárggyal, annál több fantáziadús és lebilincselő képi elemmel kijelölt valóságba. A látványtervező, Rancz András erről így vall: „Arra törekedtünk, hogy szervesen összeboronáljuk a digitális világot a valósággal. Mivel nincsenek hagyományos díszletelemek, az előadás látványvilága vetített képekből, projekciókból épül fel. Ennek óriási előnye, hogy szinte bármit megálmodhatunk és létrehozhatunk. Az egész tér együtt lélegzik a szereplőkkel, és ettől sokkal szervesebben épül az előadásba, mint egy hagyományos díszletelem.” És valóban lenyűgöző, funkcionális, szellemes, a teret remekül kitöltő látványvilág biztosítja az előadás egységességét – itt a látványtervező mellett a digitális grafika szerzőjét, Szederjesi Szidóniát is ki kell emelni. A színészgárda kiválóan és összehangoltan, egységesen teljesít, a csapat, s nem az egyének teljesítenek kiválóan.

Az alkotók kómáról és kómából ébredésről beszéltek az előzetesben, az előadás azonban számomra nem föltétlenül ezt az asszociációt kínálta, hiszen nem kell ahhoz kóma, hogy a hétköznapokban egy korábbi titokkal terhelt lelkiállapot szinte felajzott transzállapotba kergesse az embert. Akár a mindennapokban megélt, egymásra tornyosuló stresszhelyzetek is adják azt a felfokozottságot, amit itt tapasztalunk. Nóra az, aki hangsúlyosan felnagyítva érzékeli a valóságot, de senki nem teljesen nyugodt és természetes, minden szereplő a maga “kómáját” éli: Torvald Helmer új állásában, dr. Rank a haldoklásában, Krogstad a Nóra feletti hatalmában, Kiddo az anyja egyre fokozódó eltűnésében, hiányában, Anne-Marie és Krisztina Linde a maga élete keserűségei, nyomorúságai csapdájában él – mindenki egy speciális, rá szabott, saját “kómában”, ami együttesük szívbemarkoló kisugárzását és az előadás egységét is adja. Egyben azt is elmondja, ami (a darabban nem szereplő) Gary Jules Mad World című számában fogalmazódik meg (a Donnie Darko című filmből ismerős), ami  remekül érzékelteti a felgyorsult világtól való elidegenedést, valamint az efölött érzett gyermeki fájdalmat.  “All around me are familiar faces/ Worn out places, worn out faces /  Bright and early for the daily races / Going nowhere, going nowhere // Their tears are filling up their glasses / No expression, no expression // Hide my head I wanna drown my sorrow /
No tomorrow, no tomorrow // And I find it kind of funny, I find it kind of sad / The dreams in which I’m dying are the best I’ve ever had / I find it hard to tell you, I find it hard to take / When people run in circles its a very, very / Mad world, mad world…” – Ezt az érzést teremti meg a kolozsvári Nóra, az őrült, nagyon beteg világ képét olyan erősen hozza, hogy az valósággal bekúszik a néző bőre alá, megérinti a lelkét, az emlékeit, életre kelti a jó esetben csak másoktól hallott történeteket a család biztonságot nyújtó közege helyetti torokszorító valóságról. Azokkal a családi helyzetekkel, ahol nincs szó társról, nincs szó szövetségről és nincs szó egyenlő felekről, akik vállvetve küzdenek egymásért, a közös célokért. Csak sivárság van, az egykori vélt szerelem csalásnak és csalódásnak bizonyul, és vagy anyagi, vagy érzelmi kiszolgáltatottsága, nagyobb receptivitása okán többnyire a nő sérül. Ennek egy nagyon szubtilis, de nagyon erős képe az előadásban, amikor Nóra – Ibsen darabjából tudjuk, férje az egykori csalás kiderülésekor azzal is bünteti, hogy a gyermekük nevelésétől eltiltja – szalad, hogy Kiddót elérje, kivonja a férje hatása alól, de a gyermek folyton eltűnik, mire elérné, miközben a másik helyiségből Nóra jól látja, amint Torvald távvezérléssel mint egy bábut forgatja, irányítja a gyermeket. Úgy tűnik, a minta-családi otthon kártyavára pillanatok alatt dől össze, amikor Nóra az éles helyzetben Helmer kicsinyességével szembesül. Férje így szól: „El kell tussolni az ügyet, minden áron. – Ami pedig minket illet, téged meg engem, úgy kell élnünk, mintha semmi sem történt volna. Fenn kell tartanunk a látszatot, persze csak a világ szemében. Tehát itt maradsz, ez magától értetődik. De a gyerekeket nem nevelheted, ezt nem bízhatom rád.”

Nóra, a mintaszerű háziasszony és családanya végeredményben gyermek volt, gyermeknek kellett maradnia: már apja sem engedte felnőni, önálló véleményt formálni, férje csak „átvette” mint árut, és a haldokló, régóta szerelmes Rank doktor is csak mint érzelmi fellobbanása tárgyát kezeli. Egykori tévedése miatt kénytelen megalázkodni Krogstad előtt, kiszolgáltatottsága maximális e helyzetben, mint ahogy lényegében férjével szemben is, aki szexuális tárgyként kezeli. Az előadásban Nóra fergeteges tánca már előlegezi a lázadást, akkor még csak jelképesen „kiüti” a két, szerelmét, vagy inkább a testét áhítozó férfit.

Az előadás végén újra ott az inkubátor, benne Nóra, aki majd onnan mondja el nőmozgalmi szónoklatát. Az ibseni szöveg, bár igazságtartalma érvényes, több mint száz éves, önmagában anakronisztikusan hathat egy mai kontextusban, ezért mintegy idézőjelbe kerül: egyrészt Torvald négymikrofonos, mai politikai szólamokat leleplező szónoklata, másrészt a háttérben csendben meghúzódó leányka flashmobot idéző, kartonra írt feliratai arról, hogy minden mai nő az egykori el nem égetett boszorkányok leszármazottja…  A szándék egyértelműen az ironizálás irányába mutat, ám az előadás addigi hangnemétől oly mértékben elüt, hogy itt megbontja az addig egységesen felépített menetet. Ezzel együtt egy nagyon átgondolt, nagyon mély rétegeket megmozgató, erős, mai előadás született Kolozsváron.

Henrik Ibsen: NÓRA/Babaház. A magyar szöveg Kúnos László fordításának felhasználásával készült. Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy. Rendező Botond Nagy, rendezőasszisztens Veres Emőke, látványtervező Rancz András, jelmeztervező Carmencita Brojboiu, dramaturg Kali Ágnes. Zene és hangterv Kónya-Ütő Bence, fényterv Romeo Groza, digitális grafika Szederjesi Szidónia, színpadi mozgás Ötvös Kinga. Szereplők: Árus Péter, Ötvös Kinga, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Platz János.