Mindig jó olyan emberekkel találkozni, akikkel „egy hajóban evezünk”, kiváltképp, ha származásunk tekintetében is van közös. KUZMÁNYI ISTVÁN állandó diakónussal, a Magyar Kurír főszerkesztőjével beszélgettünk: nagyváradi gyermekkortól a katolikus média missziójáig.
Elvágytál Nagyváradról gyermekkorodban? Vagy volt olyan pillanat, amikor megfogalmazódott benned, hogy valószínűleg nem itt fogsz élni?
Amikor Váradon megalakult a Szent László Gimnázium, amelyben már akkor kollégium is volt a Kanonok soron, én rendszeresen a bazilikában ministráltam, és úgy láttam, milyen jó az a lét, hogy valaki kollégista, távol van a szüleitől, milyen jó lenne ezt kipróbálni. Ilyen érzések, vágyak voltak bennem, és egyszer csak épp a ministrálás kapcsán találkoztam az esztergomi ferences gimnázium egy osztályával (a frankások), akik Csíksomlyóra menet megálltak Váradon egy szentmisére. Számomra meghatározó – azt hiszem, ezt intézményi betegségnek hívják –, hogy a keretek tartanak meg, ebben én nagyon jól érzem magam, és ez jött át akkor is, látva ezt a fiúosztályt, meghatározó élmény maradt a velük való találkozás. A „sors furcsa véletlenjei”, nálunk, a határ mentén is elérhető volt az Új Ember Kalendárium, amelyben akkor még két oldalon elfért az összes magyarországi katolikus intézmény névsora, telefonszámok, igazgatók stb. Tankó Zita segített nekem, hogy írjak egy levelet Esztergomba, de úgy, hogy nem szóltam senkinek, mert talán nagyon nem is hittem abban, hogy ez sikerülhet… „Csak úgy” írtam egy levelet, Zita mondta, hogy megy Magyarországra és elviszi – akkoriban a posta egy picit nehézkesebb volt. Ő elvitte, feladta a levelet, és azzal el is felejtettem. Egyszer csak, szeptember elsején hazafelé jövet a bazilikai ministrálásból – élénken él az emlék – belenéztem a postaládába, és láttam egy vastagabb borítékot. Akkor még élmény volt levelet kapni, ritkaságszámba ment. Kinyitottam a postaládát, jó vastag levél volt, gondoltam magamban, ezek vissza is küldték, jól ledorgálnak, és ehelyett az volt benne, hogy kérik, szeptember elsején jelentkezzek, küldik is a csomaglistát, hogy mit kell magammal vigyek – mindez szeptember elsején, a posta egy kicsit lassabban működött… Felmentem édesanyámhoz, ő teljesen le volt fagyva, mert tényleg nem tudott az egészről semmit. Ő azóta már az örökkévalóságban van, és ma visszatekintve, nagyon hálás vagyok neki ezért a döntéséért, mert elengedett. Szoktam is nosztalgiázni így 40 felett – ha szabad ilyen nehézkesebb mondatokat is kimondani –, hogy vajon én, ha elém fog majd állni (akár ilyen hirtelen ötlettel) valamelyik gyermekem, akkor elengedném-e őt, vagy sem…
Egyik napról a másikra…
Egyik napról a másikra. Következő nap bevásároltunk, mindent összecsomagoltunk. Akkor még volt Nagyváradról Esztergomba közvetlen buszjárat, eljött velem, és arra emlékszem, hogy végigsírta az egész utat (Isten nyugosztalja). Így kerültem Esztergomba.
Honnan eredt ez a gyakori szentmisére járás, a ministrálás, a vallásosság? A családból?
A család – úgy, mint minden becsületes erdélyi magyar, 80-as évekbeli család, azért eljárt a templomba, merthogy a magyarság nem abban a harcias fajta megvallásban állt, mint amit ma láthatunk, tapasztalhatunk, hanem inkább a csendes megvallásban, amihez szerintem hozzá tartozott, hogy templomba járt az ember, akár erősebb volt a hite, akár nem. Én ezt láttam a szüleimtől, tehát nem tudok Fekete István-képeket festeni, hogy édesapám ott térdelt velem esténként a kanapé mellett és morzsolta a rózsafüzért, ilyen képeim nincsenek, de el kellett – úgymond – menni templomba, elsőáldozni, stb.
A rendszerváltás korára tehetem azt, amikor talán már kezdett benőni a fejem lágya, el-elmaradoztam a templomból, és épp akkor Váradon megalakult egy ifjúsági közösség a Barátok-, majd az Orsolya templomban. Ez volt az első, nevezhetem hitélménynek, a gitáros ének, maga az, hogy ifjúsági közösséghez tartozom, korábban nem voltam ilyen közösségnek a része. És jó azt látni, hogy azok az emberek, akik oda jártak – Majoros Attilától Tündéig, Csorba Misiig (az Erdélyi Mária Rádió munkatársai – szerk. megj.), Pék Sanyiig (a nagyváradi Szent László-templom plébánosa – szerk. megj.) nagyjából, akit ma ismerek Váradon és aktív, azok mind valamilyen módon részesei voltak ennek a közösségnek, és ma számíthat rájuk az erdélyi egyház. Bár nem estem le a lóról, mint Szent Pál, tehát nem mondom, hogy ez egy második megtérés lett volna, de – talán tudatosabban kezdtem gondolkodni a hitemről, és ez egy olyan lökést jelentett, ami után visszatértem ahhoz, hogy naponta ministráltam, mint korábban.
Édesanyád végigsírta az utat, leszálltatok a buszról, és hogyan alakult tovább az életed?
Nem igazán tudtam elképzelni én sem, hogyan lesz, édesanyám pedig még akkor sem nagyon hitte el. Emlékszem, bementünk az igazgatóiba, s mondta, hogy nem valami elírás ez a történet? Aztán a folyosón találkoztunk a későbbi osztályfőnökömmel, P. Szabó József prefektussal, aki nyugtatni próbálta: kedves anyukának egy dolga van most, hogy szépen holnap hazamegy, itt hagyja a fiát, bízza ránk és higgye el, hogy minden rendben lesz, sőt, megnyugodhat, mert minden héten fog kapni egy levelet a fiától. Kötelező volt minden héten levelet írni haza, ellenőrizték, hogy ez valóban megtörténjen.
Az embernek viszonylag kevés barátja van az életében, de akkor ismertem meg az egyik barátomat, Szalai Zsoltot, aki most Pannonhalmán tanít, ő szinte az ismeretlenből odaugrott elém, hogy segíthet-e. Aznap éjszaka úgy volt, hogy ha szerettem volna, aludhattam volna édesanyámmal egy szobában, de valamiért úgy éreztem, könnyebb lesz az elválás, ha az éjszakát abban a hálóteremben tölthettem, ahol az elkövetkezendő két évet.
Már ha azt mondod, hogy a keretek meg az intézményesség segít és megtart, mi volt ezen belül a legerősebb impulzus a Frankában?
Néhai kedves plébánosom, Vigyázó Miklós mondogatta: ha közelebb lépünk Jézushoz, akkor egymáshoz is közelebb lépünk. Visszafele olvasva a történetet, ez volt az alapélmény – akár Váradon a bazilikában, a Barátok-templomában, az Orsolyában, akár Esztergomban –, ha közelebb léptem Jézushoz, akkor megismertem embereket, és elkezdtek kialakulni azok az emberi kapcsolatok, amik mind a mai napig meghatározzák az életemet.
A ferences fiúgimnáziumból az út sokakat a papság irányába vezet(het). Nálad ez hogy alakult?
A gimnáziumi években volt egy nagyon erős istenélményem, és én akkor úgy gondoltam, az Istennel való kapcsolatom útja csak a papság lehet. Számomra akkor vonzó példa volt Tempfli József püspök atya élete. Úgy éreztem, világot akarok megváltani már itt a földön, annak a példájára, ahogy ő tette. Szerettem volna egy ilyen kicsit harciasabb, hitvalló szerepbe beleállni, amit akkor úgy éreztem, hogy az ő vezetési stílusa, pasztorális működése mutatott.
Beer Miklós püspök atya mondott nekem egy kulcsmondatot egyik lelkigyakorlaton. Azt mondta: „a papi hivatás vállalása olyan, mint amikor a lengőtrapéz gyakorlat során a légtornász elengedi azt a bizonyos rudat, amit addig fogott, elengedi, mert tudja, hogy a másik oldalon valaki elkapja a kezét. Ha nem vagy száz százalékig biztos abban, hogy valaki ott téged elkap, akkor lehet, érdemes még várni.” És én nem éreztem ezt a biztonságot. Utólag visszaolvasva az életem történetét, másodéves voltam, amikor édesanyám meghalt, és mivel alapvetően anyás voltam, ez nagyon megviselt. Mindezek összhatására döntöttem, hogy nem leszek pap. Utána megismertem a feleségemet, 2001-ben szentségi házasságot kötöttünk, és azóta van két szép gyermekünk.
Mit jelent neked a család?
Alapvetően biztonságot, tehát egy olyan kapcsolatot, ami leginkább a barátsággal egy szinten, illetve persze azon túl is van. Van valaki, akinek megfoghatom – akár jelképesen – a kezét, ő is megfoghatja az én kezemet, és nem érzem azt, hogy egyedül lennék a világon. És ez persze a baráti körre is érvényes, arra a pár emberre, akire mindig számíthatok, mert ugye a barát az – és akkor ebbe a feleség is beletartozik –, aki ismer, de mégis szeret. Ez az, ami azt a biztonságot adja az életemben, hogy mindig van hová, kihez odafordulni, és ezek az emberek segítenek abban az istenkapcsolatban is, amit meg tudok élni.
A feleséged az, aki el tud kapni a másik oldalon?
Igen, úgy érzem, a vele való együttlét egy olyan biztos emberi kapcsolat, amin keresztül el tudok jutni, közelebb tudok jutni Istenhez.
Öt éve állandó diakónusként szolgálsz. Ez Magyarországon már nem új keletű valóság, nálunk annál inkább. Mikor ébredt fel benned a vágy erre, és mit szólt hozzá a feleséged?
Úgy jöttem el a szemináriumból, hogy éreztem, nagyon szívesen maradnék tevékeny része az egyháznak. Ez a római rítusban egyértelműen nem lehetséges házas emberként. Amikor harmincéves lettem, megboldogult plébánosom, egyben barátom, Vigyázó Miklós, felvetette ezt, hogy jó lenne, számára fontos lenne a plébánián egy olyan ember, akire ő is tud támaszkodni, aki segítheti az ő és az egyházközség munkáját. A mi főegyházmegyénkben ez egy ilyen alulról építkező folyamat, tehát ha megvan az emberben a hivatás, és a plébánia szándékával is találkozik, akkor ez felterjesztődik a főpásztorhoz és ő dönt erről.
Tehát a feleséged támogatott ebben első perctől?
A feleségem – szerintem azzal, hogy ő olyan barát is, aki ismer engem és aki úgy fogad el, ahogy vagyok, minden jó és nehézkességem ellenére, látta, hogy az életemben benne van még ez a plusz, hogy így is tudom szolgálni Istent, az egyházamat, és hogy ettől úgy leszek több, hogy akár a mi kapcsolatunk is több lehet. Éppen ezért nem is igazán voltak viták ebben a kérdésben. Amikor látta, hogy a felkészülés akár estéket, napokat vesz el a családtól, akkor szerintem kezdett benne tudatosulni, hogy nem csak egy díszvirág leszek egy polcon, hanem ez itt kötelezettségekkel is jár. Nehéz volt számára, hogy – amikor szentmisére együtt jártunk, akkor mindig egymás mellett ültünk, sokszor konkrétan fogtuk egymás kezét – én felkerültem kvázi az oltárhoz. Amikor jelen vagyok akár plébániai eseményeken, szentmiséken, liturgiákon, akkor mindig szolgálok, tehát nem mondhatom, „köszi, most vasárnap a padban ülök, jövő vasárnap majd nem”. Talán ez a fajta elengedés egy pici nehézséget okozott neki, ami akár a gyermekek kapcsán is megfogalmazódik, hogy meg tudja-e lépni, de meg tudta. Emlékszem, alá kellett írnia egy papírt, hogy ő ebbe beleegyezését adja, és viccelődött is előtte, hogy akkor aláírja-e vagy sem. Aztán a plébánosom is viccesen azzal biztatta, hogy nyugodjon meg, mert ennek van egy jó oldala: én nem köthetek újra házasságot. Erre a feleségem: hol van az a papír, hogy írja gyorsan alá?!
A két gyermeketek mit szól ahhoz, és mennyire értik azt, hogy az édesapjuk nem pap bácsi, mégis az oltár mellett szolgál?
Ha könnyen el akarnám intézni, akkor azt mondhatnám, hogy őket kellene megkérdezni. Dávid most töltötte a hatodik életévét, Sári kilencéves, mindketten ministrálnak. Elmentünk egy plébániai zarándoklatra, és ott Tapolcán a plébános azt mondta, hogy aki akar jönni csengetni, jöjjön, szívesen látja. Erre Dávid ötévesen kiugrott a padból, azóta jár. Ősszel volt a beöltözése, engem pedig nagyon nagy büszkeséggel töltött el, hogy ő is és Sári is ott van az oltárnál úgy, hogy sosem noszogattam őket, nem kértem tőlük.
Azt látom, hogy azért van még egy kis kavarodás a fejekben. A gyerekek szintjén ez annyira cizelláltan még nem jön le. Sokszor megtörtént, hogy kijavítottam, mert valamelyikük azt mondta, hogy megy apa misézni: nem, apa diakonizál, nem misézik. Vagy volt olyan, hogy megkérdezték: apa, jössz ministrálni te is? És akkor erre megint mondtam, hogy nem ministrálok, hanem diakonizálok.
Mi a legszebb számodra a diakonátusban?
Az emberekkel való kapcsolat. Furcsán hangozhat, de nagyon szeretek temetni, mert akkor nagyon közel érzem magam hozzájuk, mind fizikai, mind lelki értelemben, és valóban eszköze lehetek az Úristennek. Persze keresztelni, esketni, homíliát mondani, lelkigyakorlatot vezetni is nagyon jó. Amikor ilyen méteres közelségben látom a másik ember szemét, és megtalálom vele a kapcsolatot, akkor azt mondom: igen, ezért érdemes csinálni.
A Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztál vezető beosztásban, amikor jött a meghívás a Magyar Kurír élére. Ezt hogy fogadtad? Azelőtt is érdekelt, fontosnak tartottad a sajtót?
A diákonus a diakonosz vagyis szolga, segítő szóból származik, és ez nagyon belém égett. Valóban a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam Budapesten, akkor azt gondoltam, számomra ez a szolgálat csúcsa.Akkor forrázódtam le, amikor a főpásztorom, Erdő Péter bíboros jelezte, hogy megkérne, vállaljam el a Magyar Kurír vezetését. Diplomatikusan meg is fogalmaztam, hogy miért pont most, amikor úgy érzem, az életem révbe ért minden szempontból? Most elmenni egy olyan területre, ami nem a szeretetszolgálat? Visszacsengenek a szavai, határozottan elmagyarázta nekem nagyon határozott, de nagyon szép mondatokban, hogy a sajtó is szolgálat, és oda is olyan emberek kellenek, akik nemcsak úgy általában szolgálnak, hanem felszenteltségük által különösképpen eszközei a jó Istennek. Ki is esett minden érv a kezemből, így kerültem a Kurír élére. Nagy hírfogyasztó voltam és vagyok. Én úgy csöppentem ebbe bele, hogy akkor már több mint egy évtizede naponta egy-két órát azzal töltöttem el, hogy olvastam a sajtót. Litvániában kezdtem először írni az Új Emberbe, a mai napig nem tartom magam újságírónak, mert nincs ilyen végzettségem, egyetlen becsületes végzettségem van, teológus. Amikor felkértek a Kurír vezetésére, akkor mondták is, nem azt kérik, hogy újságíró legyek, mert nem ez lesz alapvetően a feladatom; az más kérdés, hogy vannak olyan dolgok, amiket az ember elleshet, megtanulhat kollégáktól, nagy emberektől.
Alapvetően azt beszéltem akkor a püspöki konferencia elnökével, a bíboros atyával, hogy jó lenne visszavinni egy picit a Kurírt arra az oldalra, ami a nevében benne van: hírszolgálat. A szolgálatról már beszéltem… Korábban a Kurírban elég eklektikus volt a kínálat. Sikerült felvenni egy fotóst, és sikerült valahogy elindítani azt, hogy minél több eseményen jelen legyünk, az egyházmegyéktől kapjunk anyagokat, mert az látszott, hogy ez meghálálja magát, mert az olvasókat érdekli, hál’ Istennek, hogy mi történik az egyházban és az egyházzal. Erre rájött még egy pozitív folyamat, hisz körülbelül „egyszerre kezdtem a mandátumomat” Ferenc pápával. Jó volt látni, hogy kvázi önként jelentkezett Tőzsér Endre piarista, hogy nagyon szívesen fordítja a pápa legfőbb beszédeit, és azt is mindig élmény volt látni, hogy arra is mennyire nyitottak – nem csak a katolikus – olvasók. Örömmel tölt el az, ahogy a kollégáim dolgoznak.
Ha jó tudom, a román sajtót is követed…
Igen! Most hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden áldott nap, de egy héten legalább egyszer-kétszer rátévedek a központi bukaresti sajtóra, mely klasszissal jobb az itthoninál. Egy bő éve volt talán, hogy elfogadtak egy új lourdes-i csodát, és először a Gândulban olvastam róla, utána kezdtem visszafejteni a történetet a La Croix-ig, és a hírt végül románból fordítottam le.
Mit tartasz a (magyar) katolikus sajtó legfontosabb feladatának?
Hogyha negatív akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, egy olyan kort élünk, ahol nagyon könnyű mindent leegyszerűsíteni. Szebben úgy tudnám megfogalmazni, hogy kényelmesebb és könnyebb valami ellen megfogalmazni önmagamat, a véleményemet, mint elmondani mit, miért tartok értéknek. Mondok példát: Csak Valentin-nap ellenében tudom meghatározni magam, vagy meg tudom fogalmazni, hogy miért is szeretem a feleségemet, vagy Halloween kapcsán kiposztolom a facebookra: nálunk Mindenszentek ünnepe van, de meg tudjuk fogalmazni, mit is ünneplünk ekkor? Habár fáradságosabb az út, de nekünk, katolikusoknak kvázi ellen kell mondanunk ennek a típusú leegyszerűsítésnek. Tehát nem mondhatunk le a fáradtságos gondolkodás luxusáról. És ez a fajta – én úgy hívom, negatív apologetizmus – ez ne ragadjon ránk, mert akkor szerintem nagyon rossz úton járunk.
Higgyük el végre önmagunkról azt, hogy az az üzenet, amelyet mi tudunk adni az embereknek, arra az emberek éhesek. Persze meg kellene találnunk mindig a legjobb eszközöket – stílust, íráshoz fotót, nyelvezetet –, hogy ezek mind-mind eljussanak az emberekhez, minél több olvasóhoz, de szerintem higgyünk alapvetően ebben, hogy az, amit mi tudunk közvetíteni, arra szüksége van – ha nagy szavakat akarok mondani – a világnak.
Kiváló példa erre, hogy amikor legutóbb Jelenits tanár urat megkértük, beszéljen Mindenszentek ünnepéről, akkor ő azt mondta, neki fél évre van szüksége, hogy felkészüljön erre az interjúra. Én magamban el is képedtem, hogy „na ne vicceljen már”, bocsánat a kifejezésért, egy Jelenits tanár úr, aki a magyar irodalom egyik legnagyobb értője, azt mondja, hogy nem tud beszélni erről fél órában… A mai világunk hajlamos arra – és benne mi is –, hogy mindenhez értünk, mindenről tudunk véleményt mondani, és nem igazán mondjuk azt, hogy ne haragudj, de ehhez én most nem értek… Azt hiszem, elgondolkoztató, ha igenis Jelenits tanár úr azt mondja, neki fél évet kell készülnie egy ilyen interjúra! Mert hol vagyok én Jelenits tanár úrhoz képest? Egy biztos, az interjú, annak mondanivalója – Mindenszentek, halottak napja Jelenits István kortárs magyar írón szemüvegén keresztül – biztosan eljut az emberekig, és bizony emelt példányszámban kel el az Új Ember a plébánián. Tehát ne féljünk és higgyünk benne, ha ezen az úton járunk, közvetíteni tudjuk mindazt, ami hiteles, ami vonzó, és ez célt fog érni.
Nagyon érdekelne az az istenélményed még a frankás évekből, ami végül is meghatározta az életedet…
Kettős istenélményem van, amihez vissza tudok nyúlni, és megint hangsúlyozom, nem Szent Pál-i megtérésről beszélek, nem estem le a lóról, amit Caravaggio meg tudna festeni… Az egyik az ifjúsági közösség tapasztalata, a taizei énekek világa, szentségimádások… A másik istenélményem pedig az első klasszikus lelkigyakorlaton a Frankában Beer Miklóshoz kapcsolódik, akkor még pilismaróti plébánosként tartotta nekünk. Ez a lelkigyakorlat volt az, amikor megtapasztaltam, hogy ha az ember csendben tud maradni, akkor az a rejtőzködő Isten, akiről Thomas Merton is olyan szépen tud írni, valahogyan megmutatja magát. Ez csak akkor történhet meg, ha csendben tudok maradni… Gondolok itt akár egy háromnapos lelkigyakorlatra. Tehát nem mondok le arról a fáradságos útról, mert azért három napig csendben maradni nem is olyan könnyű, legalábbis nekem nem… De ha sikerül, akkor Istennek is helyet tudok adni, szóhoz tudom őt is engedni, hagyom, hogy megmutassa magát. Thomas Merton így fogalmaz: Isten rejtőzködő Isten, elrejti az ő barátait, és mindazokat, akiket nagyon szeret, a szentjeit önmaguk elől is elrejti. És igazából tényleg csak akkor veszem én is észre a rejtőzködő Istent vagy akár azokat az embereket, akiket ő elrejt, akiket nem látunk, akiknek az élete akár „elfér egy bevásárlószatyorban”, tehát csak úgy tudom felismerni, ha a csendben keresem őt.
Mi a szívedhez legközelebb álló imamód? Ez a csendben levés, gondolom, feltételezi a szemlélődő imát…
Feltételezi, de nem akarok hazudni, túl sok olyan időpontom napközben nincs, amikor klasszikusan hosszabb időre el tudok csendesedni. Viszont próbálok arra törekedni, hogy akár egy cikk, akár a kezemen átment számtalan írás – pápai beszéd, püspöki beszéd – átolvasásakor, ott abban a néhány percben, abban a tevékenységben, az olvasás csendjében megtapasztalhatom Istennek a jelenlétét. Akkor ott megpróbálok egy pillanatra megállni, és szinte minden nap van egy olyan írás, aminek egy-egy mondatánál rögtön megállva, az igazán mélyre tud szántani.
Milyen útravalót adsz, mit kívánnál a gyermekeid számára?
Mit kívánnék a gyermekeim számára? Azt, hogy tapasztalják meg és érezzék meg a jót, legyen idejük és igényük az életben arra, hogy kérdezzenek, hogy tudjanak kérdést feltenni. Mert ha fognak tudni kérdéseket feltenni – akár konkrétan, akár érdeklődés szintjén bármi iránt, bármi alkotó tevékenység iránt –, akkor hiszem azt, hogy rá fognak találni Istenre, aki mindig előttünk jár egy lépéssel, aki mindig vár minket, mint a szamáriai asszonyt a kútnál a legnagyobb melegben is, és akkor az Isten is meg tudja mutatni magát. Tehát hogyha tudnak kérdezni az életben – konkrétan vagy jelképesen –, akkor nem fogják őt eltéveszteni.
Ferenc pápa Csíksomlyón bemutatott szentmiséje, egyben a hívekkel való találkozás szerinted mit hozhat a magyar katolikusság számára?
Hiszem azt, hogy minden szentmise, a szentségek életünk forrásai. Isten szeretete mely megelőzi a mienket, a szentségeken keresztül jutnak el hozzánk, újítanak meg. Az a történelmi lehetőség, hogy az erdélyi katolicizmus szívében a szentmiseünneplésünket a szentatya fogja vezetni – a történelmi lehetőségen túl –, hozzájárulhat az egyén és a közösség megújulásához, erősödéséhez. Mindannyiunknak ott a helye júniusi 1-jén Csíksomlyón!
A beszélgetés megjelent a Vasárnap január 20-ai lapszámában.
Kérdezett: Serbán Mária
