Az évfordulók, a születésnapok, a ciklikusan visszatérő ünnepek mindig is meghatározóak voltak és lesznek az egyén, az intézmény, vagy egy közösség életében. Különösen akkor tölt el ámulattal és büszkeséggel egy-egy emléknap, ha az kiemelkedően nagy múltat ünnepel. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium fennállásának (és hozzátehetjük: megmaradásának) 425 éves jubileuma ilyen. A többnapos ünnepség apropóján Laczkó György igazgatóval beszélgettünk, aki a Romániai Magyar Pedagógusok szövetsége Ezüstgyopár díjának arany fokozatát kapta idén nemzeti közösségünkért végzett áldozatos tevékenysége és felelősségteljes szolgálatának elismeréséért.
Melyek voltak az iskola történetének legfontosabb állomásai?
Az iskolát 1593-ban alapították a jezsuiták, de abban az zűrzavaros időben Erdélyből a jezsuitákat kiutasították, úgyhogy gyakorlatilag egy pár évtized után megszűnt az iskola. A kényszerszünetet követően, az 1600-as évek elején újraszervezték, akkortól megszakítás nélkül működik. A jezsuita időszak után a helyi plébánia és a helyi papság volt az, aki az iskolát átvette, irányította és finanszírozta. Ezután következett a Római Katolikus Státus egészen 1948-ig, amikor is államosították az intézményt és ’48-tól az épületek gyakorlatilag 2004-ig állami tulajdonban voltak, ekkor ismét visszaszolgáltatták. A háborúk időszaka alatt voltak még nagy nehézségek: hadi kórházként működött az épület, időszakosan fel kellett függeszteni az oktatást, ezen kívül pedig a ’18–20-as évek is nehéz időszak volt; a kis magyar világban, ’40–44 között sem volt könnyű, amikor Baróti Szabó Dávid nevét viselte az intézmény; volt fiúiskola, majd vegyes reálgimnázium; a kommunista időben Dr. Petru Groza-ról nevezték el; a 80-as években ipari iskolává minősítették vissza, mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az iskola működését. 1989-ben egy minisztériumi bizottság kivizsgálást rendelt el és tanárokat akartak kitiltani az iskolából; utána jött a változások időszaka, de gyakorlatilag 1990-től a mai formájában, elméleti líceumként, gimnáziumként működik.
Az évforduló kapcsán tartott ünnepség programjai közül melyek azok, amelyek a leginkább megérintették önt?
Nagyon profin elkészített iskolatörténeti múzeumot nyitottunk meg csütörtökön a helyi Haáz Rezső Múzeumban vén-diákunk, Szász Hunor szervezésében, ez tényleg átfogja az iskola több évszázados múltját. Ezen kívül voltak rendezvényeink, amelyek a mostani diákok köré szerveződtek, ez iskolatörténeti vetélkedőben csúcsosodott ki, tehát minden osztály részt vett, a csapatok továbbjutottak és a döntő szerdán volt, ez az, ami a mi diákjaink körében volt; a pénteki nap a vén-diákokról szólt, tudományos ülésszak volt, ahol volt diákjaink, akik professzorok, tudósok több szekcióban előadásokat tartottak, illetve az este is a vén-diákok gálájáról szólt: a gimnáziumból kikerült színészek visszatértek és egy-egy produkcióval emlékeztek az iskolára. A szombati napon pedig nagyon felemelő volt az ünnepi szentmise, amelyet a gimnáziumban végzett, farkaslaki származású Jakab Gábor celebrált – számomra egyértelműen ez volt a legmeghatóbb. (Jakab Gábor prédikációja teljes terjedelemben elérhető a Gimi 425 című anyagunkban, IDE kattintva. – szerk. megj.)
Lélekmelengető volt látni ismét az albumgimnáziumot – nálunk, Székelyudvarhelyen az iskolában ennek hasonmás kiadása született, akárcsak a Székelyudvarhelyi Kódexnek, tehát felbecsülhetetlen kincsünk, amelyeket itt őrzünk az iskolában. Az albumgimnázium, az iskola anyakönyve az 1600-as évektől az 1820-as évekig íródott, ezt az állami levéltárban őrzik, de most kiadták az ünnepségre.
Az iskolaalapítás eredeti elképzeléseiből mi az, amit ma továbbvisznek?
A jezsuiták felismerték akkor is, hogy abban a nehéz, zivataros időben a legtöbb és a legidőtállóbb, amit tehetnek, az az, ha nevelnek és oktatnak. Gyakorlatilag ők ezért hozták létre az iskolát, az évszázadok során is erről szólt, most is ez a legfontosabb – ez az, amit senki el nem vehet.
Milyen a kapcsolat az egyházzal, illetve miért tartja fontosnak a teológiai osztályokat?
A gyökerek meghatározzák az iskolának a működését, a jövőjét, tehát továbbra is ragaszkodunk ezekhez a gyökerekhez, a keresztény-katolikus neveléshez. Nem vagyunk felekezeti iskola, Romániában a törvények szerint magániskola és állami iskola van, tehát a felekezeti iskolák is állami iskolák. Mi az egyházzal közösen úgy döntöttünk, hogy egy felekezeti, katolikus jellegű osztályt működtetünk az elméleti osztályok mellett, szoros kapcsolatban az egyházzal és követve azt a nevelést, amit évszázadokig az iskola mint katolikus gimnázium jelentett.
A jelen kihívásait hogyan tudják összeegyeztetni a hagyományokkal?
Úgy gondolom, az ünnepségünk erről is szólt: színes múlttal, hagyományokkal rendelkezünk és ezt kell továbbvinnünk is. Voltak időszakok, amikor nem volt ilyen az intézmény, kényszerhelyzetben volt, túl kellett élni, például az iparosítás idejében, amikor a mérnöki-, műszaki pálya volt fontosabb – ugyanakkor Udvarhelyszék értelmiségének nagy része innen került ki. Ha mérnöki vonalon lehetett akkor bejutni, haladni, azon kellett. Ma már nyílt a paletta, ma már sok mindenben lehet haladni, s ezt tanította a rendezvény is.
Teher vagy kincs a 425 év?
Egyértelműen kincs. Ez az, amibe kapaszkodni lehet, ahonnan ki lehet indulni. Csupán alkalmazkodni kell az új kihívásokhoz, de van, amiből meríteni, van, ahonnan kiindulni, amihez visszanyúlni. Nyilván nem lehet azt oktatni, amit évszázadokkal, sőt, lassan azt sem, ami évtizedekkel ezelőtt volt, folyamatosan kell alkalmazkodni az új követelményekhez, de ugyanakkor az irányt, a célt már évszázadokkal ezelőtt meghatározták és azt kell követni.
Kérdezett: Lengyelfi Emőke
