Gimi 425

Ünnep a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban

1
1268
Az ünnepelt • Fotó: Csedő Attila

A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium négynapos rendezvénnyel ünnepelte fennállásának 425 évfordulóját. A rendezvény szervezői a program összeállításakor mindenkire, jelenkori és egykori diákra gondoltak; helyt kapott sportprogram, kiállítás, filmbemutató, táncház és gyerekelőadás, iskolatörténeti tárlat és tudományos ülésszak, ünnepi szentmise és emléktábla-avatás, illetve a gimnázium kiadványainak bemutatója is a négynapos eseményen.

Ünnepi szentmise november 10-én • Fotó: Szabó Sámuel

Helyszíni beszámolók szerint pénteken, november 9-én zsúfolásig megtelt érdeklődő vén- és mai diákokkal az iskola Nyirő terme. A tudományos program szekcióüléseinek előadói az iskola korábbi diákjai voltak, akik ma neves tudósok, kutatók, egyetemi tanárok és szellemi alkotók, illetve néhány, az ünneplő iskolához szorosan kötődő személyiség.

A plenáris előadáson Holló László egyetemi tanár, a Római Katolikus Státus Alapítvány elnöke beszélt az iskola múltjáról, beleszőve a történelmi korszak ismertetőjét  és a vallástörténeti hátteret, amely életre hívta a mai Státus elődjét, ismertetve, hogy mit jelent a Státus Alapítvány kezelte katolikus tanintézet, tanulmányi és ösztöndíjalap. Szász Jenő, az iskola volt diákja, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke az iskola nemzetmegtartó szolgálatáról beszélt. A természettudományok és a matematika iránt érdeklődőknek kutatók, hazai és külhoni egyetemeken tanító professzorok tartottak előadást; a hittudományi szekcióban a felekezeti oktatás lehetőségeiről szólt a nap; az irodalomtudomány szerelmesei az erdélyi kortárs magyar irodalomról hallottak elemzést, majd a kerekasztal-beszélgetés során az egykori diákokból lett írók, költők, irodalomkritikusok, irodalomtörténészek, szerkesztők, műfordítók, publicisták ajánlottak erdélyi kortárs irodalmat a középiskolai tanórák számára. A társadalomtudományi szekció résztvevői optimális befektetésekről, továbbá a menni vagy maradni kérdésről hallhattak előadást. Az informatika iránt érdeklődő diákok a mesterséges intelligenciáról szóló ismereteiket gyarapították, és biztatást kaptak az itthon elképzelt jövőjükhöz.

Ünneplők • Fotó: Szabó Sámuel

Ugyanaznap délután mutatták be a jeles évfordulóra forgatott, az iskola volt diákjai és tanárai által kivitelezett filmeket. Péntek este a a helyi művelődési házban A gimi, gimi miénk volt… elnevezésű gálaesten az előadóművésszé lett véndiákok álltak színpadra.

Az iskoláról készült imázsfilm a népszerű videómegosztó oldalon is elérhető.

Jakab Gábor ünnepi homíliája

Ünneplő Testvérek!

  1. A TEMPLOM

Tegnap, november 9-én ünnepeltük a katolikus egyházban a lateráni bazilika felszentelési évfordulóját. Ez az eredeti formájában Krisztus utáni 4. században, Konstantin császár által építtetett római templom, amely latin felirata szerint: omnium ecclesiarum urbis et orbis, mater et caput, (= az Örök Város és a földkerekség minden templomának anyja és feje), a mindenkori pápának, illetve Róma püspökének a temploma. A megemlékező szentmise bibliai szövegei ezért kifejezetten a TEMPLOMRÓL szóltak, amely szövegeket mostani igehirdetésemben én is használni fogok. Konkrétan a felolvasott szentleckéről és az evangéliumról van szó.

A szentleckében azt állítja Pál apostol, hogy: amint egy épületnek a biztonsága és fennállása, úgy egy közösségnek a léte és fennmaradása is az alaptól, vagyis a fundamentumtól függ. Keresztény vallásos lelki életünk számára ez az alap nem más, mint Jézus Krisztus. „Más alapot – írja ő – senki nem rakhat!” Ezért nem egymástól elszakadva, külön-külön, – hanem együtt vagyunk mindig mintegy élő kövekből és élő téglákból összerakott épület, vagy ahogy mondani szoktuk „egy-ház”, illetve közösség és templom.

Az evangélium a hajdani jeruzsálemi nagytemplom megszentségtelenítéséről, illetve Jézus nagyon kemény fellépéséről, a felborított istentiszteleti rend helyreállításáról adott helyszíni beszámolót. A szöveg szerzője, Szent János evangélista, az eseményt közvetlenül a zsidó húsvétot megelőző napok egyikére teszi, s annak leírásával Jézusnak egyrészt az Atya iránti gyermeki ragaszkodását és szeretetét emeli ki, másrészt meg azt, hogy az akkorra már teljesen kiüresedett, illetve formálissá vált ószövetségi templomi kultuszt és szertartást, a zsidó pászkát, fölváltja az újszövetségi jézusi megváltás.

• Fotó: Szabó Sámuel

Rögtön alkalmazva a mi helyzetünkre a történteket: nagyon éles kritikának is felfogható mindaz, amit ott és akkor Jézus cselekedett és mondott. Nemcsak a korabeli kereskedőknek és galambárusoknak, hanem nekünk mai keresztényeknek is, ki kell hordanunk formálissá vált vallási és egyházi életünkből mindazt, ami idejétmúlt, ami nem odavaló. Konkrétan és világosan szólva: nem lehetnek templomaink politikai csatározások vagy oda nem illő profán előadások színhelyei, nem lehetnek templomaink egyéni ambíciók kifejtésének, olcsó reklámozásoknak a fórumai, nem lehetnek templomaink pusztán külsőséges rendezvények vagy színvonalon aluli produkciók színterei.

A templom kizárólagosan az Istennel való bensőséges találkozásnak, a vele való meghitt beszélgetésnek és kapcsolatteremtésnek a szakrális helye, Isten háza! S ha Isten háza, akkor csakis egyedül az ima illik méltóképpen oda.

És miért imádkozzunk? Ebben a gyűlölettől meggyötört, terrorizmustól megfélemlített, eszement világban imádkozzunk mindenekelőtt a békességért, az egyes emberek és a népek közötti kiengesztelődés megvalósulásáért, a száműzött igazságnak a közéletbe való visszahozásáért és érvényre juttatásáért. Igazság, illetve igazságszolgáltatás nélkül nincs és nem is lehet soha béke.
Szent Ágoston szerint a béke, a rend nyugalma, tranquilitas ordinis. Ahol nincs rend, ott béke sincs! – Mindenképpen imádkoznunk kell aztán lelkileg egyensúlyt vesztett önmagunkért, anyagi és lelki nehézségekkel küszködő családjainkért, ártatlan gyermekeinkért, a kilátástalanság rémével birkózó fiataljainkért, kisebb-nagyobb közösségeinkért, egyházunkért és sok szempontból megosztott nemzetünkért, hogy végre viszonylagos békében élhessünk önmagunkkal, egymással és mindannyiunk közös mennyei Atyjával.

• Fotó: Csedő Attila

A templomszentelés ősi liturgikus szertartásának a szövegéből idézek két mondatot: 1. Urunk Jézus, te házadat kősziklára építetted, erősítsd meg szilárd hitben és reményben egyházadat! 2. Urunk, Jézus, te jelen vagy azok között, akik nevedben összegyűlnek, hallgasd meg egyházadat! Itt és most különösképpen is imádkoznunk kell két dologért: Először a mindent megfojtó társadalmi közönynek, a közöny nagyon vastag ködének a felszakadozásáért, amely közöny káros hatását tekintve rosszabb mint maga a hitetlenség, hiszen annak mindig jól felismerhető arca van, a közönynek meg nincs – a közöny arctalan. Hadd említsek egy életünkből vett friss példát ezzel kapcsolatosan. A múlt hónap elején lezajlott eredménytelen országos népszavazáson nem az igenek és nem is a nemek győztek, hanem a közöny! És imádkoznunk kell másodszor az elgyengült hitnek a megerősödéséért, mely hit nélkül egyre több oldalról veszélyeztetett világunkban minőségi életet élni és eredményesen dolgozni nem lehet! Különben ima és munka kéz a kézben mindig együtt járnak, egymást kiegészítik.

Aquinói Szent Tamás, a skolasztikus filozófia atyja írja egy helyen: A csodáért imádkozni kell, a változásért dolgozni. Ugyanezt a bencés szerzetesek már századokkal korábban így fogalmazták meg: Ora et labora – Imádkozzál és dolgozzál. Szóval a híres „vallani és vállalni” erdélyi kettős életprogram megvalósításának a hátterében mintegy lelki erőműként mindig ott kell lennie az imának, illetve az imának helyet adó templomnak.

  1. AZ ISKOLA

Lépjünk tovább egyet, és beszéljünk az iskoláról. A mindenkori templom épületétől térben soha nincs nagyon messze az iskola. Itt Székelyudvarhelyen például közvetlenül egymás mellett vannak, és Szent Miklós hegyén a város felett mintegy őrséget állnak! Reményik Sándor ezért a kettőt közismert költeményének már a címében is szorosan összekapcsolta: Templom és iskola! – Legendás hírű erdélyi főpásztorunk Márton Áron püspök úr egyik két világháború közti körlevelében leírta ezt a figyelemreméltó mondatot: Ha az iskola nem templom – akkor barlang. Másképpen mondva ugyanezt: az iskola csak akkor töltheti be hivatását, ha lélek lakozik benne. Igen, mindkettőnek, együtt és külön is, a hit és tudás továbbadásán túl az emberi lélek egészségének az ápolása. a jellem nevelése, a szellem pallérozása a feladata és célja. Ezt a felelősségteljes munkát végzi eredményesen immár 425 éve a jelenleg Tamási Áron nevét viselő székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy az eddig elvégzett eredményes munkáért, a sikerekért a gondviselő Istennek ünnepélyesen hálát adjunk, és azért is, hogy mind az itt tanult diákgenerációk, mind pedig az itt működött tanárok emléke előtt tisztelettel fejet hajtsunk.

A tudományok művelését és egyidejűleg a vallásos lelkiség gyakorlását hirdető jezsuita szerzetesek, akik 1593-ban megalapították ezt az iskolát, úgy tartották, hogy az igazi nevelés nem más, mint szeretet és példaadás, illetve egyfajta kulcsnak az átadása a tudás és a hit kapuinak a nyitogatásához. Mondanom sem kell, hogy ez a nemes feladat lényegében azóta sem változott, különösen nem egy olyan „profitorientált mai világban, amelyben (s ezt Tompa Gábor kolozsvári színházrendező írta le a nemrég bemutatott Velencei kalmárok című Shakespeare darab ajánló soraiban egyetlen Isten a haszon és egyetlen paradicsom a test”. Sivár és szegény világ ez Testvérek, minden technikai és anyagi gazdagsága ellenére.

• Fotó: Csedő Attila
  1. AZ ISTENHIT

A továbbiakban külön szeretnék szólni az istenhitről, az élő és megtartó erős hitről. Előtte azonban egy üldözött afrikai mai keresztény imájából idézek egy részletet: Hiszek a Napban, akkor is, ha nem látom. Hiszek a szeretetben, akkor is ha melegét nem érzem. Hiszek az Istenben, akkor is, ha hallgat. Igen, akárhogy is képzeljük el életünket, tudnunk kell, hogy hit nélkül élni nem lehet, s létezni csupán mint az állat, illetve kérődzni, mint a tehén – gyötrelem. XVI. Benedek pápa németországi látogatása során így bátorította honfitársait: „Wer glaubt, ist nie ellein”. Aki hisz, soha nincs egyedül! De még egy ateista Voltaire is, aki halálos ágyán különben gyóntató papot kért magához, egy alkalommal szó szerint ezt nyilatkozta: „Si Dieu n’existait pas, il faudrait l’ineventér”. (Ha nem létezne az Isten, ki kellene őt találni). Az iskola jelenlegi névadójának, Tamási Áronnak az Ábel című regényében is olvasható egy hasonló tartalmú tanulságos történet. E szerint Ábel, aki nem más, mint maga az író, egy óceánjáró hajón Amerikába tart, s a fedélzeten egy Leupold nevű német kereskedővel beszélgetésbe elegyedik. Egészen váratlanul kitör a vihar és kegyetlenül tombol az óceán. Ekkor megkérdezi beszélgetőtársát Ábel, vagyis Tamási: mondja, maga hisz-e Istenben Válasz: most igen. És maga? – kérdez az is rögtön vissza. Válasz: (én) szárazon és vízen! Vagyis: mindig és minden helyzetben! Igen, süllyedő hajón és zuhanó repülőgépen soha sincs ateista.

Friedrich Wilhelm Nietzschétől származik a mára már világszerte közismertté vált büszke kijelentés: meghalt az Isten! Nem igaz, Testvérek! Az Isten csak bennem, s benned, az én meg a te személyes életedben halhat meg, valójában sohasem, hiszen ő maga az Abszolútum, az Örökkévaló, a létteljesség, úgy ahogy a mi Berzsenyi Dánielünk is megfogalmazta Fohászkodás című költeményében: Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: / Léted, mint az égő Nap, / de szemünk bele nem tekinthet. Egyébként a nemrég elhunyt Kányádi Sándor költő is megtapasztalta ugyanezt. Szó szerint ezt írja Isten sírján című versében: Ültem az Isten sírján, / megkönnyebbülten: enyém a lelkem s irhám, / megmenekültem. / Fölálltam, s visszarogytam, / nem volt hová mennem, / erőm se volt, a harcban / megöregedtem. Igen, megöregedni lehet az Isten elleni harcban, de győzni nem! És ha ez így van, akkor jobb ha büszke önteltségünket idejében feladjuk és a megfejthetetlen titkok kapujában a csodálkozás óceánjába merülünk, illetve alázattal elhallgatunk. A Nobel-díjas Teréz anya szavait kapcsolom ide: A hallgatás gyümölcse a hit. A hit gyümölcse az ima. Az ima gyümölcse a szeretet. A szeretet gyümölcse a szolgálat. A hit fontosságával kapcsolatosan az angol filozófussal, Canterbury Anzelmmel én magam is vallom: „Nem azért keresem a megértést, hogy higgyek, hanem azért hiszek, hogy érthessek. Éppen ezért azt is hiszem, hogy ha nem hiszek, nem fogok megérteni semmit”. Pál apostol is a hit kincsére büszke: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, a hitet megtartottam”. Legutolsó körlevelében megboldogult Áron püspök is a hit kincsét hagyta ránk semmivel sem pótolható örökségül

• Fotó: Csedő Attila
  1. A TANÍTÓ KRISZTUS

Befejezésül egy gondolat erejéig térjünk vissza a szentleckéhez, amelyben a nemzetek apostola azt írta, hogy a keresztények számára Krisztus a biztos alap. Nos, ki ez a Krisztus? A kérdésre válaszul kivételesen most nem a Katekizmust vagy a Kátét, hanem Bárdos Lajos magyar zeneszerző gyönyörű tanúságtételét idézem: Krisztus gyermekkoromban nem több, mint az izgalommal várt karácsony. Nagydiák éveimben kamaszos fölénnyel lefitymált legenda. Aztán a háború, a felnőtt élet megtanított arra, hogy Krisztus csakugyan az, aminek mondta magát: út, igazág és élet. ÚT, mert evangéliuma révén tudom, hogy merre járjak. IGAZSÁG, mert nincsen egyetlen szava, mely tévedésnek bizonyult volna. ÉLET, mert soha semmi bajom nem lett abból, de másnak sem, hogy megfogadtam legfőbb parancsát: szeresd felebarátodat.

Hát, ezt a Krisztust ajánlom én is mindannyiunk számára hiteles, nagybetűvel írt Mesternek és Tanítónak.

A templomot és az iskolát kettős fogatként próbáltam bemutatni mai prédikációm első részében. Kettőjük közül kiemelten is az iskolát, egészen pontosan a 425 éves székelyudvarhelyi gimnáziumot. A mai nap kivételes ünnepi alkalmat kínál arra, hogy ennek a nagy múltú iskolának magam és mindannyiunk nevében hosszú életet, egyelőre – újabb 425 évet kívánjak! Ámen.

 

 

 

 

1 HOZZÁSZÓLÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here