Besüppedek a székbe, repülőgép üzemmódra állítom a telefonom és várakozom. Felhangzik egy ismerős dallam – sh’ma Israel, egy kis fohászt gyorsan én is felrepítek az égre, hálából, hogy eljöhettem ma a színházba, és a heti húzós munka után végre megszívhatom magam egy kis kultúrával.
Valaki ott ül a színpadon, maga elé meredve, ismerős helyzet, ismerős testtartás – tisztázom magamban, hogy nem a rendelőben vagyok, és aztán hirtelen felkapom a fejem, mert megjelennek az álarcos emberek. Momo jut eszembe, ott is vannak szürke emberek, a hangulat hasonló, a mindenkori ember pénzsóvár arctalansága. Megjelenik előttem Momo szép kis arca, jósága, ártatlansága, ahogyan mindenkinek segíteni akar, de gyorsan visszatérek a realitásba. Ó, milyen jó, nem is kalandoztam el annyira, Antonióról is éppen mondják, hogy nagylelkű kereskedő, mindenkinek segít.
Kezd kibomlani a cselekmény – látom a mozdulatokból, hogy Antonio és Bassanio közt nagy az érzelmi fűtés, emlékeimben kutatok, vajon az eredeti darabban is ez a helyzet? De mindegy végül is, már vártam, hogy valami „áthallásos” téma is legyen, hiszen én felkészülve jöttem: végül is ez a harmadik Shakespeare-próbálkozásom az utóbbi öt évben.
Kezdem érezni a zsidó-keresztény gyűlöletet, amint ott gyűrűzik előttem, kiráz a hideg, hát igen, ez egy komoly dráma. Persze tudom, lesz majd egy kis bohózat is, szerelmi bonyodalom, reménykedem, hogy majd enyhíti ezt a súlyos kérdést, végül is olvastam, hogy politikai korrektségtől mentes darabot fogok látni. Átélem a zsidó gátlástalanságát, de eszembe jut az is, hogy mennyi zsidónak köszönhetem én is a szakmámat: ott van Jung, Freud, Frankl – dehát a sztereotípiák, azok kőbevésettek, mint a dekalógus. Titokban reménykedem, hátha buzog bennem is egy kis zsidó vér nagyapám jóvoltából, már csak azért is, mert akkor várnám, hogy génjeim végre „expresszálódjanak”, s okosan kezeljem én is a financiális problémáimat. Dehát azért Shylock mégse szeretnék lenni, micsoda kapzsiság, és micsoda őrült ötletei vannak – fél kiló hús –, beleborzongok a bosszúvágyába.
Aztán csörögnek az üvegek, megjelenik a pap. Na, hát ezt is vártam, végül is ez a realitásunk, nem mindenki áll az erkölcsös erkély magaslatán, a szó és a tett elválik a keresztényeknél is, mint az olaj a víztől. Lanzelo beszél, beszél, de én nem értem, ja, hogy a Gobbo az apja, de akkor mi ez a ruha rajta, ez valami korabeli kaftán akar lenni? Nem, ez egyértelműen papi karaktert akar megjeleníteni. Hát érdekes, könyvelem el magamban, lássuk, mi lesz belőle. Nem valami felhőtlen az apa-fiú viszony, sajnos ez is a mi realitásunk, a rendelőben sok fájdalmas sztorit hallottam már, éppen a napokban mesélte nekem egy fiatal férfi, hogy mennyire nehéz neki az, hogy az apja soha nem mondta neki, hogy büszke rá. Gyorsan megint kitessékelem a saját „áthallásaimat”, pont mire megrökönyödve veszem észre, hogy a fiú orális szex-mozdulatokat mímel a papi ruhába öltöztetett apa előtt. Lefagytam. Előttem egy sornyi diák ült. Hallom a röhécselésüket. Érzem, meghasad a szívem, vajon ebből mit fognak megérteni? Megint kattog az agyam, eszembe jut, hány abúzus-történetet hallgattam már végig, és mi van, ha valaki ott az előttem levő sorban, vagy hátam mögött, vagy bárhol ezt nem a színpadon és nem mímelve látta. Remélem, elmegy pszichológushoz, de nem biztos, itt mindenki röhécsel, jó poén, mi? Eszembe jutnak a pedofilbotrányok, hát igen, ezért van ez a jelenet, az egyház szégyellje magát. Nem elég, hogy a zsidókat utálja, még perverz is. Két pap barátom közt ültem, nem mertem rájuk nézni. Vajon ők mire gondolnak? Íme, hát megmutattuk, persze úgy elhülyéskedjük, hogy már senki semmit nem ért, és megy is tovább a darab.
Na, végre jön egy kis szerelmi bohózat, fellélegzek, de nem sokáig. Szöktetés, karnevál. Eszembe jut, hogy amikor Velencében jártam, megcsodáltam az esztétikus maszkokat. Aztán itthon kitaláltam, hogy milyen jó önismereti műhelyt lehet felépíteni a maszkfestéssel. És akkor megjelentek a maszkok a színpadon, arcomról pedig lehervadt a nosztalgikus mosoly. Enyhe undort éreztem, már megint szexuális belemerülés. Most mi van? Jó, értem én, ismerem a karneválok antropológiáját, de Jessicát tényleg úgy kell megszöktetni, hogy közben részt vesz egy szexuális orgián? Aztán ott van az egyik maszk ormánya, mint fallikus szimbólum. Addig nem is tűnt fel annyira, mert a sok b…meg-re már valahogy immunissá váltam, de most világossá vált számomra, hogy ez a darab tele van maszkulinizmussal. De nem tudtam eldönteni magamban, vajon csak azért, mert kevés a női szereplő benne, és még azok is „transzvertálódnak” egy adott ponton, vagy azért, mert túl sok a fallikus mozgás.
Nem vagyok (diplomás) szakértője a színháznak, a művészetnek, csak egyszerű érdeklődő, „fogyasztó”, így aztán felvállalom az idióta (tanulatlan) szerepét és kérdezem a tanultaktól: ahhoz, hogy katarzishoz segítsen egy színdarab, bele kell-e nyakig ragadni a vulgaritás posványába? A katarzishoz tényleg csak egy mímelt orgazmuson keresztül lehet eljutni? Lehet-e gúnyt, csömört, bosszút, gyűlöletet, cinizmust, kritikát, groteszket másképpen is megjeleníteni, mint csak szexuális jellegű gesztusokkal, genitális ábrázolással?
Azon az estén nagyon nehezemre esett kilépnem a vulgaritás posványából, pedig csak egy Shakespeare-darabra vágytam, valamire, ami felemelje a lelkemet, mert hát ezt tanultan én a művészetről, hogy ez (is) a dolga. Nem mondom, a hideg vizes zuhany is jól jön néha, hogy zsibbadt elménk kutatni kezdjen valami több után. És apropó víz, hiszen ez váltotta ki ezt a kis eszmefuttatást: Shylockot, a zsidót a keresztények megbüntetik. Megkeresztelik. És ahogyan már erre szenzitivizáltak minket az egész darab alatt, a „keresztelés” is egy elröhécselt, vulgáris vizelési aktusként jelenik meg. Néztem az előttem ülő srác hátát, ahogyan diszkréten rázkódott a nevetgéléstől. Bizonyára látott ő már keresztelést, de ilyet még talán nem. Még fejletlen kamasz agyának neuronhálózata ezt az asszociációt is rögzíteni fogja, de a kontextust nem biztos, hogy megérti, hogy ez csak a bosszú „művészi kifejezése volt”. Aztán majd, ha felnő, talán majd egyszer eszébe jut neki is, mint repertoár lehetőség. Végül is még jó, hogy a templom megmaradt szent helynek, és ott még értjük, hogy a szimbólumok nem „pervertálhatóak”.
A darabnak vége lett. Tapsoltunk – a taps a színészek játékának szólt: ők ebbe az előadásba is tehetségük legjavát adták. Aztán hazamenet, a templom előtt elhaladva, az éjjeli égbe kiáltva lemostam magamról a szennyet. Végül is, katarzis volt.
Homa Ildikó
WILLIAM SHAKESPEARE: A VELENCEI KALMÁR
Fordította: Nádasdy Ádám
Rendezte: Tompa Gábor
A bemutató dátuma: 2018. szeptember 28.
