A Vasárnap hetilap szemfülesebb olvasói felfigyelhettek arra, hogy a lap 12. oldalán a szerkesztők névsorában Fábián Róbert neve mellett megjelent az mb., azaz megbízott felelős szerkesztő megnevezés. Bár nehezen állt kötélnek, hogy „interjút adjon”, a „nőuralom” elég erősnek bizonyult: a vele készült beszélgetést olvashatják. (Megjelent a 2018/37. lapszámunkban)
Hol jártál iskolába?
Az iskolát szülőfalumban, Kisbácsban kezdtem, az elemi osztályokat ott végeztem. A tanító nénink nagyon ügyes volt, sokat tanultunk, bár, mivel kevesen voltunk, a páros osztályokat összerakták, így csak fél órát tudott velünk foglalkozni. Amikor Kolozsvárra kerültem, akkor kezdtem érezni ennek a hátrányát, illetve akkor ébredtem rá, hogy az én osztálytársaimnak olyan tantárgyaik is voltak, amikről én addig nem is hallottam. Ötödik osztályt kezdtem Kolozsváron, és elég nehéz volt beilleszkedni, egyrészt a románnal voltak problémáim, másrészt rájöttem, hogy az addigi 10-es matematika itt csak középszintű tudást jelent. De egy év alatt feltornáztam magam. Mindig volt bennem egyfajta feltörekvési vágy, mindig minél jobb iskolai eredményeket akartam. Nem bizonyítani akartam magamnak vagy a szüleimnek, inkább a nagytatától minden 10-es után járó zsebpénz motivált (nevet). Két „betegségem” volt annak idején: az egyik, hogy minél jobb íróeszközöket vásároljak, a másik, hogy minél jobb könyveket, vagyis olyanokat, amelyeket nem csak egyszer veszek a kezembe.
A könyvek szeretete a családból jött?
A családban édesanyám olvasott, az ő könyvtárát sokat nézegettem, leszedtem és újra feltettem a könyveket a polcra. Az olvasás iránti szeretetet anyai nagytatám csempészte be a lelkünkbe. Náluk, Magyarfodorházán nagyon sok időt töltöttünk a vakációk idején. Nagytata a gazdálkodás mellett mindig szakított időt arra, hogy a kicsi unokáival foglalkozzon: jó reggelt puszit kaptunk, és úgy aludtunk el este, hogy mesét olvasott. Az akkori lehetőségekhez képest újságokból, innen-onnan trükköket tanult, bűvészkedett nekünk, nagyon szép gyermekkor volt. Nagytata egyszerű gazdálkodó paraszt családban született, tízen voltak testvérek, ő volt az egyik legfiatalabb. A Fodorházán töltött évek meghatározóak voltak számomra, otthon éreztem magam náluk, ott tanultam meg azt, milyen szép az a családi légkör, ahol nagyon kevés feszültség van, mert az egyetértést magas fokon művelik. Igaz, nagymamám viselte a nadrágot a családban… Tőlük tanultam meg azt is, hogy milyen, ha örülhet az ember a jól elvégzett munkának, és milyen a tisztességes élet.
Hogy alakult később az egyetemválasztásod?
Kisbácsba 1999-ben új plébános került, Ferencz István, aki azóta elhunyt. Nagyon hamar a szívünkhöz nőtt: határozott, szigorú ember volt, mindig kereste a lehetőségeket, hogy bevonja az embereket az egyházközség életébe. Egyszer gyónás után megkérdezte, elégtételnek vállalom-e, hogy nagycsütörtökön felolvassak a szertartáson. Így kezdődött, és jó néhány évig tartott, amikor ott voltam, vállaltam az olvasmányok felolvasását. Ministrálni nem ministráltam, nálunk az volt a szokás, hogy a kisebbek ministrálnak. A családommal vallásosak voltunk, édesapám katolikus, édesanyám református, de szokásból, sőt meggyőződésből ő is katolikus templomba jár. Sokszor jöttünk Kolozsvárra templomba, a Főtérre vagy a ferences templomba. Mi, gyerekek, kezdetben nem igazán a templomért jöttünk, hanem azért, mert tudtuk, hogy utána cukrászdába is elmegyünk, a családdal együtt.
Visszatérve a hivatástörténetre, volt egy kis konfliktus édesapámmal, mert ő azt szerette volna, hogy román egyetemet végezzek, de ezt én nem tudtam elképzelni. Akkor bevillant az eszembe, mi lenne, ha pap lennék. Ezzel addig is foglalkoztam, félig viccesen említve otthon, hogy én ezt szeretném. Ez aztán tizenegyedikes koromban eléggé tisztává vált, más lehetőségek után nem is néztem.
Mi vonzott benne, miért gondoltad úgy, hogy neked való lenne a papság?
Egyrészt ott volt az a vágy, hogy az embereken segítsek, másrészt a papi példa, Ferencz István példája, ahogyan ő működött nálunk. Azt szokták mondani, hogy minden hivatástörténet elején van egy fajta színészi, szereplési vágy is, van benne egy kis kalandvágy is. Ezek is megvoltak egy kicsikét. Nem azért mentem Gyulafehérvárra a szemináriumba, mert nagyon le akartam mondani valamiről, vagy mert csalódtam volna a szerelemben, hanem azért, mert úgy éreztem, ez az én utam, nekem ezt kell tennem.
Hogyan és mennyiben változott ez meg?
Öt és fél év után úgy döntöttem, hogy befejezem a tanulmányaimat a hittudományi főiskolán, amivel az is együtt jár, hogy ilyenkor a szemináriumból is távozik az ember. Ezt megelőzte egy több mint egyéves gondolkodás, mérlegelés. Sosem gondoltam azt, hogy nekem nem volt hivatásom, hanem egyszerűen miután jobban megismertem ezt az életformát, aggályaim, kételyeim lettek, hogy ez nekem a legmegfelelőbb, hogy Isten tervei, illetve az én tervem mennyire esnek egybe ebben a vonatkozásban. De közrejátszottak emberi tényezők is abban, hogy végül úgy döntöttem, hogy ez egy befejezett történet, olyan fejezete az életemnek, amit le kell zárni.
Mit szerettél leginkább a fehérvári évek alatt?
A szemináriumi élet „belekényszerít”, vagy inkább az ember magától beleáll egy rendbe, ami tartást ad a mindennapoknak. A könyvtároskodás a szívem csücske volt, a könyvtár a második otthonom, nagyon sok időt töltöttem ott, a 80 000 kötetből szinte mindegyiket ismertem, tudtam, melyik hol van. A teológiai tárgyak közül a legtöbbet foglalkoztattak a filozófiai tárgyak, ugyanis a tanár úr szigorúan megkövetelte, meg kellett tanulni. Ami nagyon közel állt hozzám, az természetesen az egyháztörténelem volt, meg a biblikus tárgyak, amelyek a Szentíráshoz köthetőek, különösen az Ószövetséghez kapcsolódóak.
Amikor eljöttél, milyen volt az első időszak?
Gyulafehérvár, pontosabban a szeminárium olyan hely, ahol egy kicsit talán megállt, lelassult az idő. Amikor bevonultam, itt hagytam egy világot, úgymond, és amikor 2012-ben eljöttem, arra lettem figyelmes, hogy közben mennyit változott körülöttem ez a világ. Gyulafehérvárról akkor jöttem el, amikor teljesen megértettem azt, amit a spirituálisunk sokszor hangoztatott: csak az lehet igazán a miénk, amiről le is tudunk mondani, mert amihez foggal-körömmel, betegesen ragaszkodunk, az nem az élet egészséges oldala. Kicsit sokk volt az eljövetel, új életet kellett kezdeni, de nem mondhatom, hogy nagyon megviselt volna. 2012 márciusában jöttem haza, pár hónapig egyszerűen az életemet próbáltam helyretenni, azokat az érzéseket, érzelmeket, amelyek bennem voltak. Volt például csalódottság, talán egy adag harag is. Erdély még eléggé tradicionális társadalom, az hogy, valaki otthagy egy egyetemet, az elfogadott, de ha valaki otthagyja a szemináriumot, azt elég érdekesen szokták kezelni mind a szűkebb, mind a tágabb környezetben. Én abban a szerencsés helyzetben mondhattam magam, hogy elég gyorsan elfogadták az emberek a döntésemet.
Te jó ideig nem meséltél semmit!
Igaz, még jó ideig nem meséltem erről, ugyanis azt tartottam, hogy minden csoda három napig tart, a három napnak el kell múlnia, előbb magamban kellett elrendezzem mindazt, ami az addigi életvitelhez kötött. Az útkereséshez az is hozzátartozott, hogy munkahely-lehetőségek után néztem. Nyáron idénymunkát végeztem, érlelődött bennem, hogy szeretnék még továbbtanulni, és a kolozsvári BBTE történelem karára esett a választásom. Az öt év elrepült! Időközben a teológiai tanulmányaimat is befejeztem. Volt évfolyamtársaimmal együtt államvizsgáztam, Marton József professzor – akinek máig hálás vagyok – irányításával természetesen egyháztörténelemből írtam a dolgozatot. Így meglett a teológiai diplomám is.
Kolozsvári egyetemi éveimet úgy képzeltem el, hogy mellette dolgozni fogok. Folyamatosan kerestem a lehetőségeket, szebbnél szebb ígéreteket is kaptam, de munkahelyet nem. 2013-ban adódott a lehetőség, hisz Bodó Márta már másodszor üzent a húgomon keresztül, aki akkor hitoktató volt Kolozsváron, hogy szerkesztőt keresnek, nem lenne-e kedvem csatlakozni a Vasárnap csapatába. Először meglepett, hogy gondoltak rám, egy kis sajtós tapasztalattal rendelkeztem, nem voltam egészen zöldfülű, és rövid nézelődés után elég gyorsan beleszoktam a szerkesztésbe.
És lassan több mint két hete feladatul kaptad a Vasárnap szervezését, tervezését…
Különösen nagy feladatnak érzem, beleborzongok, ha csak arra gondolok, milyen nagynevű elődeink voltak, és ezek mellett ki vagyok én, mivel érdemeltem én ezt ki. Viszont amellett, hogy meglepetésként ért a felkérés, most már konkrét tervek is kikristályosodnak. Talán sosem voltam az az ember, aki törekszik mindent egyből felborítani és újat hozni, vannak utak, amelyek jól ki vannak taposva, nálunk is. Mivel a Vasárnap egy nagy átalakulási folyamaton ment keresztül, úgy érzem, hogy a legfontosabb, hogy folytassuk a megkezdett munkát, odafigyeljünk az olvasók igényeire, ezt építsük be minél jobban. Szerintem ezt a munkát csak csapatban lehet végezni, és egy jó csapatban. Az eddigi tapasztalataim is azt mutatják, hogy nagyon fontos, hogy a szekér rúdja egyfelé nézzen. Felelős szerkesztőként én abban látom a feladatomat, hogy ezt a csapatot próbáljam még jobban összetartani.
Kérdezett: Bodó Márta és Serbán Mária
