Átjár a zene

0
866
Díjátadó (Fotó: Józsa János)

Fehér Róbert Benjamin szerezte az OKIT himnuszának zenéjét, de forgatott már videoklipet is saját dalhoz Kolozsvár mesélő utcáin, az egyetem elvégzése után azonban hazahúzta a szíve, vissza Szatmárra. A Kossuth-kert zsongásában beszélgettünk hosszasan zenéről, motivációkról, választásról.

Mikor kezdtél el zenével, zeneírással foglalkozni?

Fotó: Habarics Zsolt

Azt hiszem, hetedikes koromban kezdtem el zenével foglalkozni, és volt egy csomó apró próbálkozás, de nem voltam zeneiskolás. Azt megjegyezném, az ikertestvéremnek köszön-hetem, hogy az zene az életembe belépett. Ő kért kiskorunkban karácsonyra egy gitárt, mondván, hogy meg szeretne tanulni gitározni. Elkezdett gitárórákra járni egy lányhoz a templomból, aki megtanítgatta őt az alapdolgokra, én meg otthon elővettem a kis zenefüzetét, és elloptam a mesterséget. Aztán ő el is felejtette, már nagyon régóta nem nyúl a gitárhoz, én meg itt vagyok… Azóta, hogy ő gitárt hozott a házba, nekem erről szól az életem, és nem tudok ettől elvonatkoztatni. Bárhova megyek, ott van a zene. Hogy zeneírással mikor kezdtem el foglalkozni, azt nem is tudom, az csak így jött, jön. Leül az ember, bármilyen cél nélkül. Egy hangszert fog a kezébe, nem kész dalokat kezd el játszani, hanem lefog egy akkordot, lefog egy másikat, egy következőt, és valami dallamot keresgél. Egyszerűen leül zenélni, muzsikálni, és ebből jönnek legtöbbször a dalok. Azt hiszem, az első dalomat olyan tizedikes koromban írtam, valahogy így.

És érettségi után jött a zenepedagógia. Miért?

Igazából azért, mert semmi egyéb nem érdekelt a világon, csak a zene. Lehettem volna autóbádogostól elkezdve informatikusig bármi, de valahogy olyan egyetemet szerettem volna elkezdeni, amit egy év múlva nem hagyok abba. És a választásnál nem az volt a szempont, hogyan fogok tudni megélni ebből vagy mennyire jól tudok megélni abból, hanem egyszerűen arra mentem, ami érdekelt. És ez volt az egyetlen, ami érdekelt.

Kicsit ilyen „szívember” vagy?

Kicsit nagyon. Sokan mondják, hogy nagyon jószívű vagyok, mindig tisztelettel szoktam ezt vitatni, de mindenki maga dönti el, hogy milyen embernek tart engem. Én magamat elég érzékenynek tartom. Úgy gondolom, hogy másként nem tudnék a zene által érzelmeket átadni a színpadon, ha nem lennék érzékeny ember. Szerintem ez a kettő együtt jár.

Lemezbemutató 2017 júliusában (Fotó: The Phoenix SM/Facebook)

Az egyetemi évek alatt volt olyan pillanat, amikor „megrémültél” a zenétől?

Volt is, meg nem is, viszont ezeket a helyzeteket, amikor talán megkérdőjeleződött, hogy jó döntés volt-e a zene, mindig kihívásnak vettem és úgy mentem neki, hogy akkor másszunk bele, ez vajon miért van így, az meg miért van úgy, és hála Istennek, hogy minden ilyen helyzeten túljutottunk. A legnagyobb kihívás talán a szolmizálás volt. Mivel nekem hiányzik a zeneiskolai alapozás, ezért ez a dolgok, amelyeket egy zenesulis alapjáraton megtanul és a kisujjából kiráz, nekem kissé nehezen mentek, viszont úgy gondolom, hogy helyt álltam, és mai napig is működik ez a dolog.

Legerősebb zenei élményed, kórusélményed?

Nem tud más eszembe jutni, mint ami harmadéven történt. A Verdi-koncertünk, a Requiemet énekeltük el kétszer is, egyszer Bécsben és egyszer a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Az a helyzet, hogy zenész létemre szégyenszemre soha nem voltam még szimfonikus koncerten, tehát addig a pillanatig soha nem hallottam még azt, hogy szól élőben egy igazi szimfonikus zenekar. Amikor Bécsben életemben először felálltam a zenekar mögé, és szó szerint üvölteni kellett, persze jó értelemben, hát az valami csodálatos érzés volt, mintha a hajszálamtól egészen a lábujjam végéig átjárt volna a zene… Addig nem ismertem ezt az érzést. Végigénekeltük a művet, és én vigyorogva jöttem vissza Kolozsvárig. Majd kibújtam a bőrömből, úgy vártam a következő alkalmat, már a Szent Mihály-templomban. Csodálatos volt. Ez a mű hatalmas apparátussal kell megszólaljon, és igazából mi próbáltuk Bécsben is és Kolozsváron is lehetőségeink szerint a legjobbat kihozni, de azt hiszem, a kolozsvári megszólalás volt az igazi, amikor már bennünk, diákokban is ülepedett, érett a dolog. Azt érzetem, hogy valamit átadtunk, valami történt ott, az emberek között, a zenészek között, nem tudom megmagyarázni: zenéltünk… Egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy nekem fáj a lábam abban a másfél órában, egész végig hallgattam, hogy mit csinálnak a vonósok, a fúvósok, a rezesek előttünk. Nagyon durva és jó érzés volt ezt lekövetni így fejben. Azóta voltam már jó párszor szimfonikus koncerten Kolozsváron is, itt is. Mondjuk Szatmáron kevesebb lehetőségem van rá, de amikor tudom és hallom, hogy valami olyasmit játszanak, ami felkelti az érdeklődésemet, akkor ott vagyok.

Milyen terveid vannak ezután zenei téren?

Amíg ezen a földön vándorként itt vagyok, engem végig fog kísérni a zene, akár ezzel a formációval, amelyikben most játszom, akár mással. Egyébként a többi zenekari tag is így gondolja, hogy nagyon-nagyon sokáig szeretnénk együtt zenélni, mert jól érezzük magunkat együtt. Úgy gondolom mindenképp lesznek még saját alkotásaim, bár nem szeretnék ilyen szinten terveket szőni, mert ez ugyanúgy megy, mint a zeneírás, hogy amikor jön, amikor meg kell történnie, akkor megtörténik. Nem sokkal azután, hogy hazakerültem az egyetemről, hangtechnikusként kezdtem el dolgozni a szatmárnémeti bábszínházban. Ott is belekóstolok abba, hogyan működik az a világ, a színház világa, és hogy abban milyen módon jelenik meg a zene. Hála Istennek nagyon sokat kell foglalkozni ott is zenével, és talán olyan tervek is vannak, hogy akár zeneszerzési feladatok is hárulnak rám. Kíváncsian várom, milyen ötletekkel állnak elő – vagy én milyen ötletekkel állok majd a színház elé akár.

Azt mondtad, az OKIT-himnusz a jó Isten iránti hálából született. Te hogy, hol tapasztalod meg őt?

Ez egy nagyon jó kérdés. Számomra a jó Isten azokban a pillanatokban van ott – nem feltétlenül a templomra gondolok –, mint például a tegnap esti szentségimádás. Vagy hogy csak egy nagyon egyszerű példát említsek: amikor harmadév végén hazaköltöztem Kolozsvárról, valamiért a kezembe akadt egy Zorán-lemez, és Kolozsvártól Szatmárig azt hallgattam. Összevissza, azaz nem sorrendben voltak rá felírva a dalok, és azt tapasztaltam, hogy pont amilyen szöveg- vagy zenei rész szólt, mindig olyan dolgok történtek körülöttem. Csak néztem ki az autóból, és csodáltam, mert azt éreztem, hogy ott van mellettem Isten, egészen közel hozzám, és figyel rám is. Az ilyen pillanatokban is érzem, vagy egy aprócska összenézés a zenekarral a színpadon, amikor mind érezzük, hogy nagyon ott volt az az egy momentum. Szóval, ilyen pillanatokban keresem én a jó Istent, és találtam is meg mai napig nagyon sokszor.

Mit tartasz fontosnak fiatalként az „útkeresésben”?

Nagyon-nagyon sokáig keresgéltem, még mai napig is keresgélek, szerintem mindenki egész élete végéig keresi, hogy hol is van az ő helye a világban. Szerintem, nagyon fontos, hogy merjünk nagyot álmodni, és azt meg is valósítani. Sok olyan szülő van, aki úgy neveli fel a gyermekét, hogy hát, igen, élünk ezen a földön, van munkahelyünk, van családunk, ami nagyon szép dolog… de amúgy nem szól az életük ennél többről? Én azt hiszem, nagyon fontos lenne, hogy a fiatalok merjék bevállalni és felvállalni az álmaikat, hogy legyen egy céljuk. Tudom, ez is közhelyes, hogy legyen egy cél, de hogy mégis merjenek azzal foglalkozni, amit szeretnek, ami érdekli őket. Ha mondjuk tízéves korában látott egy asztrológus műsort a tévében és ő csillagász szeretne lenni, akkor menjen csillagásznak, mert akkor fog jó dolgokat véghezvinni, ha lelkesen tudja csinálni. Ha valaki nagyon szereti a fákat, akkor menjen olyan szakra, és nagyon jó kertész lehet belőle, és létre fog hozni valamit… Így hagyunk magunk után valamit. Ez hatalmas dolog.

Forgatag (Fotó: Gönczy Tamás)

Egy nagyváros talán sok olyan lehetőséget kínál, amit máshol nem kap meg az ember. Téged mi hívott mégis haza?

Én nem feltétlenül gondolom úgy, hogy a nagyváros sok lehetőséget kínál. A lehetőség ott van, ahol az ember keresi, és hogyha csinálni akar valamit, azt bárhol lehet. Ha te például nagyon minőségi és igényes árnyjáték-előadásokat szeretnél csinálni otthon, a te kicsi faludban, ezt kitalálod, és találsz magad mellé olyan embereket, akiket érdekel, akkor bárhol meg tudod azt csinálni, és bárhol ugyanolyan értéket fog képviselni, mint egy nagyvárosban. Én ezt így gondolom, és bátorítom a fiatalokat arra, ha azt érzik, hogy nem biztos, abban a nagyvárosban van a helyük, akkor merjenek kilépni. Nem kell feltétlenül a divat után menni, hogy gyűljünk össze a nagyvárosban, pörgés, megy az élet, nincs időnk semmire, igazából még magunkra sem, nincs lelki élet. Szerintem akkor jönnek az ötletek, és akkor tudom meglátni, hogy vajon hova is tart az én életem, amikor foglalkozom is magammal. Szóval: kitalálod, eldöntöd, hogy mit szeretnél csinálni, megvalósítod, és ez a földön bárhol ugyanolyan értékű.

Az interjú megjelent a Vasárnap 2018/35 lapszámában.

MEGOSZTÁS