Reményhozók

Angliai önkéntesek hoztak reményt Petrozsénybe

0
1242

Az elmúlt hetekben Petrozsényban néhány magára maradt, a reménytelenségbe szinte beleszáradt ember élete nagyot fordult. Kisebb csoda történt velük. Miután betegek, magukra hagyottak, és gondjaik az égig értek, a fejük fölött szabályosan összecsaptak a hullámok, egy kis csapat Nagy-Britanniából érkezett katolikus két hét önkéntes munkával lakhatóvá tette életterüket, újra reményt csöpögtetett a lelkükbe. Az a tény, hogy tizennégy elkötelezett ember Liverpoolból a Zsil völgyébe utazott, hogy rajtuk segítsen, úgy, hogy senkit személyesen nem ismertek, a nyelvet nem beszélik, nincsenek romániai, erdélyi gyökereik, még az addig közömbös szomszédságot is megmozgatta. Így a két hét leteltével bizakodva hagyták el a helyszínt, abban a reményben, hogy immár helyben is lesz segítség.

A reményhozók

A történet 2008-ban kezdődött, amikor a misszió vasárnapon Liverpoolban, a St. Agnes-templomban szolgáló bevándorló, a Srí Lanka-i születésű Anton Fernandopulle lelkipásztor a közösségnek szegezte a kérdést: és mi milyen missziót folytatunk? A kérdés egyesek szívéig hatolt, és elkezdődött egy kis mozgolódás, jótékonysági rendezvények, készülődés, majd surinamei és albániai, no meg romániai missziós munka. A vállalkozó szellemű plébániai tagok úgy indultak útnak, hogy maguk állták az útiköltséget, az otthon összegyűlt pénzt csakis építőanyagra, az úti célnál szükséges eszközökre fordították, semmit magukra, a saját kényelmükre, ha pedig megmaradt egy penny is a gyűjtött összegből, visszavitték és a közösségnek elszámoltak. Építettek Surinaméban, Albániában táboroztattak. Nálunk a Szatmár megyei Alsóhomoródon kapcsolódtak be először a munkába: évekig segítettek, amiben csak kellett, mosdókat építettek, mert észrevették, hogy az iskolások az udvar végébe kell télen is kijárjanak, a gyermekeket éveken keresztül támogatták, segítették, táboroztatták. Az idén úgy érezték, eljött az ideje valami újba kezdeni, így kerültek kapcsolatba Kelemen Alexszel, a petrozsényi Caritas kirendeltség vezetőjével, aki a csoportot fogadta és számukra megfelelő munkát keresett. Alexre Bereczki Silvia segítőnővér közvetítésével találtak rá. Amikor a megfelelő projektet és helyet kereste nekik, Demeter Zsuzsa Caritas-alkalmazott révén kiküldtek egy körlevelet a Caritas-koordinátoroknak, és a beérkezett két hívás egyike volt Petrozsény. A vázoltak alapján ott látszott legégetőbbnek a szükség, így vették fel Alexszel a kapcsolatot. Majd Liverpoolban következett havi egy találkozó az indulást megelőzően, amelyeken a szervezési kérdéseken túl helyismereti, gazdasági, társadalmi, etnikai, történelmi és nyelvi kérdések is terítéken voltak. Így érkeztek meg júliusban az angliai önkéntesek, és három rászoruló személy, család otthonát renoválták, s tették lakhatóvá ittlétük két hete alatt.

Haza a kolozsvári repülőtérről indultak, előtte sikerült találkozni a fáradt, de lelkes csoport tagjaival. A program angliai koordinátora, Honor Ambroise, aki férjével, Bennie-vel érkezett, elmondta, mennyire megváltozott a plébánia, a közösség élete, mióta a missziós munkába belevágtak. Az utazást, a helyszínen végzett fizikai munkát természetesen kevesen tudják vállalni, de a rendszeres jótékonysági akciókba szinte minden hívő bekapcsolódott. Ez pedig valóságosan összekovácsolta a közösséget.

Anton Fernandopulle, a közösség papja ehhez annyit tett hozzá, manapság sok elmélet hangzik el, és sok a siránkozás a templomoktól eltávolodó emberekkel kapcsolatosan, a valóság azonban az, hogy az emberek ma is keresik a spiritualitást és a közösséget, csakhogy nem lehet őket a templomban vagy a sekrestyében karba tett kézzel várni: ki kell menni az utcára, olyan helyekre, ahová ők járnak, letenni a papi kiváltságokat, és az egyszerű emberi szinten szóba elegyedni velük, vállalni a teljes életközösséget. Neki például Petrozsényban külön szobát készítettek elő, mesélte Honor Ambroise, de a papjuk azt mondta, míg a hívei napi 12 órát dolgoznak és matracon alusznak, addig ő vállvetve velük kíván dolgozni, és nem igényel semmi kiváltságot.

A teljes csapattal sikerült találkozni és történeteiket meghallgatni. Voltak nyugdíjasok, nyilván nekik van leginkább idejük az önkénteskedésre, és szerencsére olyan fizikai kondícióban vannak, hogy bírják is. De volt a csapatban aktív dolgozó ember, aki a szabadsága egy részét kívánta így tölteni, és volt két fiatal, a 21 éves egyetemista Elloise és a 16 éves Ben, aki nagyszüleivel érkezett, és vállvetve dolgozott a felnőttekkel. Nagyszülei, Monica és Bryan (aki építkezési szakemberként a munkálatok szakkoordinátora volt) rendkívül boldogok és büszkék voltak rá. Egymás után meséltek vicces és megrázó pillanatokat a petrozsényi két hétről.

Megnézték a környéket és megcsodálták a természeti adottságokat, találkoztak egészen rendkívülien gazdagokkal is, ugyanakkor látták azt a mélyszegénységet, ami már megbénít, cselekvésképtelenné tesz. A csoda pedig az, hogy egy ilyen életbe belefásult embert is ki lehet lendíteni a megkeseredettségéből. Egyik munkájuk egy rákos asszony tömbházlakásának használhatóvá tétele volt: bár a nő terminális fázisban van, megnyugodhatott, hogy gyermekeit rendezett körülmények közt hagyja majd, remélve, hogy a villany- és vízszolgáltatás is újraindul majd, miután adósságának rendezésében is segítenek. Másik munkájuk egy 64 éves,  agyvérzés következtében fél oldalára megbénult asszony lakásának felújítása volt. Számukra döbbenetes körülményeket találtak: a hálószoba egyik polcán sorakozott az élelmiszer, és ugyanabban a helyiségben volt a mozgóvécé is, ami egy kifúrt székből és egy beleillesztett vederből állt, a vedret az udvar végén található kinti gödörbe ürítették.

Az asszony férje meghalt, más hozzátartozója nincs, ellátásában két barátnője segít, de alapvetően neki kell – béna féloldalát húzva – valahogy magát rendeznie. Itt sikerült egy fürdőhelyiséget elkülöníteni, és még a rettenetesen lerobbant bútort is ízlésesen felújítani. Az angol csapat egyik tagja, aki maga is nemrég vesztette el az önkénteskedésben élen járó férjét, hol könnyek közt, hol nevetve bizonygatta, a nyelvi korlátot hogyan győzték le Verginiával: első perctől érzékelték a másik szándékát, pedig egy szavát se értették.

Rajtunk múlik

A liverpooli csapat jelszava az az angol nyelvterületen ismert mondás, hogy „rajtunk múlik” – We Can Make a Difference –: nálunkfelé nemigen hisszük, hogy bármi is múlna rajtunk, még a szavazás, tüntetés sem, véleményünk indulatmentes elmondása sem nagyon szokás. A kommunizmus, a nélkülözés, a korrupt közélet eltávolított, leszoktatott arról, hogy bízzunk abban, hogy bármi is múlna rajtunk. Az angol mondat azt is jelenti, hogy hisznek abban, mindenki egyenként, hogy az ő szava, tette változtat a világon. Nem a nagypolitikán, de a szomszéd életén mindenképp.

És végeredményben a kereszténység, az emberség ennyi: a reménytelen szomszéd szívébe mosolyt hozni, és ha kell, naponta egy kenyeret vásárolni neki, egy pohár vizet adni neki, ha rászorul.

Az angol csapat tagjai elmondták: fizikailag meglehetősen kifáradtak, volt morgolódás is néha, mert együtt keltek-feküdtek, ettek és dolgoztak két héten át. Viszont úgy érzik, erős kötelék köti őket egymáshoz. Egyik résztvevő még csak nem is a liverpooli egyházközség tagja, az ott élő testvére révén került a csapatba, s bár idén a testvére nem tudott eljönni, ő mégis jött: idetartozónak érzi magát.

A csoda megtörtént Petrozsényban, reméljük, tartósnak bizonyul, a szomszédok átveszik a stafétát a vendégektől. A csoda Liverpoolban is megtörtént: a plébánián közösség született.

MEGOSZTÁS