Simó Zsuzsa: „Huncut a jó Isten terve”

Simó Zsuzsa a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Líceum tanára, a szombatfalvi Szent György-egyházközség Psallite kórusának karnagya, a Mária Rádió önkéntes munkatársa, és egyáltalán nem mellesleg háromgyermekes édesanya. „Jó, székely hangzású” kórusával – ahogy ő fogalmaz – a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége) zsűrizésében rangos elismerést kaptak a legutóbbi Keszthelyi Dalünnepen. A szépen megélt hétköznapokról, elhivatottságról beszélgetünk, de az otthonérzés fontossága is hangot kap. Az interjú rövid, szerkesztett változatát a Vasárnap hetilap 2018/30 számában olvashatták, amelyben meglepetést ígértünk. És meglepetés volt családjuk számára a ma délelőtti szentmise végén kapott ajándék: egy megáldott vándorbölcső – amely otthon várja már Zsuzsát és a négynapos Gáspárt.

Miért választottad te a zenepedagógia szakot? Volt a családban zenész, vagy miért kanyarodtál efelé?

Gyerekkoromban nagyon sokat énekeltettek szüleim, nagyszüleim, azt mondták, hogy szép hangom van. Nekem ez persze tetszett. Amikor elkezdtünk hittanórára járni, a kántor bácsi is biztatott, mondván, hogy olyan szép, ahogy énekelek. Mindig közel állt hozzám a zene, és most már tudom, melyek azok a rétegek, amelyek megnyílnak az emberben a zenétől, akkor csak azt tudtam, hogy nagyon jó énekelni. Édesanyám beíratott a zeneiskolába, amit nem nagyon szerettem, mert utáltam zongorázni. Iskola után jártunk a zenetanításra, egészen nyolcadik osztályig, mert akkor úgy döntöttem, többet nekem ez nem kell, mert nem jó. A líceumban – Isten nyugtassa – Botár Gábor lett az osztályfőnököm, aki azt kérte tőlem, legyen ifjúsági mise, ahol vállaljam az énekvezetést. Összeszedtünk egy kis csapatot, együtt énekeltünk, együtt zenéltünk négy éven keresztül, így igazából nem maradt ki a zene az életemből még akkor sem, ha már nem jártam a zeneiskolába. Négy éven keresztül muzsikáltunk közösen Istennek. Érettségi után döntöttünk úgy egyik barátnőmmel, hogy zenepedagógiára megyünk, ő nagyon akarta, én pedig nem igazán tudtam, mi mást kezdhetnék magammal. Ez volt az egyetlen dolog, ami tényleg közel állt hozzám. Így kerültük Nagyváradra, a Partiumi Keresztény Egyetemre. Életem egyik legszebb döntése volt, hogy ott tanulhattam, mivel az éneklés a kórusban bontakozott ki. Berkesi Sándor tanár úr révén olyan mélységeket éltünk meg a közös énekelésben, amit talán sehol máshol azelőtt sem és azután sem.

Igazából tehát az egyetemen kezdtél kórusban énekelni?

Énekeltem az egyetem előtt is kórusban, az egyházi kórusban, de nem volt olyan mély nyoma bennem a közösségi éneklésnek, nem hatott meg annyira, mint amikor Váradon a tanár úrral elkezdtünk mélységekről is énekelni. Ő mindig elmondta, hogy miről szól az, amit éneklünk, meg mit kellene esetleg érezni, mit kellene kihozni, és ahogy kicsit profibb szinten is kezdtük művelni a zenét, egyre inkább megérintett a kóruséneklés, a kórusvezetés.

Mi az, amit a családból hoztál az éneklés szeretetén túl? Mi volt gyermekkorodban meghatározó?

Talán a biztos háttér, amivel mindig mögöttem álltak, bármit választottam. Ők elindítottak ugyan a zeneiskola felé, de nem erőltették. Nagyon szabad döntés volt, amikor azt mondtam, nem azt választom, végeztem ezzel. Viszont amikor elkezdtünk az ifimisén énekelni – és Botár Gábor plébános úr nagyon akarta ezt a dolgot, mi pedig vele együtt –, a szüleim akkor is támogattak.

Azt mondták, hogy bármit szeretnék, ami az én lelkem vágya, azt ők támogatják. Soha nem tartottak vissza.

Ez nagyon sok áldozatot is hozott magával, mert iskolaidőben gyakorlatilag minden vasárnap itthon kellett lennem, míg mások például kirándultak, vagy ha család el is utazott, én egyedül itthon maradtam. Nekem ez fontos volt, és azt éreztem a szüleim részéről, engedik, hogy menjek a saját utamon, mert ők nem akarnak mást belőlem, mint ami ki kellene jöjjön a gyökerektől.

Ezt az elengedést szülőként már te is gyakorolod?

Igen. Számomra nagyon fontos dolog, hogy ne a saját elképzeléseinket, vágyainkat neveljük a gyerekeinkbe. Ne az legyen a gyerekemből, ami én szerettem volna lenni, de nem sikerült, hanem tényleg azt szeressük ki belőlük, amit a jó Isten beléjük álmodott. Ha belőlük azt álmodta, hogy legyen egy nagyon jó, szuper autószerelő, akkor hadd legyen az. Nekem nagyon nagy vágyam, hogy ne más felé terelgessem őket, hanem hagyjam, hogy tényleg a saját útjukat járják, hogy kiszeressük belőlük saját magukat.

Visszatérve a líceumi éveidhez, bár szakmai szinten nincs benne a zene, mégis lelkiekben nagyon is ott volt azáltal, hogy az ifimiséken szolgálatot vállaltál. Mennyire volt meghatározó számodra az a közösség, Gábor atya, a plébániai élet?

Azt mondhatnám, hogy ott nőttem fel, ebben a közösségben lettem az, akivé majd az egyetem – mondjam így – tökéletesített. Abban a közösségben indult el az, amivé lenni tudtam, az egyházi zene iránti szeretet, bár kicsit átértékelődött bennem. Megértem, hogy szükségük van a fiataloknak az ifimisére, értem a fiatalokat, hogy ez miért jó nekik, mert érzelemben gazdag és a lelküket érinti meg, meg nagyon-nagyon össze tudja őket kovácsolni, viszont már nem támogatom annyira. Egy másik érték került az életembe, ami az igazi, klasszikus zenéből származtatott egyházi liturgikus zene. Hálát tudok adni a jó Istennek, hogy arra az útra terelt, amire, mert egy értékesebb mezejét ismertem meg ennek a zenének, többek között az egyetemnek köszönhetően is. Nem győzőm eleget hangsúlyozni Berkesi Sándor tanár urat, mert rengeteget tanított, akár az életpéldájával, akár a mozdulataival, ahogyan vezetett minket.

Maradjunk is egy kicsit az egyetemnél. Milyen volt ez a váradi öt év?

Ez az időszak nagyon gyorsan elrepült. Ha van ilyen a földi világban, hogy tökéletes, akkor ez az egyetemi élet volt az, amiben nem volt hiba. Akár ha az orgonaóráinkra gondolok, most igazából kiragadtam Berkesi tanár urat, mert tényleg ő az az én életemben, aki nagyobb nyomot hagyott…

Ő a példaképed?

Ha a karvezetésről beszélünk, akkor mindenképp ő a példakép. Ő az első. Nagyon sok híres karvezetőt láttam kórust vezetni, meg énekeltem is a kezük alatt, de valami miatt mindig az ő szavai vannak előttem – bármikor, bármit is vezessek –, az, hogy mit kellene az emberekből kihozni. Az egyetemi évekre visszatérve, elmondhatom, hogy nem egy szívtelen, lélektelen „rendszer” volt, ahol bemegyünk és megtanuljuk az anyagot, amit nekünk kell majd továbbadni, hanem elsősorban mindenhol az embert nézték, és én ezért szerettem nagyon.

Volt akkor ennek egy ilyen erős közösségi érzése is?

Mindenképp. A mi egyetemünkön a zene szakot egy nagyobb családi együttlétnek is mondhatjuk. Olyan ötvenen voltunk a négy vagy öt évfolyamon, együtt éltünk, együtt mozogtunk, és azért emelem ki folyton a kórust, mert együtt jártuk meg Amerikát, egy nagy turnén, meg az erdélyi turnén is együtt voltunk, szinte összenőttünk. Mindenki ismert mindenkit, nem volt semmi idegen érzés, tudtunk mindent egymásról. Már-már egy ilyen nagycsaládi életet éltünk.

Van egy – szakmai – mozzanat, amely meghatározó maradt, elsősorban a szívednek…

Az államvizsgán, pontosabban a karvezetés vizsgán volt egy pillanat – mivel nekem szívügyem ez az egész kóruséneklés –, amikor azt mondták a tanáraim, hogy nagyon kell vigyázzak a kezemre, mert valami érdekes erő van benne. Ezt nem az én tanáraim, hanem a vizsgáztató tanárok mondták.

Akkor éreztem azt, hogy valami talán beérik majd egyszer ebből…

Úgy gondolom, és ezt tapasztalom a mostani évek folyamán, hogy folyamatosan fejlődik ez a karvezetés „dolog” is az emberben, és lassan-lassan tényleg beérik annak az öt évnek a gyümölcse, ami ott, Váradon kezdett virágozni.

Várad, ugye, határ mente… Számodra nyilvánvaló volt az, hogy az ott töltött évek után hazafelé indulsz?

Igen. Mindig hazavágyott a szívem, és most is néha bánt, amikor azt látom, hogy korombeliek elkívánkoznak itthonról. Nekem a szülővárosom nagyon fontos hely az életemben, amit – úgy érzem – sosem tudnék elhagyni. Voltak kételyeim akkor, amikor –természetesen én is, mint mindenki más – szerelem kapcsán belehabarodtam egy határ menti fiúba. Akkor hirtelen nem tudtam, hogy most mi is legyen, de a szívem erősen hazahúzott, úgyhogy nagyon gyorsan sikerült dönteni a hazajövetelem mellett.

Sose bántad meg?

Nem. Aztán itthon megtaláltam azt, akiről úgy gondolom, hogy tényleg az életem párja, ő egy székely ember, kicsit másabb, mint az ottani emberek. Úgy gondolom – és mindig is ez volt a vágyam, hogy a helyemen legyek –, jól vagyok, és merem remélni, hogy azt az életet élem, amit az jó Isten nekem „engedélyezett”.

Amikor hazakerültél, mindjárt elkezdted a tanítást?

Ez egy kicsit nehezebben indult, mert elég kevés a zeneóra az iskolákban, szóval rögtön kezdtem tanítani, és egyből öt iskolában. Ingázós voltam, minden nap másik iskolában volt órám, el is keseredtem az elején… Az egyik iskolában volt egy nagyon kedves igazgató, aki valamiért a szívébe zárt.

Mindig bátorított, hogy nem szabad feladni, amikor én azt mondtam, hogy inkább abbahagyom a tanítást.

Tőle olyan reményt kaptam, hogy ha egy 65 éves ember, aki már végigélte az aktív életét, ezt mondja egy huszonévesnek, akkor ez valamiért így kell legyen, nem adjuk fel. Így mentem tovább, egyre kevesebb iskolám lett, végül sikerült a véglegesítőmet megszerezni a zeneiskolába, amiért nagyon hálás vagyok. Ez a folyamat hét évembe került. Sokszor voltak kétségeim, hogy tényleg itt kell-e lennem, de valahogy a jó Isten mindig megadta azt az érzést, hogy jó helyen vagyok és tartsak ki, menjek tovább.

Hogy került az életedbe a Psallite kórus, vagy hogy kerültél te az övékébe?

Amikor hazajöttem Váradról, egy másik lakónegyedbe költöztünk, a szombatfalviba, ezt úgyis mondhatnánk, hogy Székelyudvarhely kertvárosi része. Abban az évben helyezték a negyedünkbe László Attila plébánost, akit én már ismertem a gimnáziumból, ő akkor a Szent Miklós-plébánián volt segédlelkész, és én odatartoztam, barátként ismertük egymást. Akkor indult újra a Szent György-egyházközség. Kántor az volt, és plébánosként azt kérdezte tőlem, nincs-e kedvem kórust indítani, tudván, hogy mit végeztem. Húzódoztam, mert elég tapasztalatlan voltam, és szeretek kivárni dolgokat, de ő azt mondta, legyen minél hamarabb, mert ő szereti a zenét. Próbáltam meggyőzni, hogy hívjunk valaki mást karvezetőnek, de huncut a jó Isten terve, mert természetesen senki nem vállalta. Akkor úgy döntöttem, megpróbálom. 2004-ben kerültem haza Váradról, 2005-ben elkezdtük a gyűjtögetést, „toborzást”. Akinek jobbacska hangja volt, azt meghívtuk a kórusba, s jöttek is szívesen, már az elején tizenöt-húszan. Volt olyan, aki már azelőtt is énekelt kórusban, volt, aki még sosem. Összegyűltünk és elkezdtünk énekelni. Hálás vagyok a jó Istennek, mert nagyon kevesen vannak, akik időközben kimaradtak. Elég stabil közösségünk alakult ki, most már tizenhárom éve.

Milyen volt ez a tizenhárom év?

Úgy fogtam neki, hogy rendben, akkor hát elkezdem, egy kicsit énekelünk, de majd eljön az a megfelelő személy… Tényleg nem voltam biztos abban, hogy nekem kell ezt csinálni. A pap bácsi persze mindig biztatott, hogy nyugodtan folytassam. Ő a második ember az életemben – Botár Gábor után –, aki úgymond megint a zene felé terelgetett, a zenének a munka része felé.

Ahogy elkezdtünk együtt dolgozni, azoknak az embereknek az arcán lehetett látni, hogy valami mégiscsak jó, mert akik soha nem énekeltek, tágra nyílt szemekkel figyelték, most mit is kell, mit akarok jelezni a kezeimmel. Sokat „szenvedtünk” egymás mellett, amíg összecsiszolódtunk. Most már nekem sem kell akkora mozdulatokkal intenem, hogy mit szeretnék, mert érzik a szemem villanásából.  Ez az, amit a tanár úrnál nagyon csodáltam, hogy a keze semmit nem mozdult, állt egy helyben, és ahogy a szemét mozdította, abból mi tudtuk, mit akar. Persze ez az összecsiszolódás idő kérdése is. Ki kell tartani, mert a közösségben elő-előfordul, hogy összecivakodunk, nem értik, amit szeretnék, vagy sok az, amit kérek, esetleg nekem sok, ahogy elégedetlenek olykor… Szerintem mindenhol jelen van ez. Viszont mindig a kellő időben jönnek a visszajelzések is, amik megerősítenek, hogy tovább kell csinálni.

Mesélj még egy kicsit a kórusról, felkérésekről, a keszthelyi „versenyről”!

Sokat dolgoztunk közösen, az elején mindig csak a templomban, búcsúkon, húsvétkor, karácsonykor, nagy ünnepeken énekeltünk vagy olykor vasárnapokon. Vannak kispapjaink, akiket gyakorlati évre ide helyeznek, a plébániánkra, és egyik évben az egyik kispap megkért, hogy menjünk el a papszentelésére énekelni, mert oly szépen csináljuk. Akkor meg is ijedtem, hogy mi ezt nem tudjuk bevállalni, mert nem vagyunk annyira profik, nagyjából csak amatőr énekesekből áll a kórus, bár az idők folyamán csatlakozott hozzánk olyan is, aki az egyetemen velünk végzett, és ők is hazaköltöztek Udvarhelyre. Szóval ezt a felkérést mindenki nagyon komolyan vette, és sokkal jobban odatették magukat a kórustagok is, nagyobb volt a munkakedv, volt kihívás, volt cél, amiért szépen küzdünk, és tényleg nagy sikerünk volt, úgy értem, sikerünk önmagunkkal szemben.

Sok olyan dolgot győztünk le magunkban, ami gátolt addig, hogy kijöjjön belőlünk az a szép hang, ami ott van legbelül.

Nem mindegy, hogy egy amatőr csapat énekel, vagy olyanok, akik már eleve kottát olvasnak, és csak úgy összeáll az ének. Nekünk a kottaolvasáson kívül sok mindent le kellett győznünk, hogy ne szóljon ki valakinek a hangja, bármennyire is tetszik, ahogy énekel, de fogja vissza magát. Akinek nagyon szép hangja van, de nem meri kiengedni, mert a másik mit szól, annak is jobban kinyílt a hangja. Olyan szépen alakított ez a felkérés, hogy csoda volt számomra is az, amit hallottam tőlük. Mivel zeneiskolában tanítok, vannak olyan kolléganőim, akik igazából minket szeretnek, tehát a zenét is, de nem azt a minőséget, amit kihozunk, mert természetesen nem egy zeneiskolai kóruséneklés a mi kis amatőr kóruséneklésünk. Van egy nagyon vagány kolléganőm, aki történetesen canto tanár, és nagyon szépen énekel, ő azt mondta, annyira szeret minket, azt, amit éneklünk, hogy csatlakozik hozzánk. Amikor kell, jön, szólót énekel, szerencsére vállalja ezeket a szerepeket. Ilyen támogatásokat is kaptunk, ami picit megerősített minket, és felbuzdulva ezen a papszentelésen, meghívtak primíciára is énekelni, ami szintén egy nagyobb feladat számunkra. Itt is egészen ügyesen előadtuk magunkat, és léptünk egyet előre. Meghívtak búcsúra is énekelni, készültünk folyamatosan kórustalálkozókra, és egyszer csak jött egy felkérés, hogy Keszthelyen van egy dalünnep, amit kétévente rendeznek meg, és helyi kórusvezető kapcsolatot szeretne a két kórus között, egyben lehetőség van megméretkezni is úgymond, mert ez egy verseny is, ha akarjuk. Vállaltuk, újabb kihívásnak tekintettük. Nagyon komolyan készültünk rá, tényleg mindenki a legjobb tudása szerint állt a dolog mellé. Amikor felálltunk és elkezdtünk énekelni – hát én még ilyet nem éreztem a kórus ajándékában – , a hideg rázott, úgy énekeltek, valami csoda volt.

Visszatérve, az elején nagyon sokat elégedetlenkedtem velük, és az az igazság, olyan fajta voltam, aki nem dicsérte őket gyakran, más volt az elképzelésem az énekszóról, mint amit ők adtak eleinte. Saját magamat is sokat kellett csiszolnom, hogy megszokjam: ez nem az, mint annak idején a mi egyetemi kórusunk, máshonnan indul, más mélységeket bont fel, s valószínűleg máshová fog érni. Amit ezen a versenyen megéltem, az valami csoda volt, hasonlított ahhoz az élményhez, amit olykor mi is a tanár úr mellett megéltünk. Szerencsére nagyon sok fiatal csatlakozott hozzánk, így egészen friss az énekhang – ezt is kiemelték a kórusversenyen az értékelésnél, hogy egészséges hangszínünk van. Ennek nagyon örültem, mert a nagyon művészi énekhangot az ilyen kis kórusoknál nem nagyon szeretem, legyen egy kis ügyes, igazi, jó, székely hangzása egy kórusnak.

Végül nem csak téged borzongatott a hideg, hanem a zsűrit is…

Igen. A KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége) tagjaiból állt össze a zsűri. Utólag az egyik hölgy elmondta, hogy ő szinte el is felejtette, hogy minket is zsűrizni kell, egyszerűen csak hátradőlt és hallgatta azt a hangzást, azt az élményt, amit mi nyújtottunk. Úgy érzem, nagy erőt adott ez a fellépés a továbbiakhoz. Hazajöttünk, és úgy vitt ez az erő, hogy kell még dolgozni, kell még énekelni, mert végre ők is megérezték a zenében azt, ahogyan a szívünket kibontja, olyant nyújt, amit semmi más. És ezért van az, hogy töretlenül járnak próbára, olykor ők is elfáradnak, néha ki-ki maradnak, de csak egy-egy órát, nem sokat. Azt érzem, hogy nem szakad el a társaságunk, együtt vagyunk és megyünk tovább, annak ellenére, hogy nagyon sok kórusvezetőtől hallom mostanában azt, hogy nem jönnek próbára az emberek, nem akarnak járni, nincs idejük, mindenféle kifogást találnak. Én ezt nem tapasztaltam, nálunk valami úgy fentről vezet, és ez valami csodálatos.

Nehezen húzom ki belőled… ti egy nagyon nagy kitüntetést kaptatok…

A mi kategóriánkban arany dicséretet kaptunk. Még viccelődtünk is itthon, hogy aranyat álmodunk, de nem volt bennünk az, hogy ezt tényleg meg tudjuk csinálni. Mondtam a kórusnak, hogy azért legalább az ezüstig el kell jutni. De amikor az éneklésünk után lejöttünk a színpadról, tudtam, ez akár arany is lehet. Tényleg jó volt.

Én is éreztem, ebben benne volt minden: nem csak a szép, tiszta hang, hanem a lélek, amitől igazából fel lehet emelkedni.

Egy kis kitérő… Amikor Berkesi tanár úrral mentünk a Kodály-versenyre, ott profibbnál profibb kórusok szerepeltek, akik olyan tisztán énekeltek, hogy megállt bennünk a levegő. Mi annyira nem énekeltünk tisztán, mint ők, viszont nagyon éreztük azt, amit éneklünk. Számunkra sterilebbek, de tényleg sokkal jobbak voltak, mint mi, mégis mi kaptuk meg az első díjat. Valami ilyesmit éreztem meg itt is ebben az éneklésben, megszületett valami megmagyarázhatatlan. Amikor osztották ki a díjakat, hátulról kezdték: elsőre nem mondták a nevünket, mentünk tovább és tovább, ezüst díj, azt sem kaptuk meg, jött az arany, de még mindig nem szólítottak… és jött a legnagyobb: az arany dicséret. Számomra hihetetlen volt, mert ugye az aranyban titokban reménykedtünk, de annál nagyobbat?! Minden pillanatban biztos nem tudnánk ezt a teljesítményt nyújtani, ez egy komoly munka eredménye, a kórustagok is tudatosították magukban, de akkor is számunkra szinte még mindig hihetetlen.

Amikor ez a beszélgetés megjelenik majd írásban, te már a harmadik gyermeketeket fogod a karjaidban. Mindig nagycsaládot álmodtál magadnak?

Az az igazság, hogy igen. Már gyerekkoromban teljesen jól éreztem magam abban a családban, ahová születtem. Mi hárman voltunk testvérek. Természetes volt, hogy legalább három gyerekem biztos lesz. Amikor kezdtem cseperedni, akkor azt mondtam, hogy legyen öt, hisz a gyerekek olyan szépek, olyan jók. Mivel egy kicsit eltolódott a családalapítás időpontja, ezért amikor megszületett az első gyerekünk, akkor azt mondtam, hogy egyelőre csak egyesével haladjunk. Nagyon hamar megszületett a szívünkben a vágy a második után. Miután a fiam megszületett, kicsit aggódtam miatta, mert voltak problémák az egészségével, de aztán amikor egy kicsit alakult valamerre a dolog, és javult, akkor azt mondtuk, hogy azért mégiscsak a három a szép… A férjem volt az, aki azt mondta, hogy mindenképp kell a három gyerek. És jött a harmadik is a jó Isten ajándékából.

Amikor kiállsz a kórus elé, vezető egyéniség vagy. Édesanyaként pedig – ahogy már volt szó erről – bőven van alkalmad gyakorolni az elengedést… Hogy működik ez benned, mit jelent számodra az anyaság?

Nagyon érdekes dolog ez az édesanyaság, mert amikor még nem volt gyerekem, de már készültünk rá, határozott elképzelésem volt – pont úgy, ahogy említetted, vezetni kell a közösséget –, hogy majd akkor mi hogyan fog történni. És amikor a jó Isten eléd adja a gyereket, azt látod, hogy nem tudod követni, amit elhatároztál, mert minden gyermek más – mint kiderült a második után. Vannak elveid – például: na majd akkor én biztos nem fogom magam mellett altatni, mert az az egészséges, hogy a gyerek külön alszik – ez volt az egyik határozott elképzelésem… Első perctől mellettünk alszik a lányom, mert ő olyan volt, akinek folyamatosan ott kellett legyek. Az volt igazából nehéz az elején, amíg leküzdöttem magamban a saját elképzeléseimet, akaratomat. Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekkel nem az van, amit én akarok. És itt utalnék vissza arra, amikor azt mondtam, hogy azt szeretném a gyermekből kiszeretni, amit a jó Isten beleadott, és nem azt, amit én gondolok fontosnak. Le kellett mondanom magamról úgymond, nem én irányítottam az életemet tovább, s nem az lett, amit én akartam, hanem ahogyan a gyerek életritmusa diktált. Ha neki arra volt szüksége, hogy én fogjam két órán keresztül, akkor nem tudtam letenni, hogy sírjon. Vannak, akik azt mondják, hagyjuk sírni, majd elmúlik, megszokják, és ez igaz, de nekem ez nem jött. Rá kellett hangolódnom a gyereknek az életritmusára, és át kellett vennem, ami vele együtt jár. Ez nem egy teljes lemondás önmagadról, hanem átállás egy másik életformára, amikor már nem annyit lépsz, amennyit akarsz, hanem amennyit enged a gyerek olykor. Kezdetben nagyon nehéz volt. Most is vannak nehezebb percek, de most már tudom, hogy ez egy teljesen más dolog, mint az, amikor egy közösséget vezetsz. Itt is következetesnek kell lenni, viszont nagyon sokszor le kell mondani arról, amit előre elhatároztál, mert akkor lesz az életnek igazán jó íze – szerintem.

Hogy hangolod össze a családi és a közösségi, kóruséletet? Kik a segítségeid?

Elsősorban szükséges két olyan nagyszülő, nagymama, amilyen nálunk van szerencsére. Édesanyám és a férjem édesanyja is, mindketten nyugdíjasok már, és nagyon sok részt vállaltak. Amikor én kóruspróbát tartok, akkor a két gyerekre mindig ők vigyáznak, mert a férjem is énekel a kórusban. Én azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb ajándéka az itthon maradásnak az, ahogyan a családban a generációk, nagymama, dédmama – nálunk olyan is van – bekapcsolódnak a gyerek felügyeletébe is. Így tudsz más felé is nyitni, különben nagyon nehéz lenne bezárva, mert olykor beteg az egyik, beteg a másik, mellette kell lenni, tehát tényleg nehéz lenne. Így, hogy vannak nagymamák, hol itt vannak, hol ott vannak a gyerekek. Jelezném, azért nem hagyjuk őket mindig, gyakran visszük magunkkal, amikor csak lehet, de ha olyan program van, hogy nagyon kell figyelni és nagyon ott kell lenni, akkor a mamák vigyáznak rájuk.

Így fér bele a hétköznapjaidba az önkénteskedés is – gondolok itt a Dalfakasztó című műsorra a Mária Rádióban?

Ez egy régebbi történet. Ezt is László Attila plébános álmodta meg, és jó ötletnek tartottam már akkor is, bár akkor sem magamat véltem a megfelelő embernek. De ő azt mondta, kezdjük el, és szerencsére így is maradt. Folytattuk. Volt egy szkólám, gyerekekből álló énekcsoport a Szent Miklós-templomban, amikor még odatartoztam. És nagyon szerettem, ahogyan ők énekelnek, szép, egészséges gyerekhang, különleges hangszín. Igazából belőlük született meg a gondolat, hogy ha ők ennyire szeretnek énekelni, és minden vasárnap eljöttek a gyerekmisére az éneket vezetni, akkor próbáljuk meg velük, milyen lenne, ha népdalokat tanulnánk. A Mária Rádióban sokfajta zene szól, de a népzene háttérbe szorult. Annak köszönhetően tudjuk ezt évek óta csinálni, hogy nem élő műsor, előre felvesszük, van egy nagyon vagány kolléganőnk, aki a felvételt megvágja és előkészíti, és így működik tovább. Nagyon szeretem ezeket az alkalmakat, bár néha kicsit fárasztó már, de az, ahogyan ők énekelnek – sokszor műsor után szállítgatom őket haza autóval, és a kocsiban is fújják a dalokat, amiket aznap megtanultunk –, ez megint egy olyan érdekes élmény, amit máshol nem találsz meg.

Nagy a panasz a gyerektanításban is, hogy a gyerekeket nem érdekli semmi. Én ezt mindig megcáfolom, nem igaz, hogy nem érdekli őket, inkább valami miatt mi nem adjuk át nekik, úgy érzem.

Igaz, sokkal, nagyobb figyelemmel, sokkal nagyobb szeretettel kell dolgozni velük, mint eddig, de mihelyt érzik, hogy ott vagy te is, igazán akarod, a szíved benne van, és tényleg őket tartod elsősorban fontosnak, rögtön szívesen részt vesznek benne. És soha nem teher nekik, mindig szívesen jönnek, úgyhogy ebben nincs nehézség. Az időponttalálás szokott néha gondot okozni, de ha néha nem sikerül megfelelő időpontot egyeztetni, akkor eltoljuk egy héttel későbbre, és csak összejön.

Van olyasmi az életedben, amit másképp csinálnál? Vagy pedig annyira a helyeden érzed magad, hogy minden belefér, ahogy alakult eddig?

Ez egy érdekes kérdés. Nem mondom azt, hogy minden tökéletes, mert tudjuk, hogy csak a jó Isten tökéletes. Nagyon sokat morgolódtam életem során, akár akkor, amikor nem találtam egyből egy végleges állást, akár akkor, amikor egy fellépésünk nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, de úgy érzem, megkaptam azt a csodát a jó Istentől, hogy utólag mindig megértem, miért is volt az úgy, ahogy történt. Mindennek megvolt az értelme. Úgy érzem, hogy vannak dolgok, amiket talán mostani fejemmel másként tennék, de most már nem annyi idős vagyok, mint akkor. Az, amit akkor tettem, teljesen rendben van. Lehet, hogy nagy bölcsességnek tűnik, de nem nagyon tennék másként semmit, mert annak is, ami rossznak bizonyult, annak is, ami nagyon jónak bizonyult, mindig megvolt utána az értelme. Valahogy ez a nagy csoda az életemben, a jó Isten kezét látom benne, hogy folyamatosan ott van: akkor is, ha önfejűként cselekedtem, mindig ott seper valahol a Lélek, és rendet csinál. Ez akkor biztonság, ami nem tudható be semmi másnak, csak az Istennek.

Hét évedbe telt, amíg a végleges munkahelyedre kerültél. Verejték nélkül el lehet érni valamit?

Azt gondolom, az egyik véglet az, hogy csak akkor érünk el valamit, ha nagyon megharcolunk érte, mert másnak nincs értelme. A másik pedig, amikor nem akarunk tenni érte semmit, de szülessen meg, amit akarok. Az én életemben is jelen volt ez, amikor azt mondtam, most nem szeretnék harcolni, miért nem születik meg csak úgy egyből?! És akkor mindig ott volt valaki, akár a nővérem, aki öt évvel nagyobb nálam, és pont ezt hangsúlyozta, hogy de értsem meg, nem megy ez munka nélkül, meg kell dolgozni érte. Én a középutat tartom jónak, amikor azt mondom, hogy egészséges gyümölcs nem születik meg munka nélkül. Nem kínnal és nem nagy-nagy problémákkal kell leküzdeni, hogy valami megszülessen, hanem a jó Isten kegyelmével és segítségével, egészséges munka árán szerintem gyönyörű dolgok születnek az életünkben.

Ha kampányolni kellene a szülőföldön maradás mellett, biztos vagyok abban, hogy „főkolompos” lennél…

Természetesen nem hiszek az előre elrendeltségben, viszont azt gondolom, hogy ha a jó Isten ide helyezett minket, ahol pont most vagyunk, az nem véletlen dolog. Valamit számunkra itt akar ajándékként adni, kibontani, olyasmit, amit csak itt tudunk. A barátaim közül sajnos sokan elhagyták szülővárosunkat a jobb élet reményében, és ahogy beszélek velük, nem hallom a hangjukból azt az örömet, hogy milyen jó nekünk „ott”. Csak azt látom, hogy valóban meg tudják venni magunknak a drágább cipőket, a gyerekek magasabb szinten tudnak tanulni, sokkal több a szórakozási lehetőség is. Úgy látom, hogy aki itthon a saját kicsi munkáját elvégezte, akkor is, ha nem a legdrágább autókkal járnak, hanem egy középkategóriás életet élnek, sokkal egészségesebb a családi életük, sokkal kiegyensúlyozottabbak. Én nagyon-nagy segítséget kaptam ebben a férjem által, aki ugyanezt támogatja. Dolgozunk mindannyian. Szerencsés helyzetben vagyunk, ez igaz, a gyerekfelületen kívül az anyagi támogatás szempontjából is, sokan ezt fel is róják, hogy nekünk könnyű, de sokakat látok, akik ilyen támogatás nélkül is nagyon szépen tudnak itthon élni. Ezt valahogy éreznie kell az embernek, hogy itt a helye, itthon. Máshol a más malmát hajtjuk, a más életét éljük. Semmi sincs annál szebb, úgy érzem, mint amikor haza kell szaladnom, és akkor hamar bemegyek édesanyámhoz is, megnézem, mit csinál, lehet, hogy sokat nem ülök, csak épp ránézek, jól van-e, de ettől még erősebben érezzük, hogy összetartozunk. Nem ítélkezni akarok mások fölött, de amikor elmesélik a külföldön élő barátaim, hogy mekkora keserűség az, hogy nincs akihez bemenjenek, akkor én egyáltalán nem tudom megérteni, hogy mit is keresnek ott…

Aki hazaköltözik – például évfolyamtársaid közül –, miért jön vissza?

Igazából nem tudják megmagyarázni, egyszerűen csak haza kellett jönniük. Én azt látom, hogy nem találták meg a helyüket, nem tudtak ott önmaguk lenni, és ezt észrevették. A többiek is hazajönnének, ha rájönnének, hogy ez a baj, hogy nem találják a helyüket. Az én életemben az a legfontosabb – amint mondtam –, hogy tudom, a helyemen vagyok, és akkor bármilyen nehézség jöhet, bármi történhet, ezt itt nekem meg kell tudnom oldani. Akik hazajöttek, azért jöttek haza, mert fújta a szél őket a világban, és nem volt egy biztos pont, hiányzott az az erős, életbe kapaszkodó gyökér. Amióta hazajöttek – én így látom –, jobban tudnak másra figyelni, nyitottabbak.

Legyen ilyen „mesés” a záró kérdés. Ha három kívánságod lehetne, akkor mi lenne az – és ne szabjunk határt – a következő éveidre?

Mostanában mindenképp a gyerekeim vannak a központban, így az első az lenne – és ez nagy kérésem is a jó Istenhez –, hogy egészségesek legyenek mind a hárman. Annyi betegséget látok magam körül, és talán jogtalan a félelmem, de mindenképp azt szeretném, hogy egészségesek legyenek. A másik legfontosabb, de igazából az első is lehetne, mert egy a kettő, hogy egyben maradjon a család egészen életünk végéig. A harmadik pedig – ez a szépségkirálynők vágya szokott lenni –, hogy legyen béke. Tényleg a háborútól féltem a világot, és azt szeretném nagyon, ha békében élhetnék egymás közt.

Kérdezett: Serbán Mária