A papok – mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek — Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. – mondja a II. vatikáni zsinat. Június és július egyházmegyéinkben szokásosan a papszentelések időszaka. Végzős kispapjainkat kérdeztük hivatásukról, a papságig vezető útjukról, bemutatkozó írásaikat abécérendben tesszük közzé.
Antal Zoltán-László vagyok, 1992. június 12-én születtem, Csíkszépvízen nevelkedtem. Itt végeztem az elemi iskolát, középiskolai tanulmányaimat pedig a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban. Már kiskoromban is rendszeresen ministráltam a vasárnapi szentmiséken, és figyeltem a nagyobbakra, hogy ministrálás közben hogyan kell tevékenykedni. A miséző papra is mindig csodálattal és tisztelettel néztem, amikor a szentmisét megelőzően magára öltötte a liturgikus ruhákat. Életemben mindig meghatározó helyen voltak a szüleim, nagyszüleim, hiszen nagyon sok időt töltöttem velük, főképp, amikor dolgoztunk. Ők tanítottak meg a munka és az imádság szeretetére.
Hivatásom kibontakozásának elindító pontja 2011. január 1. volt, amikor a szentmisén imádkoztam. Mivel érettségi előtt álltam, tudtam, hogy nehéz év következik, és kértem Isten segítségét. Ekkor éreztem egy belső késztetést, hogy teológiára menjek, és az Úr szolgája legyek. Ezt megelőzően néhány alkalommal már voltak ilyen gondolataim, olyan is volt, hogy mások ajánlották a teológiát, de akkor tudatosan kijelentettem, hogy nem! Azokban a pillanatokban arra törekedtem, hogy minél hamarabb témát váltsak. Ez a gondolatom, nézőpontom változott meg azon a szentmisén. A megtapasztalás annyira nagy hatással volt rám, hogy néhány napig szünet nélkül csak erre tudtam gondolni, bármivel foglalkoztam, midig ez járt a fejemben. Ez az élmény maradandó és meghatározó volt az életemben, hiszen eddig a nehézségek idején az imádság mellett felidézhettem, hogy milyen belső nyugalmat, békét éreztem akkor. A középiskola befejezése után, a sikeres érettségit követően kértem felvételemet a gyulafehérvári szemináriumba.
A szemináriumi évek során sokszor felismertem, hogy jó helyen vagyok. Itt a szellemi és a lelki felkészülés egyaránt fontos. Fokozatosan mélyítettük el tudásunkat a különböző tantárgyakról, témákról. A lelki, kápolnai programok is mindig kiemelkedő helyet foglalnak el életemben, mert úgy gondolom, hogy az Istennel való szoros kapcsolat bármilyen élethelyzetben támaszt tud nyújtani, meg tud erősíteni bennünket, és ebben is érezhetjük Isten végtelen szeretetét. Éppen ezért a tanulás idején is próbáltam arra figyelni, hogy ne a saját erőfeszítésemnek tekintsem ezt az időszakot, hanem Isten segítségével haladjak előre. A szemináriumi évek alatt kispaptársak felé való nyitottságot is fontosnak tartottam, mert itt is észre kell venni azt, aki éppen egy nehezebb időszakot él meg, de ha nekem volt nehezebb, akkor tudtam segítséget kérni.
Gyakorlati éven Székelykeresztúron és Csíkszentgyörgyön voltam. Mindkét plébánián megtaláltam a helyem, otthon éreztem magam, továbbá betekintést kaptam a plébániai közösségek életébe. A gyakorlati év során közelebbről is megismerhettem az emberek nehézségeit, de ugyanakkor felemelő és bensőséges ünnepekben is volt részem. Itt részt vehettem különböző csoportok tevékenységeiben, és éreztem, hogy nyitottak felém az emberek. Összegezve a gyakorlati éves tapasztalataimat, elmondhatom, hogy mindkét helyen sokat tanulhattam, aminek majd később is hasznát tudom venni.
A teológiai évek során sokan jelezték, hogy imádkoznak értem, és ez sok erőt adott, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ez úton is szeretném megköszönni az értem, és a papi hivatásokért felajánlott imát, valamint a támogatást, amelyet eddig kaptam. Megköszönöm a szüleimnek, testvéremnek, rokonaimnak, tanáraimnak, és mindazoknak, akik mellettem álltak, hogy bátorítottak a papi hivatás útján.
Papi jelmondatomat a Zsoltárok könyvéből választottam: „Istenünk, szereteted a mi nagy kincsünk.” Elsősorban azért választottam ezt a szakaszt, mert eddigi életem során a teremtett világon keresztül, az embertársi kapcsolatokban valamint az imádság mélységeiben egyaránt megtapasztaltam Isten gondviselő szeretetét. A papszentelést követően szeretném, hogy ezt a szeretetet plébániai közösségben, a hívekkel közösen keressük és tapasztaljuk meg. Jó lenne, ha közösen, egyetértésben haladnánk az Isten felé vezető úton.
Utamat kereső fiatalként én is átéltem, hogy milyen a bizonytalanság a jövővel kapcsolatban, amikor az utat keresve egy-két gondolat a felszínre kerül, és kezd foglalkoztatni, de majd hamar elszáll. Én ilyenkor azt tanácsolnám, hogy imáinkban helyezzük magunkat Isten jelenlétébe és legyünk nyitottak feléje. Fel kell ismernünk, hogy az Istennek terve van a mi életünkkel, és ezt nem erőlteti ránk, hanem megadja szabadságot, hogy önként hozzuk meg ezt a döntést. Azt is fontos tudatosítanunk, hogy szükség van papokra, akik segítik embertársaikat és a közösségeket a jó úton.
Bemutatkozóm végén arra bátorítanék mindenkit, hogy rendszeresen imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért, hogy az Úr mindig küldjön munkásokat aratásába.
