Május 16-án, Szigetkamarán az ünnepi szentmisében Nepomuki Szent Jánosra, a templom védőszentjére emlékeztek az összegyűlt hívek, zarándokok. Az ünnepi szónok Oláh Zsolt felsővisói plébános volt.
Prédikációjában kifejtette a szólás és hallgatni tudás jelentőségét, ami erénye volt Nepomuki Szent Jánosnak és ami ma is minden kereszténynek erőssége kellene legyen. Tanító jellegű történet segítségével a bátorság fontosságára világított rá. Bátornak lenni, kiállni mindig Isten ügye mellett, bárkivel szemben, úgy ahogyan azt az ünnepelt szent is tette. Kiemelte továbbá azt, hogy szabadulnunk kell a minket gátló félelmektől, amelyek akadályoznak bennünket mások figyelmeztetésében. Amikor pedig figyelmeztetünk valakit, azt tegyük mindig a keresztény szeretet jegyében. Megfelelő időben pedig a hallgatás is erényünkké kell váljon, hisz az ember beszéde által ártani is tud. Ilyenkor pedig a hallgatás a legjobb megoldás.
„Ha Nepomuki Jánosnak is mindegy lett volna annak idején, akkor önök, kedves hívek, a mai napon biztos, hogy egy másik napon ünnepelték volna a templomuk búcsús ünnepét. Mert Nepomuki János nem hogy védőszentje nem lett volna a templomuknak, de még szent sem. Nem kell keresnünk a vértanúságot. Nem kell mindenáron megkínoztatnunk és megöletnünk magunkat. Nekünk most már nem, illetve még egy ideig nem kell életünk árán tanúskodnunk az Isten iránti szeretetünkről. Majd később lehet. De addig is sok apró dolgot tehetünk. Megpróbálhatunk jót tenni a másiknak. Ha látjuk, hogy rossz útra tévedt, nem helyeselni és megdicsérni, hogy milyen ügyesen forgatta magát, hanem szépen szólni neki. Persze ügyelve hogy ne nagyképűen, lekezelően tegyük, hanem finoman és szeretettel. Megpróbálhatnánk odafigyelni a nyelvünkre, hogy az ne romboló-gyilkoló fegyver legyen, hanem eszköz a jó megtételéhez. Ha pedig semmiképpen nem tudunk jót tenni vagy jobb útra téríteni valakit, még mindig inkább imádkozhatnánk érte, mintsem mindenkinek elterjeszteni, hogy mit tett az illető.”
Szigetkamarán 1747-ben állítottak egy Szent János szobrot. A szobor elé egy perselyt is elhelyeztek, amibe a fa- és sószállító tutajosok filléreiket tették. Az összegyűlt pénzt a Szent János pénztárnak adták. 1790-ben az egri püspök és a helytartótanács engedélyével a szobor fölé egy fából készült kápolnát állítottak, amit 1820-ban egy, majd 1823-ban két lábbal meghosszabbítottak és egy fatoronnyal láttak el. Szent János ünnepén és annak nyolcada alatt a hívek papjukkal együtt ájtatosságot tartottak.1835-ben Hám János szatmári püspök a Szigeten tett kánoni látogatása alkalmával engedélyt adott arra, hogy a kamarai kápolnában misézhessenek.
1943-ban a kamarai hívek kérvényezték Scheffler János szatmári püspöktől, hogy az időközben Meszlényi püspök által a viski egyházközségnek adományozott és 1747-ben felállított Szent János szobor kerüljön vissza a kamarai templomba. Koller Béla viski plébános válaszában azt írta, hogy „Már megszoktuk a szobrot, 46 év óta templomunkban van… Vagyunk olyan katolikusok, mint a szigetkamaraiak”. A szobor Visken maradt.
Nepomuki Szent Jánost 1729-ben avatták szentté. Máramarosban a tutajozással foglalkozó szlovákok és cipszerek, mint a vízi utazók védőszentjét tisztelték és terjesztették tiszteletét. A Tisza mentén, több helyen Nepomuki Szent János kápolna épült.
Orosz Krisztofer Levente
Fotó: Máramarosszigeti Plébánia/ Facebook
