Érdeklődéssel olvastam a napokban/hetekben az ún. ifjúsági vagy gitáros énekek körül kibontakozó párbeszédet, vitát a RomKat.ro Facebook-oldalán. Elöljáróban leszögezném, hogy nem vagyok a gitáros énekek rajongója. Nincs zenei képzettségem, viszont sértik a fülem az olykor magyartalan és nyelvhelyességi szempontból kifogásolható megfogalmazások, vagy a neoprotestáns közösségektől származó dalok esetében azok teológiai szókincsének kritikátlan átvétele. Mindezek ellenére nekem is megvolt az ifiénekes időszakom, fejből tudtam a „Sárga könyv” és a „Kék könyv” összes éneket. Nem mellesleg ezeket nekünk komolynak számító anyagi ráfordítással, a budapesti Szent István Társulat könyvesboltjából szereztük be, ami akkor, a mi ifis, fiatal teológus szemünkben az egyházi tekintély garanciája volt. Jómagam kinőttem ezt az időszakot, megtanultam értékelni a gregoriánt és az igényesebb népénekeket, bár egyik-másik, liturgián igen gyakran énekelt ének legalább annyira zavar igénytelenségével vagy teológiai tévedéseivel, mint a gitáros énekek.
Mindezek ellenére, vagy inkább mindezek miatt úgy gondolom, hogy a gitárnak, a hegedűnek, a furulyának, az ifjúsági énekeknek van helye (bizonyos feltételek mellett) a liturgián. Mert ha csak a gregorián volna a legitim liturgikus ének, akkor az egyházunk nagy részét alkotó afrikai, indiai, közel- és távol-keleti, dél-afrikai stb. keresztények minden egyes liturgiáján visszaélések történnek. Volt alkalmam részt venni Afrikában szentmisén. Ha ott gregoriánt kezdtek volna el énekelni, az annyira idegen és zavaró lett volna, mint ha Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban afrikai dallamokra kezdenének felajánlási körmenetet tartani. Jézus mindenkihez a saját nyelvén szólt, a saját életterében, valóságában szólította meg. Ezt ismerte fel nagyon bölcsen az egyház is, amikor a missziókban egyre nagyobb szerepet kapott az inkulturáció. Személyesen és közösségileg is a saját anyanyelvünkön tudunk igazán közeli kapcsolatba kerülni a jó Istennel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nyelvváltáskor, egy másik közösségbe való integrálódáskor a rituális szövegek azok, amelyek legtovább megőrződnek és használatban maradnak az eredeti nyelven. A szórványközösségekben szolgáló papok sokat tudnának erről beszélni.
Tetszik-e vagy sem, de a fiatalok kultúrája, noha ugyanaz az anyanyelvünk, ugyanott szocializálódtunk, más mint az előttük járó generációké. Ez az oktatásban is komoly gondokat okoz, mert teljesen másként gondolkodnak, éreznek, más célok vonzzák őket. Lehet ez ellen tiltakozni, lehet siránkozni vagy szidni őket, de ez a valóság. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene őket is az örök értékek, a jó Isten, az erkölcsös élet felé terelni. De ezt nem lehet a mi nyelvünkön tenni. Jézus mindenkit a maga nyelvén, a maga élethelyzetében, a maga valóságában szólított meg. Ha segíteni szeretnénk a fiataloknak, hogy Jézussal kapcsolatba kerüljenek, akkor meg kell engednünk, hogy a saját (szub)kultúrájukban, a saját nyelvükön szólíthassa meg őket a jó Isten.
Egy pszichológiai érvvel támasztanám alá gondolatmenetemet (hiszen ez a szakmám, ezt kutatom és tanítom hosszú évek óta). Az érett személyiség, érett hit és érett vallásos gondolkodás feltétele az, hogy a fiatal távolságot vehessen azoktól az értékektől, szokásoktól, amelyekben nevelkedett, majd önálló döntést hozva, szabadon köteleződhessen el azon értékek mellett, amelyeket immár a sajátjának, identitása részének ismer el. Ez a lépés, bár ijesztő a szülők, nevelők számára, nem megspórolható, ha azt szeretnénk, hogy érett, elkötelezett, szabad döntéseket hozni tudó felnőtt váljon belőle. Ebben a korban a kortárs közösség válik referenciacsoporttá, és az önállóságot, szabad választást igénylő serdülő, fiatal elkerülhetetlenül szembehelyezkedik valamilyen mértékben szülei és a tágabb közösség szokásaival, értékeivel. A kortárs csoport közös érték- és szokásrendje nagyon gyakran a gitáros és ifjúsági énekekben érhető tetten, hiszen ezekben könnyen és látványosan kifejezhető a közös identitás, közös értékrend, ugyanakkor pedig biztosítják azt az érzelmi felfokozottságot is, amelyre ebben az életkorban a fiatalnak szüksége van. Tudom, ez még nem elég indok arra, hogy ezeket az énekeket beengedjük a liturgiára, hiszen az a jó Istenről, nem pedig az egyén szükségleteiről, az én-ről szól. De a személyiségfejlődésünk mikéntje, forgatókönyve, szabályszerűségei a jó Isten által belénk ültetett mechanizmus alapján működnek. A fiatalok, serdülők viselkedése, „lázadásai” nem azért következnek be, mert bárki is így akarná, hanem mert így működünk, így fejlődünk mi, emberek, és ez az útja az igazi, személyes, érett istenkapcsolat kialakulásának is.
Jó eséllyel sok fiatal belátja majd, hogy a gregorián ének és a liturgia szorosan összetartoznak, fokozatosan rátalálnak az egyház évezredes dallamkincsére és immár szabadon, érett felnőttként köteleződnek el mellette. Mások pedig nem ezt az utat választják, továbbra is a gitár és az ifjúsági énekek jelentik számukra a jó Istennel való kapcsolatkeresés útját. Viszont nagy valószínűséggel előbb-utóbb elkezdi majd őket zavarni egyik-másik dal igénytelensége vagy a liturgiához való illeszkedés hiánya, és egyre fontosabb lesz számukra, hogy ezek az énekek is méltóak és alkalmasak legyenek a szentmise megünnepléséhez. Ezért hiánypótló az a munka, amelyet a Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség munkatársai végeznek, hiszen a cél az volna, hogy a liturgikus cselekményekhez és történésekhez méltó, a figyelmet a jó Istenre irányító, nem az önmegvalósítást, hanem az istentiszteletet szolágló énekek hangozzanak el a templomban.
Pontosan azért, mert a liturgiában Isten akar minket magához emelni, meg kell adnunk neki a lehetőséget, hogy mindenkit a saját kultúrájában, nyelvén, élethelyzetében szólítson meg és emeljen magához. Szerencsére van választási lehetőség: vannak templomok, szentmisék, ahol a gregorián, van, ahol a népének és van, ahol a gitáros ének nyelvén lehet a jó Istennel találkozni. Engedjük meg neki, hogy végtelen szeretetével mindenkit ott és akkor szólítson meg és emeljen magához, ahol és ahogy ő akarja.
Köszönöm, hogy időt szántak gondolatmenetem, szakmai és személyes véleményem elolvasására.
Illyés Magda, Kolozsvár
U. i.: Nem vagyok liturgikus zenében képzett szakember, a fentiek elsősorban pasztorációs és pszichológiai szempontok. Viszont meggyőződésem, hogy ezek hiányában, ha nem vesszük figyelembe az egyéni fejlődés szabályszerűségeit és a személy sajátos élethelyzetét, kultúráját, akkor lassan csak a „szent maradék” lesz, akit a jó Isten megszólíthat a templomban, a távol levő tömegeket pedig rajtunk, az őket nevelő és irányító felnőtteken fogják egykor számon kérni.
