Mert emészt a buzgóság házadért (Zsolt 69,10)

Sajnos egyre nagyobb méretet ölt a világegyház, illetve a helyi egyházak (egyházmegyék) szintjén is a túlzottan egyénieskedő magatartásformákat tanúsító, aliturgikus cselekedetek és formák sora. Nem elég csak hivatkozni a II. vatikáni zsinat dokumentumaira, hanem magunkévá kell(ene) azokat tenni, és felismerni, hogy mindez milyen szervesen épül be egy kétezer éves egyház életébe. Még az sem elég, ha hiteltelenül mondogatjuk – elég gyakran –, hogy a szentmise „csúcs és forrás”. Valóban az. Minden egyes alkalommal esetlenségeink és hiányosságaink ellenére érdemtelenül megtapasztalhatjuk e szent isteni mű misztériumát. Azonban ügyelnünk kell arra, hogy ez a csúcs az egyházunk által javasolt, előírt és járható útvonalon megközelíthető legyen, különben a szakadékba jutunk. A forrás vize, amely éltet és táplál, mindig tiszta kell hogy legyen, mindenféle szirupos, csöpögős, szörpös mellékízek bevitele nélkül, különben később felfordult gyomrot, sőt gyomorrontást okoz. Tehát csak tiszta forrásból (ahogy Bartók Béla is mondta a maga szakterületére vonatkozóan).

A tiszta víz igényességének használatához hozzá kell szoktatnunk magunkat, környezetünket és fiataljainkat, hogy ezt az értékes, tiszta, éltető, hamisítatlan forrást használjuk, fogyasszuk. Tényleg a legfontosabb-e számunkra a liturgia, foglalkozunk-e vele, vagy csak beesünk időt tölteni? Operi Dei nihil præponetur – az istentisztelet ügyének semmit elébe tenni nem szabad. ..Miközben ujjal mutogatunk a nyugati országokban tapasztalható liberális gondolkodás okozta torzulásokra, károkra, egyházunkon belül helyenként dübörög a vad liberalizmus. Az egyház nem a pápáé, nem a püspöké, nem is a papé! Az egyház Krisztusé! Valóban hisszük-e, hogy a szentmisében a feltámadt Krisztus tevékenykedik? Az egyénieskedő papok saját liturgiájának véget kell vetni, és az egyház liturgiáját kell végezni.

,,Tudatosítottam, hogy a szentmise a legfontosabb eseménye a napnak, mert az Eucharisztia nélkül, Krisztussal való kapcsolat nélkül nem lehet megismerni azt a nagy intimitást, amelyre minden keresztény vágyakozik… A misét elhanyagoló pap nem képes többé fölfogni, hogy mennyire szeret minket az Isten, egészen élete odaadásáig. (…) Ha nem fordítjuk tekintetünket radikális módon Isten felé, hitünk langyossá, zavarossá és bizonytalanná válik… A szentmise a legnagyobb, amit megélhetünk.” ( Robert Sarah, a Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusának Isten vagy a semmi című könyvéből.)

Bár a liturgiához való hozzáállásunk hitünk tükre és mutatója kell(ene) hogy legyen, fura ellentmondásnak tűnik, hogy a liturgia tisztaságát (tisztelet a kevés, lelkes, alázatos kivételnek, mert ők nem magamutogatásból teszik) azokkal szemben kell megvédeni, akikre bízatott.

,,Az evangéliumok szerint Krisztus egyszer gerjedt haragra. Egyszer font ostort, hogy embereket végigverjen vele (Jn 2,12–22; Mt 21,12–14; Mk 11,15–17, Lk 19,45.46). Nem a farizeusok és írástudók ellen fordult haragja. Nem Júdást, Pilátust, Kaifást fenyítette ezzel. Nem a hitetleneket büntette. Még csak nem is a csalók, tolvajok, házasságtörők, gyilkosok, hazugok és másfajta bűnösök seregét. Haragja akkor tört fel, amikor Atyja házát megszentségtelenítették. Aki(k)nek füle van a hallásra, hallja meg.” (Írja Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról című művében.)

Józsa Domokos
Nagyvárad