Ha Erdélyben a zarándoklás fogalmát halljuk, szinte biztos, hogy a Mária-út valamely szakaszának teljesítésére gondolunk. Kisebb távok gyalogos, kerékpáros, esetleg autós megtételére. Talán furán is nézünk azokra, akik túrabakancsban indulnak 50-100 kilométeres távok teljesítésére. Interjúnkban a jóval hosszabb utat megtévő, mély, lelki élményeket szerző Laczkó-Dávid Zsófiát kérdeztük az El Caminón szerzett tapasztalatairól, az elindulás miértjéről, s legfőképpen az útról magáról.
Mutatkozz be röviden, kérlek!
Laczkó-Dávid Zsófia vagyok, huszonöt éves. Kézdivásárhelyen nőttem fel, a marosvásárhelyi egyetemi évek után Magyarországra költöztem, Budapesten élek, onkológiai osztályon dolgozom orvosként. Ha öt szóban kellene jellemeznem magam, nem kérdés, mi lenne a lista: zarándok, székely, minimalista, könyvmoly, vegán.
Ha jól tudom, kétszer jártad végig az El Caminót. Felénk azt hiszem, nem a legnépszerűbb zarándokcél, inkább csak kis távokon zarándokolnak, futnak, tekernek az erre indulók, illetve a Mária-utat járják, mint „saját Caminót”. Te miért indultál el először, és miért fogtál neki másodjára?
Évek óta hívott az út. Egész pontosan 2009 óta, amikor rögtön a megjelenése után elolvastam Turóczi Ildikó: Buen Camino! – Jó utat! című könyvét. Tulajdonképpen ez volt az első találkozásom a Caminóval, és olvasás közben végig azt éreztem, hogy nekem ide el kell mennem. Nehéz megmagyarázni, miért akar az ember nekivágni egy ilyen hosszú gyaloglásnak, nincs is rá egységes válasz, ahány ember járja az utat, annyi út van. Aki zarándokútra indul, nem azért teszi, mert „mehetnékje van”, egyszerűen nem tud nem menni. Én is mentem, mert „az utakat valaki lábamhoz kötözte”. Ahogy az egyik zarándokszálláson mondták a hospitalerók (vagyis a zarándokfogadók): mi már örökre zarándokok maradunk, mert eddig is azok voltunk: kerestünk valamit, és az út ennek csak a fizikai kifejeződése.
Hogy kell elképzelni az ilyen elhatározást? Fogod magad, reggel felkelsz: caminózni akarok, s másnap-harmadnap elindulsz?
Azon év április utolsó napjaiban döntöttem el, hogy most tényleg végigjárom. Az évek alatt sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy nekiindulok, de sosem volt elég erős az elhatározásom. Talán túl nagy álomnak tűnt, valami olyasminek, amit majd egyszer tényleg megvalósítok, de a majd egyszereket nagyon könnyű mindig a távolabbi és még távolabbi jövőbe tolni… Aztán egy beszélgetés kapcsán felmerült, ha az államvizsga után előreláthatólag több hónapot kell várjak a diploma kiállítására, akkor miért ne utazzak el valahova… miért nem menjek el a Caminóra?!
Egész éjjel le sem hunytam a szemem – a forgatókönyv szokásosan kezdődött: rettentő izgatott lettem, tervezgettem, álmodoztam – aztán pár óra múlva kezdtek felvetődni a kérdések: vajon biztonságos, tényleg el merek menni egyedül, de mi lesz ha eltévedek vagy bántani akarnak, jó ötlet ez egyáltalán?! Ez eddig ismerős volt – csak a reakcióm változott. Az egyedül utazás szintén régóta bakancslistás terv volt, és pár hónappal előtte sikerült is megvalósítanom. Rájöttem, hogy ugyanezek a kérdések merültek fel bennem akkor is, és ez teljesen normális, csak épp nem szabad engednem, hogy befolyásoljanak a döntésemben. A félelemtől nem kell megszabadulni, jöhet velünk, de csak a hátsó ülésen ülhet, nem mondhatja meg, merre menjünk, hol álljunk meg pihenni, és soha, semmilyen körülmények között nem vezethet. Így hát május elsején már volt repülőjegyem Párizsba, és két pár profi túrazoknim is.
Szűk öt hónapom volt a készülődésre – jó, hogy nem ennél több, mert már az első pillanattól tűkön ültem. Elkezdtem gyalogolni, bár mindig szívesebben mentem bárhova gyalog, mint busszal, túrázómúltam azért nem volt. Akkor úgy gondoltam, hogy nem sikerült annyit edzeni, amennyit szerettem volna, utólag már azt mondom, bőven elég volt. Közben nagy változások történtek az életemben, de ez állandó volt: elballagtam az egyetemről, gyalogoltam, leállamvizsgáztam, gyalogoltam, elköltöztem a városból, ahol hat évig éltem, gyalogoltam. Megtapasztaltam, hogy az út tényleg akkor kezdődik, amikor járni kezdesz rajta. Jártam a várost. Eredetileg azt terveztem, hogy e séták alatt fogok elbúcsúzni Marosvásárhelytől, valójában pedig számtalan addig számomra ismeretlen zugot fedeztem fel.
Időközben beszereztem a felszerelésem darabjait, és igyekeztem minél több információt összegyűjteni. Egy dologhoz ragaszkodtam: nem olvastam egyetlen útleírást, élménybeszámolót, könyvet sem. Szerettem volna minél kevesebb elvárással elindulni, így szigorúan a technikai részletekre szorítkoztam: hány kiló legyen optimálisan a táska, hogyan védekezzünk az ágyi poloskák ellen, miképpen lássuk el a vízhólyagokat, meddig tart nyitva a zarándokiroda, szóval ilyesmiket. Igyekeztem elsajátítani a spanyol nyelv alapjait – rettentő büszke voltam magamra, amikor sikerült összeraknom az első saját mondatom, ami természetesen az volt: Meg tudná mondani, merre vezet az út Santiagóba?
Nagyon szerettem a készülődéssel foglalatoskodni, minden pillanatát élveztem. Azt a legelejétől tudtam, hogy a legnépszerűbb francia úton szeretnék én is elindulni, amely egy kis francia faluból, Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, majd a Pireneusokon keresztül jut át Spanyolországba. Megvettem a többi repülő- és vonatjegyet, és egyszer csak már tényleg ott voltam a repülőtéren, ahol már számtalanszor várakoztam, csak ezúttal más volt a cél, egy utolsó integetés, és nemsokára már az Eiffel-torony árnyékában ettem a szendvicsem. Másnap átvonatoztam a fél országon, és este már zarándokútlevéllel és kagylóval a hátizsákomon tértem be a zarándokszállásra, az elsőbe a sok közül.
Hogyan zajlott maga az út?
Mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer elmegyek, csakis egyedül. Bár sok mindenben megváltozott a véleményem az úton – de ezt a kijelentést még mindig fenntartom. Úgy gondolom, egyedül az ember nyitottabb a külvilágra, a saját tempójában haladhat és jobban befelé tud figyelni. Szóba elegyedni bárkivel nagyon könnyű, mindenki köszön mindenkinek (ez utána sokáig reflexként megmaradt bennem).
A beszélgetéseknek más íve van – a Buen Camino! után a szokásos kérdések, hogy ki honnan indult, hány napja van úton, hova tart és hány vízhólyagja van. Igaz ugyan, hogy a caminós barátságok néha a pillanatnak szólnak, soha nem tudhatod, hogy valakivel egy óra múlva találkozol legközelebb vagy soha többé. Egy koreai lány volt, akivel végigkísértük egymás útját, vagyis gyaloglás közben párszor botlottunk csak egymásba, mégis ő volt a legelső zarándok, akivel találkoztam a bayonne-i vonatállomáson, és Santiagóban szintén láttuk egymást, másokkal csak hosszabb-rövidebb ideig kereszteztük egymás útját. Ott az idő is másként telik – egy-egy rövid találkozás is mély nyomot tud hagyni az emberben. Bár egyedül indultam el és legtöbbször egyedül is gyalogoltam, nehéz úgy visszagondolni rá, hogy egyedül lettem volna. Sok csendben és sok értékes beszélgetésben volt részem. Soha nem lehetek elég hálás az emberekért, akikkel az úton találkoztam.
A Caminón az élet nagyon egyszerű. Az ember reggel felkel, elindul (nyolcig illik elhagyni a zarándokszállást), gyalogol 20-30 kilométert (én átlagban 25-öt tettem meg egy nap, de voltak kisebb-nagyobb szórások, legkevesebb 8 és legtöbb 40 kilométert gyalogoltam), közben eszik valamit. Elfoglalja a zarándokszálláson az ágyát, zuhanyozik, kimossa a ruháját, bevásárol, beszélget, esetleg részt vesz a zarándokmisén vagy kicsit sétál (magamon nevetős pillanat volt, amikor már annyira természetessé vált a gyaloglás, hogy azzal a felkiáltással indultam ki délután a városba, hogy „kicsit megjárom magam, ma még úgysem mozogtam!”). Este ellátja a vízhólyagjait vagy bekeni a lábát izomlazító krémmel, 9-10 körül pedig már alszik. Ha úgy nézzük, a zarándoklét tulajdonképpen monoton és egyhangú – de ott éreztem igazán azt, hogy élek.
A szállások egyszerűek, szinte mindenhol emeletes ágyak vannak, volt ahol szobánként négyen, volt ahol majdnem százan aludtunk. A nyugodt zarándokéjszakák támogatója a füldugó. 🙂 Aztán másnap kezdődik elölről ugyanez. Eltévedni lehetetlen, annyira jól ki van jelezve az út a sárga nyilakkal vagy a fésűkagylós jelekkel. Hegyeken, völgyeken, lombhullató erdőkön, szőlő- és olívaültetvényeken, végtelen síkságon, szelídgesztenye- és eukaliptuszerdőkön vezet az út, a táj csodálatos és változatos. Szinte minden faluban van zarándokszállás, én általában előző este találtam ki, hogy másnap meddig szeretnék gyalogolni, de sokszor ez is a pillanat függvényében változott.
Mi az, amit a Caminó nyújt? Mit nyújtott neked?
Nagyon sok minden, amit addig csak hallottam, kézzelfogható valósággá vált az úton. Hogy nem azt kapod, amire vágysz, hanem amire szükséged van, például. A szabadságérzés, amit ott átélhettem, semmi addigihoz nem volt hasonlítható – egyedül lenni a nagyvilágban, pontosan ott, ahol a helyem van – akkor éreztem először ilyen erőteljesen, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint ahol épp vagyok. Hogy milyen kevés elég a boldogsághoz – nem volt semmim, csak a kis hátizsákom, a „gyönyörű batyu”, és semmi másra nem volt szükségem, mint ami benne volt (igen, egy váltás ruha bőven elég), közben pedig tudni, hogy ezek is csak tárgyak, semmi sem történne akkor sem, ha elvesznének. Addig sem éltem a tárgyak rabságában, régóta foglalkoztat a minimalizmus, de azóta még kevésbé vágyom kézzelfogható dolgokra, különösen amióta saját keresetem van – nagyon erősen azt érzem, hogy nem üveggolyókért szeretnék dolgozni. Az életem minden területén egyszerűségre törekszem és ez nagy szabadságot ad.
A legnagyobb tanulság az volt számomra, hogy nem baj, ha a dolgok másképp alakulnak, mint ahogy elterveztem, mert pont úgy lesz minden tökéletes. Sok minden nem úgy történt, ahogy elképzeltem, de talán a legkézzelfoghatóbb példája ennek az volt, amikor Santiago után, úton az óceán felé hirtelen azt éreztem, hogy elég volt a gyaloglásból – utólag hihetetlen hálás voltam magamnak, hogy el tudtam ezt fogadni, és nem erőltettem magamra még két nap gyaloglást, csak hogy elmondhassam, én bizony egész az Atlanti-óceánig gyalog mentem. Így némi visszafele gyaloglással, stoppal, busszal és taxival, de október 27-én megérkeztem, 33 nap és 850 legyalogolt kilométerrel a hátam mögött, és lett három pihenőnapom, amiből kettőt töltöttem Muxiában (otthagytam a szívem egy kis darabját) és egyet Finisterrében. Üldögéltem a sziklákon, bámultam a horizontot, kagylót gyűjtöttem, megfürödtem az óceánban, elolvastam a könyvespolcon talált Sándor Anikó-könyveket (bizony, a magyarok a világ végén is ott vannak) és egyszerűen csak: voltam. Így lett teljesen kerek a Camino.
Érdekes, hogy ez aztán a második Caminómon is visszaköszönt – áprilisban végigjártam a magyar Szent Jakab-utat is, ami hivatalosan Lébényig tart, de én tovább szerettem volna menni Wolfsthalig, ahol becsatlakozik a nemzetközi Caminóba (onnan pedig egészen az óceánig ki van jelölve az út Ausztrián, Franciaországon és Spanyolországon át). Kifogtam a legváltozatosabb tavaszi időjárást, így amikor több óra gyaloglás után a hóviharban, az esőkabát ellenére bőrig ázva, elvesztettem a jeleket, nem sokáig hezitáltam, hogy kockáztassam az eltévedést a korai sötétedésben vagy bestoppoljak Tatára. Ezek a dolgok nem igazán számítanak – az sem, ha esőben kell gyalogolni, az sem, ha nem minden méterét az útnak a két lábadon teszed meg.
Először ezek fontosnak tűntek – aztán rájöttem, hogy az igazi zarándokút belül zajlik, nem kívül. A gyaloglást végül itt is két nappal a tervezett előtt, Máriakálnokon hagytam abba, hirtelen, egyik pillanatban még a másnapi szállásom intéztem Pozsonyban, a másikban pedig már Budapest fele robogtam a vonattal, két óra alatt visszatérve oda, ahonnan kilenc napja indultam, éjjel pedig már Marosvásárhelyen szálltam le a buszról, hogy másnap átvehessem a régen várt egyetemi diplomám. Érdekesség, hogy pont azon a napon fejeztem be a magyar Caminót, amelyiken egy évvel előtte eldöntöttem, hogy elindulok a spanyol útra. Bezárult a kör, de igazából a zarándokútnak nincs vége. Soha nem lesz: azóta minden egyes hátizsákos embernek rögeszmésen a háta mögé kerülök, hátha látok egy himbálózó fésűkagylót (eddig nem volt szerencsém, de a metrón már ült mellém egy Buen Camino tetoválást viselő hölgy, akivel aztán kicsit elbeszélgettünk); a tehéntrágya szagától honvágyam lesz Galícia iránt. 🙂
Mi volt igen nagy kihívás számodra, és azt hogyan győzted le?
A legnagyobb kihívások nem a Caminón vártak, hanem utána. Amikor megtapasztaltam, amit az úton hallottam: hogy az út akkor kezdődik igazán, amikor véget ér. Santiago nem a végcél, hanem épp a kezdet. Az első sokk Barcelonában ért – mivel közvetlen járat nem volt Budapestre, és így mindenképp repülőt kellett váltanom, itthon még jó ötletnek tűnt, hogy ha már úgyis ott leszek, akkor töltsek el ott pár napot. Egyáltalán nem találtam a helyem. Lézengtem a városban és nem értettem, hogyan lehet itt ennyi ember és mégsem tudok szólni senkihez. A Caminón sokat voltam egyedül és mégsem voltam soha magányos. Hatalmas volt a kontraszt. Az óriásplakátokon például nagyon kiborultam, annyira elszoktam tőlük, hogy egyszerűen azt éreztem, nincs joguk ehhez, nincs joguk ellopni a figyelmem. Erre azóta tudatosan figyelek (vagyis épp, hogy nem figyelek rájuk). Végül aztán voltak jó pillanatok – utolsó nap például sokat beszélgettünk egy orosz fiúval a tengerparton üldögélve, akinek annyira megtetszett a beszámolóm, hogy nyár elején fogta magát és ő is végigjárta az utat.
Utána sokáig ebben az állapotban voltam – nem egyedi eset, az úgynevezett „Camino Blues” a legtöbb embernél előfordul. Nehéz visszatérni utána… jó lenne abban a tiszta, egyszerű, igazi létben maradni. Sokak szerint az egyetlen gyógyír, ha újra útra kel az ember. Én azt mondtam, nem leszek ilyen. Aztán alig fél év múlva ismét úton voltam… Most már nem mondok ilyet.
A Camino gyökeresen az életemmé vált, minden nap az út része. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy minden nap eszembe jut – elidegeníthetetlen részem lett, mint a bőröm. Számomra is új időszámítás kezdődött, Camino előtt és Camino után. Sok minden másképp alakult itthon, mint ahogy elterveztem, a változást az hozta, amikor rádöbbentem, hogy épp most a való életben élem meg a Camino nagy tanulságát… hogy pont így lesz minden a lehető legjobb, és elkezdtem hálás lenni a nehézségekért. De addig el kellett telnie pár hónapnak.
Az úton ért nehézségek csak apró bosszúságok voltak inkább – vízhólyagom csak mutatóban lett két pici, egy meghúzódott izom miatt ugyan egy hétig csak csigatempóban haladtam, de igazából nem hátráltatott semmiben.
Tervezel-e még indulni Santiago de Compostelába? Vagy esetleg más (úti) célod van?
A kérdés számomra már nem az, hogy megyek-e vissza, hanem hogy mikor és melyik útvonalon. 🙂 A francia úton is szívesen végigmennék még, de már az északi vagy a portugál út is nagyon vonz… Sok út vezet Santiagoba, és szívesen elmennék bármelyikre. Azt már az úton éreztem, hogy valami megváltozott bennem, régen, ha utazásról volt szó, mindig csak nagyvárosokba vágytam. Akkor azt éreztem, hogy ez már nem így van, nagy, nyílt terekre vágyom, friss levegőre, szabadságra. De leginkább vissza a Caminóra. Minden út más, ezt megtapasztalhattam a magyar Caminón is – azt az utat egyedül jártam végig, minden nap egyedül gyalogoltam, és minden szálláson magam voltam (egy kivétellel, amikor egy nagyon kedves zarándok, Vándorina felajánlotta, hogy nála aludhatok), de van bennük valami közös. Amiért visszavágyok. És nem állítom, hogy nem ötlött már eszembe a gondolat, hogy de jó is lenne Budapestről végiggyalogolni az óceánig… De rövid távon a maradék két napomért szeretnék visszamenni a magyar Caminóra.
