EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak:
Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.
Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja.
S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma. (Mt 10,37-42)
Olyan mondatokat hallunk évközi 13. vasárnap az evangéliumban, amelyeken valószínűleg megütközünk: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki
nem veszi föl keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám.”
Jézus nem szépítgeti a mondatait, nem akar féligazságokkal magához édesgetni minket, hanem nyíltan, határozottan beszél. Miért? Mert az ő követésének feltételeiről van szó. Nemcsak a szépet mondja el, ami természetesen jelen van a Krisztust követő ember életében, hanem a nehézségekre, az áldozatvállalásra, a kereszthordozásra is felhívja a
figyelmünket. És ez így reális, így teljes. Jézus annyira tisztel, szeret bennünket, hogy
nem csak a felét mondja el az igazságnak, hanem azt teljes egészében közli velünk.
Erre azt mondhatnánk: Rendben van, de komolyan gondolja ezt Jézus? Nem szerethetjük
„kellőképpen” szüleinket, családunkat, rokonainkat, csak azért, hogy őt kövessük? Jézus nem az Isten- és embertárs iránti szeretetről beszélt, amikor ezen a földön járt? És a Tízparancsolatban nem szerepel a szülők tisztelete? Akkor hogyan fér össze a kettő? Ne értsük félre Jézus mondatait! Ő nem azt kívánja tőlünk, hogy ne szeressük családunkat – mert a család nagy érték, kincs, mind az akkori, mint a mai világban –, hanem azt kívánja tőlünk, hogy ne keverjük össze a sorrendet. Istent ugyanis nem tehetjük az értékek közt a második, harmadik vagy ki tudja, hányadik helyre. Ha Isten maga a szeretet és életünk forrása, ha Krisztus valóban a mi életünk Mestere, szívünk világossága, akkor nem kérdés, melyik hely illeti meg őt.
Jézus tehát teljes és tiszta szeretetet, elköteleződést vár tőlünk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem vonakodunk a nehézségektől, az áldozatvállalástól. Ha ez hiányzik, csak félig-meddig leszünk az ő tanítványai. Az pedig olyan, mintha félig-meddig lennénk valakinek a gyermekei vagy a barátai. „Ameddig jól érzem magam, kellemes, addig veled vagyok. Ha valami nehézség jön, kérsz tőlem valamit, áldozatot kell vállalnom, felejts el engem.” – Hogyan éreznénk magunkat, ha valaki ezt mondaná nekünk?
A szentleckében Pál apostol azt írja, hogy mi a keresztségben meghaltunk a bűnnek,
és most Istennek élünk, Jézus Krisztusban. Új életre keltünk, az ő ereje működik bennünk.
Ha így van, vajon mit lát belőle a világ, mit látnak ebből az emberek?
„Aki titeket befogad, engem fogad be…” – mondja Jézus. A Mester azonosítja magát
velünk. Hatalmas megtiszteltetés ez. Gondoljunk erre, amikor legközelebb valahol megjelenünk!
Barta Szabolcs CM
(A szerző Nagyváradon élő lazarista szerzetes, írása a Vasárnap 2017. július 2-ai számában jelent meg.)
