EVANGÉLIUM
Abban az időben így szólt Jézus:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél.
Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” (Jn 10,1–10)
„Aki be akar lépni az akolba, a kapun át lépjen be, az igaz Krisztust hirdesse! Ne csak az igaz Krisztust hirdesse, hanem Krisztus dicsőségét keresse, ne a sajátját! Mert sokan azzal, hogy a saját dicsőségüket keresik, inkább szétszórták Krisztus nyáját, semmint összegyűjtötték. Az Úr Krisztus ugyanis alacsony ajtó, aki belép ezen az ajtón, le kell hajolnia, hogy ép fejjel léphessen be. Aki pedig nem hajol le, hanem kinyújtózik, a kerítésen át mászik be, azért emelkedik magasra, hogy leessen” – olvassuk Szent Ágoston püspök monumentális evangéliummagyarázatában, a 45. beszédben.
Az evangéliumi részletben szereplő kaput nagyon sok szentíráskutató összefüggésbe hozza az ószövetségi szent sátor és a jeruzsálemi templom szentélyének bejáratával, kapujával (Kiv 27,16; 37,13), a 118. zsoltárban szereplő „Úr kapujával”, amelyen az igazak bejárnak, a 100. zsoltárban szereplő isteni kapukkal, amelyeken keresztül vonul „Isten népe és legelőjének nyája” vagy a Jelenések könyvében szereplő mennyei város tizenkét kapujával (Jel 21,12). A kapu elválasztja a profánt a szenttől, az ember lakhelyét Istenétől. Talán erre utal az akol, udvar megjelölésére használt aula görög kifejezés is, ami számos ószövetségi írásban Isten lakhelyét jelöli. A kapu az aulába vezet, haza Istenhez, az ő otthonába, arra a helyre, ahol Isten és ember találkozik, és ahova csak Isten vezetésével lehet belépni. Csak Jézuson át vezet az út Isten szentélyébe: bemenni csak lehajolva lehet, beismerve kicsinységet, esendőséget, gyarlóságot (gondoljunk csak a farizeus és vámos imájára, Lk 18,9–14), amint Szent Ágoston szépen megfogalmazott beszédében. Erre a lehajlásra, kicsinységre utalhat a probaton kifejezés is, amelynek tágabb jelentése négylábú kicsi háziállat, megkülönböztetve azt a nagy háziállattól. „A kép tanulsága, hogy Jézus a kis állatokhoz szegődik pásztornak… és a kicsinyekhez hozzákapcsolhatjuk mindazokat, akik sírnak, szegények, elnyomottak, bűnösök és betegek, nyomorúságosak. Jézus azokhoz szól, akik kicsinyek, nem az igazakhoz, és nem a nagyokhoz, nem azokhoz, akik magukat igaznak tartják, hanem a kicsinyekhez” – írja Takács Gyula a Szent János-evangéliumról szóló kommentárjában. A pásztor név szerint szólítja kicsinyeit. Ismeri őket, mert az övéi. Különleges személyes kapcsolat fűzi őt hozzájuk: az élet feláldozásáig, a Golgotára felmenő, korlátlan szeretet. A kicsinyek pedig ismerik hangját, azaz tanítását, és követik azt – lépve, azaz tettekkel. A pásztor hangját követték és követik azok a későbbi korokban élő keresztények is, akik Péter, a többi apostol vagy utódaik ajkáról hangzott és hangzik Jézus tanítása.
A pásztor ellentéte a „saját nevében” jövő tolvaj és rabló. E két jelzőhöz egy-egy nevet is találunk a negyedik evangéliumban: Júdás, az áruló és Barabás, a szabadságért és függetlenségért gyilkoló.
Húsvét negyedik vasárnapja, a Jó Pásztor vasárnapja egyben a papi hivatások világnapja is. Egy olyan korban, amelyben különböző méretű és csomagolású, nagyon vonzó Júdásokat és Barabásokat tesznek kirakatokba követendő példaként és fogyasztó ideológiaként, sokkal inkább, mint a Jó Pásztort, imádkozni és tenni kell, hogy ez utóbbi hangja ne halványuljon el jelenben és jövőben. Köszönet azoknak az édesanyáknak, édesapáknak, nagyszülőknek, nevelőknek és természetesen papoknak, akik a Jó Pásztor hangjával nevelik kicsinyeiket. Ők az élet örökösei.
Román János
(A szerző nagybányai esperes és a Szentháromság-egyházközség plébánosa, írása a Vasárnap 2017. május 7-ei számában jelent meg.)
