Miért jár az ember színházba? Mit vár tőle, mit szeretne kapni ott, mivel akar hazatérni?
Mint sok kérdés, mára ez sem egyértelmű. Nem csak azért, mert korosztályi különbség lenne a válaszok terén. Bár Kolozsváron jó húsz évvel ezelőtt még kemény, harsány vita zajlott a helyi sajtóban erről, ami, bár elhalkult, de búvópatakként ott rejtőzik a felszín alatt, s néha egy-egy kirívó esemény kapcsán aztán ismét felszínre tör. És vannak új és új események, amelyek más szempontból, de ugyanezt a kérdést vetik fel, teszik aktuálissá.
Április 30-án a kolozsvári színház vendége volt egy olyan előadás, amely azt állítja magáról a programfüzet szerint, hogy „garantáltan terápiás hatású előadás. Mert akárcsak a nevetés vagy az érzelmek, az őszintén elmesélt történet, a tánc és főleg a zene is emberi lényünk része. Három történetet látunk, három emberi kapcsolatot és egy találkozást – akár egy terápiás ülésen, ahol a pszichológus maga a színház.” A Placebó-(d)effektus a betegség-gyógyulás kérdését a címében is jelzi, a zárójelbe tett d elgondolkoztat, valójában a hiba, a deffektus vagy a terápiás hatás győz?
A stúdióba lépve néhány halmot látunk, amelyekről az előadás kezdetén, a zene felhangzásakor (hangterv: Daniel Octavian Nae) lekerül a fekete nejlonborítás, kiderül: élő személyek, egyelőre háttal a nézőknek. Mint az előadás egészét, a kezdetet is uralja a tánc: összehangolt, dinamikus, olykor észbontó, olykor harmonikus mozgás (koncepció és koreográfia: Ştefan Lupu). Majd az egyetlen reflektorral kiemelt szereplők sorra elmondják történetüket, illetve inkább állapotukat, és ezek a beszámolók valóban hasonlítanak a pszichológus kabinetjében való első jelentkezéshez. Amikor egyéni beszámolóikat hallgatjuk, amelyeket a nézőktől karnyújtásnyira mondanak el sorba, látjuk az arc rángását, a szem rebbenését, a szem sarkában a könnycseppet, az izzadtságot a homlokon, a tikkszerű, ismétlődő gesztust, az érzékeny, kiszolgáltatott, sérült, szenvedő embert látjuk. Ám amikor párban vagy tömegben, interakcióban nyilvánul meg, már fogy, sőt el is vész az empátia, mert egyik szereplő sem viselkedik szimpatikusan, a nő és a férfi, a házaspár folyton civakodik, és mire a néző az egyik pártjára állna, egy váratlan fordulat nyomán kiderül: a másik pont ugyanannyira hibás a kialakult élhetetlen helyzetért; a barát aggódása éppen erős rokonszenvet váltana ki, amikor kiderül: valójában önzés és a saját magánya előli menekülés miatt akaszkodik gyerekkori barátja nyakába, megmenteni sem a számítógépfüggőségétől akarja igazából, hanem saját, gyerekkorában balesetben elvesztett öccse helyett próbálja újra és újra irányítani barátja életét, ezzel a saját egykori kudarcát felülírni. A színpadon mindössze néhány szék alkotja a teljes díszlettárat: ám ezek egészen kivételesen kifejezőek: kezeket, lábakat, kifacsart testeket formáznak (színpadkép: Elena Dobândă, Andreea Negrilă), amelyek kiválóan jelenítik meg és kísérik a cselekményt, szolgálnak a feltételezett orvosi, pszichológusi rendelő előtti várószoba székeiként és a darabbeli világ egészének leképezésére. Hiszen itt nem csak Virtual Boy (Vlad Nemeş), a számítógépes játék által önmaga elől is elmenekülő, a virtualitásban egy számára szimpatikusabb, testhezállóbb világot hozva létre magának, barátnővel, kutyával… Itt a gyönyörű és sikeres Marával (Alina Petrică) élő Bogdan (Rareş Florin Stoica) sem működik jól: ő egy guminő társaságát választja a felesége helyett. David (George Bârsan) folyton az örvény által elragadott öccsét látja, neki próbál segítő jobbot nyújtani, Bi_Anca (Ioana Predescu) pedig jelen sincs a valóságban, annyira leköti meghasonlott, kettős személyisége. Mielőtt azt hinnénk, mindez a nyomasztó tragédiában zúdul a közönségre, gyorsan hozzá kell tenni: a helyzetek és leleményes nyelvi humor könnyekig megnevettet, a rendkívül jól összehangolt zenés táncjelenetek pedig kifejezetten kellemes hatást váltanak ki. Az előadás zárása pedig mindent felold, a magány elől a virtualitásba menekülést, a páros magányt, a szavakkal való kommunikáció lehetetlenségét: a színészek a nézők közelébe húzzák széküket és csak néznek, előbb egymás, majd sorra a nézők szemébe, és ez a csendes kommunikáció sorra előcsalja a mosolyt: amikor a zene elhalkul és a színészek a tapsrendre készen felállnak, olyan energiák keletkeztek, amelyekkel a néző feltöltődve indul haza. Az előadást követő beszélgetésen éppen azt emelték ki a játszók, hogy a csendnek erre a varázsára nem minden közönség vevő: van, ahol beletapsolnak, türelmetlenek, azt hiszik, a tény, hogy a színészek nem mozognak és nem beszélnek, az előadás végét jelzi, holott az előadók szándéka szerint ez az egy-két percnyi elcsendesülés – mint a szenmise áldozás utáni csendje egyébként – az egésznek a lecsengése, letisztulása, az előadás szerves része.
Az előadást a kolozsvári magyar színház által indított Shortcut nevű program keretében mutatták be. Az ebben az évadban induló program fiatal színházi alkotókat kíván megmutatni a kolozsvári közönségnek, olyanokat, akik mást és másképp csinálnak, mint az állami költségvetésű kőszínházak. Ezzel a kolozsvári színház vezetősége teret akar engedni a kortárs fiatal alkotók látásmódjának, új, más színházi esztétikájának, munkamódszerének. Olyannyira, hogy az egyes előadásokhoz nyilvános beszélgetés is tartozik, ahol elhangozhatnak az esetleges nézői elvárások is. A Shortcut sorozat kurátora Cristina Modreanu színházkritikus. A Placebó-(d)effektus létrehozói egy kivétellel 2016-ban a kolozsvári Színház és Televízió Karon végeztek Bács Miklós osztályában. Előadásukat a bukaresti Nemzeti Színház által meghirdetett 9G program keretében 2016. áprilisában mutatták meg. A kolozsvári előadást követő beszélgetésen az is elhangzott: work in progress típusú dramaturgiai és színészi műhelymunka zajlott, amelynek keretében mindenki írt, játszott, rendezett, a végeredmény az improvizációkból született. Nézőként azt mindenképpen hozzá kell tenni: nagyon tehetséges, sokoldalú, lelkes fiatalokat láthattunk, akik hisznek abban, amit tesznek, hisznek a színházban, a varázslatban és abban, hogy az embereket szeretettel meg lehet gyógyítani, a színház pedig e gyógyító tevékenység egyik kiemelt helyszíne.
Szereposztás: Vlad Nemeş, Alina Petrică, George Bârsan, Rareş Florin Stoica, Ioana Predescu. Koreográfia: Ştefan Lupu. Színpadkép: Elena Dobândă, Andreea Negrilă. Fényterv: Cristian Ciopata. Hangterv: Daniel Octavian Nae.
Bodó Márta
