EVANGÉLIUM
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. (Lk 24,13–35)
Az emmauszi tanítványokról szóló Szent Lukács-i perikópa „valamennyi húsvéti szöveg közül a legszebb és a leghosszabb elbeszélés” (Kocsis Imre: Lukács evangéliuma).
Kleofás, akiről úgy tartja a hagyomány, hogy Jézus rokona és Simeonnak, a későbbi jeruzsálemi püspöknek az apja volt, és egy másik, névtelen tanítvány, akit egyes keleti teológusok magával Szent Lukáccsal is azonosítanak, úton voltak Emmausz felé. Mögöttük a nagyváros, Jeruzsálem, szétfoszlott reményeik, az iszonyat, a gyász, igazságtalanság és borzalom helye. Bennük csalódottság, fájdalom, szégyen, zűrzavar, tehetetlenség és talán harag érzése. Lehet, hogy arról beszéltek útközben, hogy jobb lett volna nem találkozni Jézussal és nem követni őt, hogy fölösleges emberekben bízni, hogy nem kell elvárásokat táplálni, mert csalódás és fájdalom a vége.
A csalódottságot, a „nincs tovább, mindennek vége, nincs remény” érzését mindenki megtapasztalja előbb vagy utóbb. Ilyenkor – mondja Isidor Baumgartner egy, az emmauszi tanítványokról szóló cikkében (Embertárs 2003/1) – jó, ha az ember elindul, „mert minden utazás rejtett célja a megváltozás. Aki nem kel útra, az soha nem lel önmagára, és soha nem lesz azzá, aki lehetne. Az idegenség számos lehetőséget kínál, hogy fölfedezzük önmagunkat. Minden táj, minden ház, minden ember, akivel találkozunk, újra megadja nekünk a lehetőséget, hogy belevetítsük önmagunkat, és hogy újra és szokatlan módon szemléljük benne önmagunkat.”
Az Emmausz felé vezető úton megjelent egy ismeretlen, egy idegen, aki átvette a tanítványok tempóját, gondolataikat Jeruzsálemre irányította, és beszéltette őket. Kíváncsi volt a fájdalmukra, érzéseikre. Először kérdezett; a gyógyító kérdések feltevésének a művészetét maieutikának, a bábáskodás művészetének nevezik. Utána magyarázott az írásból, mert ebből kiolvasható a messiás titka, belepillantást nyújt Isten logikájába, gondolataiba, megérteti az olvasóval saját benső valóságát, szíveket lobbant lángra. „Az ismeretlenül velünk tartó Úr képe az evangélium középpontja. Ő úgy képes vigasztalni a sötét órán, mint senki más, mégis ki kell mondanunk: Isten mindenekelőtt akkor lép melléd, ha válságodban lényed magvára vagy visszavetve, ha az életed nullpontjára érkezés és szenvedéseid a végsőkig igénybe veszik erőidet, és már semminek sem látod értelmét. Ha úgy gondolod, messze eltávolodott tőled, akkor van hozzád a legközelebb.”
Hazaérve a tanítványok marasztalták az idegent: „maradj velünk, mert esteledik és lemenőben már a nap”. Ezt a mondatot imaként ismételgették évszázadokon keresztül mindazok, akiknek lelkiállapota hasonló volt az emmauszi tanítványokéhoz. A feltámadt Krisztus átlépte küszöbüket, és a kenyértörés alatt megnyílt a tanítványok szeme és felismerték. „Majdnem úgy tűnik, mintha a történet azt akarná mondani, hogy nem ott tapasztalják meg Isten jelenlétének legmélyebb bizonyosságát, ahol az életről és arról beszélnek, hogy Isten abban hogyan fordul elő, hanem ott, ahol az ilyen beszédet időben abbahagyják, mert szavakkal már mindent elmondtak, ami elmondható.” A belső utak mestere ma is csatlakozik övéihez, segít az önmagunkra találás és Isten felismerése ösvényén, az eukarisztiaúton.
Román János
(A szerző nagybányai esperes és a Szentháromság-egyházközség plébánosa, írása a Vasárnap 2017. április 30-ai számában jelent meg.)
