Napjainkban a pszichológia tudományága széles körű önismereti elméletek és gyakorlatok szakirodalmi kínálatával rendelkezik, hogy az egyén az eriksoni fejlődéselmélet útján haladva, az adott szakaszban valóban megismerje, felfedezze önmagát. Az önismeret jelenlétének elengedhetetlen részt kell képeznie minden ember életében, különben csonkán, félszegen éli mindennapjait, bár vitathatatlan, hogy eme ismeret nem szükséges ahhoz, hogy valaki eleget tegyen teendőinek. Azonban a teljes élet megéléséhez igenis szükséges a helyes önismeret, az erre való törekvés, hiszen az embernek lehetetlen ízig-vérig megismernie magát, ellenben az Úrral, aki a vesék és szívek vizsgálója, ő lehet az a forrás, akiből merítve ez az ismerkedési folyamat elindulhat egy úton.
A klasszikus értelemben vett lelkigyakorlat nem mást jelent, mint a lelki életben való előrehaladást, az Istennel való kapcsolat elmélyülésének esélyét, ha nyitott fülekre, szívre találnak az ott szerzett élmények. Az ilyen alkalmak kiváló lehetőséget biztosítanak mind a lelki, mind a fizikai pihenésre, a kiegyensúlyozottság újbóli „beállítására.” Csend. Elmélyülés. Önátadás gyakorlása. Félelmek és örömek felszínre hozása. Sebek gyógyítása. Gyengeségek és erősségek számbavétele. Kapcsolatok áttekintése. Zűrzavar és letisztultság. Azt hiszem, semmi újat nem mondok azzal, hogy a fent leírtakat tárom az olvasó elé azzal a nem titkolt szándékkal, hogy alapvetően ilyen és ehhez hasonló jelenségek vannak egy-egy lelkigyakorlat alkalmával. Minden, amit máskor hanyagolok, sőt mondhatni tudomást sem veszek róluk… mert a legnagyobb kihívások közé tartozik az, amikor önmagammal kell szembenéznem, de úgy igazán mélyen… Abban a csendben, ami az Isten beszédes csendje: ahol csak én és ő vagyunk: ahol nincs álarc, nincs kettősség… nincs semmi világi hívság… csak ő és én a kicsinységeimmel, a teljes ráutaltságommal…
Kiemelkedő szerepű kellene legyen az évente egy-egy lelkigyakorlaton való részvétel. Már az év elején a családi, baráti ünnepek, közös tevékenységeket bejegyezzük a naptárakba, hiszen „méltó a munkás a maga bérére”. Szükséges a pihenő, azonban ugyanilyen szükségességgel kellene bírjon annak a lelkigyakorlatnak a lehetősége is, amikor van alkalom az Istennel való szorosabb együttlétre, önmagam mindenkori csiszolgatására, megismerésére, egyfajta „lelki regenerálódásra”. Amíg az adott egyén nincs tisztában sajátos habitusával, addig abnormális elvárni a környezettől, hogy neki megfelelően viselkedjen, hiszen nem is tudja még igazán, mire is van szüksége adott helyzetben. Nehéz, kihívásokkal teli ez az út, azonban hiszem Máraival együtt, hogy: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
Jonica Xénia
Megjelent a Vasárnap március 12-ei számában.
