Evangélium
Amikor a színeváltozás hegyéről Jézus visszatért tanítványaihoz, látta, hogy nagy tömeg tolong körülöttük, és írástudók vitatkoznak velük.
Amint az emberek észrevették Jézust, mindnyájan meglepődtek, majd elébe siettek és üdvözölték. Jézus megkérdezte tanítványait: „Miről vitatkoztok velük?”
Valaki a tömegből így felelt neki: „Mester! Elhoztam hozzád a fiamat. Gonosz lélek lakik benne, aki némává tette. Valahányszor hatalmába keríti, földhöz vágja. Habzik a szája, fogait csikorgatja és megmerevedik. Már kértem tanítványaidat, hogy űzzék ki belőle, de nem tudták.”
Jézus így válaszolt: „Ó, hitetlen nemzedék! Meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Vezessétek hozzám a gyermeket!” Erre odavitték hozzá.
Mihelyt a gonosz lélek meglátta Jézust, tüstént elkezdte ide-oda rángatni a fiút, az pedig a földre zuhant, és habzó szájjal vonaglott.
Jézus megkérdezte a fiú apját: „Mióta szenved ebben a bajban?” Ő azt felelte: „Gyermekkora óta. A gonosz lélek gyakran tűzbe és vízbe taszította, hogy elpusztítsa. Ha valamit tehetsz, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”
Jézus így felelt neki: „Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz!” Erre a fiú apja azonnal felkiáltott: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!”
Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg verődik össze, ezekkel a szavakkal parancsolt rá a tisztátalan lélekre: „Te néma és siket lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle, és soha vissza ne térj belé!”
Erre (a gonosz lélek) összevissza rángatta a fiút, és hangos kiáltással kiment belőle. A fiú olyan lett, mint a halott. Többen meg is jegyezték: „Meghalt!” Jézus azonban megragadta kezét, és felsegítette. A fiú talpra állt.
Amikor azután Jézus hazaérkezett, és egymás között voltak, a tanítványok megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni a gonosz lelket?” Jézus így felelt: „Ezt a fajtát semmi mással nem lehet kiűzni, csak imádsággal és böjtöléssel.” (Mk 9,14–29)
Gondolat
A mai részben hangzik el az evangélium egyik legemberibb, legőszintébb és legmegrendítőbb vallomása: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!” Az ember valóban így hisz: marad valami hiány a hitében, amit maga a Jóisten tölt be, ezért szükséges az éltető, megerősítő kapcsolat vele.
Elgondolkodtató, amit gyakran a templomainkban is imádkozunk, Jézust megszólítva: „imádlak lelkem mélyéből, szeretlek tiszta szívemből, neked élek, neked halok…” Valóban így van ez? Nincs bennünk semmi hiány? Nem kell alakulnunk a hitünkben és a hit szerinti életünkben? Nem volna becsületesebb azt mondani, hogy igen, erre törekszünk a magunk gyarló módján? Mert ha az életünket nézzük, láthatjuk, hogy még túl sokat élünk önmagunknak, szeretetünk olykor érdektől átszőtt, imádásunk sem az igazi…
Ma tehát legyen a fohászunk egy az evangéliumi megszállott fiú apjának vallomásával: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen!”
