A Kolozsvári Állami Magyar Színház 2016. november 16-án mutatta be Visky András rendezésében Dragomán György Kalucsni című darabját. A szerző ezt írja honlapján a darabról: „A Kalucsni a második drámám. Merőben más, mint az első, realistább és önéletrajzibb. (Persze ahogy minden, amit írok, ez is csak nyomokban.) Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás. Tíz jelenet (…) Játszódik Erdélyben, valamelyik nagyobb városban, a nyolcvanas évek második felében.”
A szünet nélkül játszott kétórás előadás díszlete (Miklósi Dénes jegyzi) és jelmezei (Carmencita Brojboiu) olyan élethűen teremtik meg a nyolcvanas évek tömbházlakásának mását, hogy az időszakot átélt nézőnek a lélegzete is eláll, s úgy érzi, ott van, abban a fojtó levegőjű korban. Ehhez hozzájárul az is, hogy a nézőtér és színpad közt a falon – mint a kommunizmus múzeumában –, üveg alatt jól ismert közéleti szereplők Securitate követési jegyzőkönyvei láthatóak, olvashatóak, tanulmányozhatóak. A játék is üveg mögött történik, mint üvegkalitkát látja a néző a játékteret, ahol a kis tömbházlakásnak berendezett térben egymást követik az abszurd és tragikus események. A kis világ minden kisszerűségét megtapasztaljuk, majd megéljük e kor fojtogató légkörét, az állandó kitörési, menekülési vágyat, amit ideig-óráig lehet tiltott szerelemmel és a kommunista hatóságok által tiltott luxus élvezeti cikkekkel kompenzálni, de végül a nagy, a végleges kitörés vágya, az útlevél marad az a cél, amelyért semmi sem tűnik nagy árnak. A rendező, Visky András így foglalja össze a történet lényegét: „az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások élete nem választható el egymástól. (…) Dragomán egy Iphigénia-mítoszba csomagolja a darabot: egy 16 éves lányt lök oda a család a főszekusnak a kivándorló útlevél reményében.”
Annak, aki átélte a nyolcvanas éveket, lélegzetállítóan élethű, annak, aki később született, kiválóan érzékelteti a valószínűleg csak elbeszélésekből ismert lehetetlenségek, értelmetlenségek és kiszolgáltatottságok sorát. Az értelmiségi család tagjait, valamint a környezetet, a rendszer embereit és kiszolgálóit, mindannyiuk félelmét, kisszerű uralkodási vágyát és ennek szintén kisszerű kiélési módjait nagyon életszerűen mutatják meg a szereplők: Dimény Áron, Kézdi Imola, a szülők, Sigmond Rita, a lány, Kali Andrea, a nagymama, Albert Csilla, a színésznő-szerető, a szekus lánya, Szűcs Ervin, a szekustiszt, Balla Szabolcs, Buzási András, Árus Péter, Orbán Attila, Fogarasi Alpár, a kiszolgálók hada.
Jól kiválasztott elemekkel sűrítve tudja a szerző és az előadás érzékeltetni a legabszurdabb helyzeteket, amelyekkel emberségükből is ki tudták forgatni a szenvedő alanyokat. Ugyanakkor azonban döbbenetesen érzékelteti azt is, hogy bár ez egy speciális kor, rendszer teremtette helyzet, korántsem örökké letűnt kor története: mindez egy kissé megváltozott keretek közt ma is így játszódik. A rendszer, a körülmények másak, és más a tét, de az alaphelyzet ugyanaz: egyesek kiszolgáltatottak, mások ezzel visszaélnek, ismét mások, mert semmijük sincs, élvezik és kihasználják a „nagyok” teremtette helyzeteket, hogy kisszerű módon kiéljék alantas ösztöneiket, visszaéljenek ideiglenesen rájuk ruházott hatalmukkal. A történet tragikus, torokszorító, ugyanakkor Dragomán György úgy írta meg, hogy az abszurd helyzetek humora is érvényesül, olykor nevetni lehet a kisszerűségen. De azt is jól megmutatja, hogyan táplálja a félelem, a tehetetlenség, a naiv kisszerűség, nemtörődömség, hogyan növesztik a különböző kibúvók, a „homokba dugom a fejem” jellegű hozzáállás tragédiává a kisszerűséget.
