Evangélium
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.
János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg.
Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. (Jn 1,1–18)
Gondolat
Karácsony nyolcadának utolsó előtti (és a polgári év utolsó) napján a szentmisén felolvasandó napi evangélium ismét János prológusa, evangéliumának bevezető versei. Karácsony napján olvastuk legutóbb ezt a részt, amely költői megfogalmazásban adja teológiai összefoglalóját az ünnepelt eseménynek: megszületett Betlehemben a Megváltó, aki a megtestesült Ige. Aki kezdetben volt, Istennél volt és maga Isten volt.
Érdekes hallani, valahogy kijózanító is talán az idő múlását pezsgőbontással, hangoskodással, tűzijátékkal ünnepelni kívánó ember számára, hogy ismét a „kezdetre” figyeljen most, amikor egy újabb évet készül maga mögött hagyni. A kezdetre, avagy az idő kezdete előtti egyetlen valóságra, aki a világgal együtt teremti annak idejét.
Érdekes lehet elgondolkodni Isten és az idő viszonyán, régi, nagy téma, a mai nap azonban elsősorban az időhöz fűződő saját viszonyunkra irányítja a figyelmünket. Lecseréljük a naptárt, és előttünk áll egy sor nap, amelyen ismét rohanni, igyekezni, megérkezni, késni, örülni és bánkódni, remélni s talán csüggedni is fogunk – így élünk mi az időben, amely rendelkezésünkre áll, amit érdemünk nélkül ajándékba kaptunk, hogy kiteljesedjék az életünk. Remélhetőleg ebben az igyekezetben telt a 2016-os évünk, nemcsak elmúlt…
Ma, a kezdetre figyelve, gondoljuk át: mi az, amit átviszünk az új esztendőbe? Mi az, amit szívesen viszünk át? S milyen terhet hagynánk itt legszívesebben? S mi az, ami ezekből valóban rendezhető? S mi akadályoz meg abban, hogy rendezzük? Ha nem ma, akkor az új esztendőben…
