Van egy régi bölcs közmondás, amely szerint a megosztott fájdalom fél fájdalom, a megosztott öröm viszont kettős öröm. Tulajdonképpen az advent harmadik vasárnapi szentmise bevezető éneke juttatta eszembe ezt a mondást, amelyben Pál apostol örömre, mégpedig igazi lelki örömre szólított fel valamennyiünket: „Örüljetek az Úrban szüntelenül: újra csak azt mondom, örüljetek, az Úr közel van”. Hadd kapcsoljam rögtön ide a nagy német filozófus, Immanuel Kant (1721–1804) gyönyörű vallomását: „Életemben nagyon sok jó és okos könyvet elolvastam, de mindazokban semmit sem találtam, ami úgy megnyugtatott és szívem mélyén olyan boldoggá tehetett volna, mint a 23. zsoltár mindössze négy szava, amely így szól: hiszen Te velem vagy”. A nagybetűvel írt Te nyilván nem más, mint a sorsunkat kezében tartó, gondviselő Isten. Ezért jelenti ki egy másik német gondolkodó, Karl Lange is mintegy Kant vallomásának folytatásaként a következőket: „Isten maga az öröm, ezért helyezte háza elé lámpásul a Napot”. Való igaz. Isten nélkül nincs sehol – és soha – igazi öröm.
Az olvasmányban Izajás próféta ezért az öröm forrásaként és szerzőjeként mutatja be Istent. A lenyűgözően szép természeti leírásban a sivatagi táj helyét elfoglalja a virágzó mező és a zöld erdő. Az elcsüggedteknek meggyőződéssel azt hirdeti: eljön az Úr, s a népek meglátják az ő dicsőségét. Mindezt egy mondatban így fejezi ki: „Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.”
Amint az élőlényeknek, az igazi örömnek is fokozatosan kell kifejlődnie, idő teltével kell megérlelődnie, miért is egyházunk életében a karácsonyi öröm befogadását egy négyhetes időszak, az advent előzi meg. Erről szól a szentlecke. Csodálatos Jakab apostolnak a korabeli világ mindennapi életéből vett, kitartásra buzdító hasonlata: „Lám, a földműves is türelemmel vár, míg a korai és késői eső meg nem érkezik”. Nos mi, mai nyugtalan emberek – mégis – sokszor milyen türelmetlenek vagyunk, és mennyit zsörtölődünk. Hisszük és tudjuk, hogy „jön az Úr”, mégis számtalanszor számon kérjük, miért késlekedik – persze leginkább akkor, ha másokat mindenáron büntetéssel sújtani akarunk –, miért nem jön azonnal, s miért nem büntet rögtön, feledve a népi bölcsességet, amely szerint Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek.
Ilyenfajta türelmetlenségről tett tanúbizonyságot az evangéliumban a Heródes börtönében raboskodó utolsó ószövetségi próféta is, Keresztelő János: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Igen, türelmetlenül pontosan ezt kérdeztette tanítványaival az Izrael-szerte elhíresült Jézustól. S megkapja tőle a bizonyító erejű világos választ: „…a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot”.
Tegyük át most lelki síkra az elhangzottakat, s mondjuk ki: vannak köztünk is lelki vakok, lelkileg sánták, lelki szegények, sőt lelki halottak. Az igazán gyógyító, a lelki halálból föltámasztó örömöt előbb-utóbb megkapja minden jó szándékú ember, s legtöbbször akkor kapja és éli át azt, amikor talán nem is várja, a templomban jelen lévő keresztény ember talán éppen ma, ezen a vasárnap, ebben az órában. Ám, hogy az át- és megváltozás csodája megtörténhessék lelkünkben, tartsuk mindig nyitva annak ajtaját a belépni akaró isteni kegyelem előtt. Egy dologban ugyanis egészen biztosak lehetünk, s ez összefoglaló tanításként bátorítást is adhat mindnyájunknak a mai örömtelen világban: nem minden földi öröm vezet el Istenhez, de Isten az igazi örömhöz mindig és minden helyzetben elvezethet – minket, valamennyiünket.
Jakab Gábor
Megjelent a Vasárnap 2016. december 11-ei számában.
