Az első adventi gyertya: a szülőföldért

0
1314
Fotó: Dánél Attila

A tusnádfürdői egyházközségben nemcsak a templomban állítottak ízléses, egyedi kivitelezésű adventi koszorút, hanem már második éve szabadtéri adventi fenyőkoszorú is készül. Bilibók Géza plébános alábbiakban közzé tett gondolatai a megáldásnál hangzottak el.

Uram, te kimondhatatlanul szeretted a szülőföldedet: a földjéből sarat csináltál és azzal gyógyítottál, s szíved szakadt meg Jeruzsálem fölött, amikor zokogtál, mert előre tudtad pusztulását. Biztosan, Uram, a te füledben is sokáig csengett a gyermektársak utcai játékaikat átszelő önfeledt kacagás, s amikor körülötted komorrá vált a hangulat a fontoskodók miatt, talán ezekre a szívből jövő nevetésekre gondoltál, melyek akár egy másodpercre is, de biztosan megváltoztatják maguk körül a világot.

Az advent a mi számukra is az újrakezdést sugall, és szeretnénk mi is szerethetővé tenni a mi földünket. Éppen ezért az adventi koszorúnkon az első gyertyát a szülőföldünkért gyújtottuk.

Életünkben az adventi várakozás optimizmussal telített időszak. Olyan, mint egy csepp só az ételben vagy egy biztató baráti vállveregetés. A kitartás bátorságával ízesíti a rohanásban elkoptatott életünket. Az advent üzenete jó barátként mellénk szegődik és bensőnkbe súgja a megújulás lehetőségét, hisz mindannyian szívünkben érezzük azt a csodálatos érzést, hogy szeretnénk megváltozni: jó lenne távolról szemlélni az élet lengésében ránk tapadt sarat és néha-néha gyermeki önfeledtségben nehézségeinket rábízni a mindenek fölött őrködő Gondviselésre.

Fotó: Dánél Attila
Fotó: Dánél Attila

Az első gyertyának a küzdelmes pislákolása, mely inkább erőtlen, mint győzedelmes fényesség, a sötétséget gúnyos nevetésre is késztetheti. Ilyen a mi életünk is, hisz megszámlálhatatlanul sokszor elhatározzuk, hogy bensőleg megszépítjük azt, de a gonoszságnak egy töredéke kibillent egyensúlyunkból, különösen akkor, ha a külső boldogság kellékeinek zavarában kiüresedett a mi szívünk. Hihetetlenül sokszor szükségünk van arra, hogy újragyújtsák a szívünket, miképpen a gyertyát, és soha nem szabad belenyugodni vagy megszokni a sötétség látáshiányos állapotát. Nagy a kísértés az életünkben, de az egyházunkban is, népünk életében is, hogy nem kell nekem világítanom, mert előtérbe kerülhetnek hiányosságaim, hanem bele kell simulnom a lagymatag és élettelen szmogba.

Az advent szent ideje a hajnali misék varázslatosságával azt üzeneti, hogy csodálatos az életünk, mert megújítható. És akkor nyer minden igyekezetünk értelmet, ha egy cseppnyivel is, de emberségesebbek leszünk. Különösen napjainkban, amikor a Gonosz éppen Isten nevét használja fel arra, hogy félelemben tartsa a világot.

Az első adventi gyertyának lángja törékeny, de töretlenül megtöri maga körül a sötétséget, nem is sejti, hogy még lesznek körülötte pislákoló fények és akkor ő maga is erősebb lesz. Ha szeretnéd tudni, hogy van-e emberi arcod vizsgáld meg, hogyan viselkedsz azokkal szemben, akik gyengébbek, mint te, akiktől nem várhatsz el semmit.

Testvérem, a szívünkben vigyük haza e kis gyertya lángját! A betlehemi gyermek születésének útvonalát egy csillag mutatta, mondhatnánk úgy is, hogy a napkeleti bölcsek számára láthatóvá vált az Isten útmutatása. Elő kell készítenünk szívünket, mert az Isten a leggyengébbek hangján kér teret a mi életünkben.

Könnyen előfordulhat, hogy hangzatos magunkmutogatása miatt árnyékba kerül minden, ami megvilágítaná sötét énünket, melyet még a hozzánk legközebb állóktól is eltakarunk. S ezért állandóan késztetést érzünk arra, hogy ne önmagunkat, hanem valaki mást adjunk oda szeretetünkben. Ennek nyomán kimaradunk mi magunk az élet csodálatos pillanataiból és nem vesszük észre, hogy megújításra szorul az életünk. Fénysebességgel fejlődő világunkban, megszámlálhatatlanul sok a megrekedt élet. Pilinszky János szavával élve: „száműzetésbe mentél, / mert sorsodat ki fejtse meg, / ki az, ha ő se testvér?” (Stigma)

MEGOSZTÁS