Egy nem átlagos család, átlagos családi problémákkal – ez lehetne az alcíme Éric Lartigua 2014-es filmjének. A családi vígjátékot, mely már csak az előzetese alapján 80 országban felkerült a mozik várólistájára, a francia közönség nagy kíváncsisággal várta.
A film központi eleme a nem átlagos család: süketnéma szülők (Karin Viard, Francois Damiens), akik egy önálló, önfenntartó gazdaságot vezetnek, és két gyerek: a fiú (Luca Gelberg) szintén süketnéma, a lány, Paula (Louane Emera) viszont a „kód-gyerek”, ő beszéli mindkét „nyelvet”. Mivel Paula beszél és a jelbeszédet is érti, nagyon fontos szerepet tölt be családban: ő a kapocs a külvilág felé, intézi a telefonos áruelosztást, a nőgyógyászhoz forduló szülei panaszát fordítja. Ugyanakkor a piaci sajtos standjuknál, ahol a süketnéma anya csak mosolyogni tud az értetlenkedő vásárlókra, Paulának az a válasza, hogy mindenki végzi a maga dolgát, az édesanyja dolga a mosolygás, az övé a beszélgetés, így van a családon belüli munkamegosztás. És azért, hogy bizonyítsa, a süketnémaság nem jelenti a rátermettség hiányát, az édesapa úgy dönt, indul a polgármesterválasztáson, mert tűrhetetlen a jelenlegi állapot, s ha Obama elnöknek sikerülhetett, akinek a bőrszíne legalább akkora akadály, mint süketnémának lenni, akkor az ő kampánya is lehet sikeres. A család ebben is egységes frontot képvisel.
A film első része erre fókuszál: tabuk nélküli jelbeszélgetések politikáról, nemiségről, az élet hétköznapi dolgairól, viccelődve, ölelős-puszis reggelikkel, akár azért is, hogy a néző rácsodálkozzon: a süketnéma családok hétköznapjai nem sokban különböznek a halló emberekétől. A rendező egy interjúban nyilatkozta, hogy az ő célja az is volt, hogy hidat építsen. Hajlamosak vagyunk a más életformát élőket (akárcsak más kultúrák embereit) bedobozolni, kategorizálni, míg meg nem látjuk a sok-sok hasonlóságot a mi életünkkel.
A csavar a történetben akkor következik, amikor az iskolai kóruspróbán kiderül, Paula nagyon tehetséges énekes, zenetanára reálisnak látná, hogy részt vegyen egy párizsi hangversenyen, mely biztosíthatná, hogy egy zenekollégiumban folytassa majd tanulmányait. Ekkor elkezdi megkérdőjelezni, vajon vállalhatja-e a saját álmait a családja iránti kötelességgel szemben, vajon fognak-e boldogulni nélküle.
A kritikusok, különösen a süketnéma közösség egyikmásik képviselője a film ezen elemét igencsak klisés-nek tartja: miért kellene arra összpontosítani, hogy a zene hiánya mekkora tragédiát jelent egy süketnéma embernek, és miért halló főszereplők játsszák a süketnémák szerepét? Nézhetjük egy picit más perspektívából ezt a dinamikát. Egy család, ahol a gyerek valami olyasmiben jó, olyasmiben szeretne fejlődni, amihez látszólag a szüleinek nincs semmiféle kötődése, sőt idegen tőlük, és még csak nem is lehetséges igazán elbeszélni nekik, megértetni velük, mi és milyen az. Abban a pillanatban, amikor Paula közli a családdal a számára felkínált lehetőséget, törés áll be az addigi meghitt családi életben: már nem őt kérik, hogy fordítsa az apja kampányát, sőt inkább a piacra sem hívják segíteni, hisz úgyis elmegy majd, nem lesz már sokáig a család része. A történet mélypontja, amikor Gigi, az anya kifakad, hogy ő már Paula születésekor, miután értesültek arról, hogy halló gyermek, attól félt, nem tud majd jó anyja lenni saját korlátozottsága miatt.
A folytatásban, bár Paula lemond a párizsi versenyről, a kórus évzáró előadásán ő is szerepel, és a nézők között ülnek a szülők. A hatás kedvéért a film készítői elnémítják a szerelmes duót, amelynek női részét Paula énekli, így a nézők, akárcsak Paula szülei, csupán a közönség mimikáját követhetik: mi történhet a színpadon, miről énekelhet Paula, hogy egyesek elsírják magukat, s a végén felállva tapsol mindenki? Ez az élmény megmarad az apában, s otthon megkéri Paulát, énekelje újra a dalt, ő pedig a torkához teszi a kezét, hogy legalább a rezdüléseket észlelhesse. Valamit megért, mert reggel, pontosan a verseny napján felcsomagolja a családot, indulnak Párizsba, a hangversenyre, ahol Paula Michel Sardou Je Vole című dalát énekli. A dal refrénje: „Drága szüleim, én most elmegyek, szeretlek titeket, de elmegyek, nem menekülve, hanem szárnyra kelve”, és azáltal, hogy Paula elkezdi jelbeszéddel feliratozni a dalt, a szülei is megértik-megérzik a dalt is, lányuk döntését is, és elfogadják azt. Kisimulnak a szeretet kötelékének gubancai.
Egy család, benne felnövő gyerekek, akiknek dönteni kell a jövőjükről, és kicsit szakítani a családi hagyománnyal – hogy lehet ezt jól kommunikálni, mekkora gát tud lenni a különbözőség? Talán pont a különbözőség miatt lehet ennyire kreatív a szeretet, amely azt mondja a szülőknek: „Ha nem ti lennétek a szüleim, és nem olyanok lennétek, amilyenek, nem mertem volna meghozni ezt a döntést”. Ilyen gondolatokkal is lehet nézni ezt a családi vígjátékot, amely már bemutatása után számos díjat nyert (többek között César-díjat a Legtehetségesebb fiatal színésznő kategóriában).
Hadnagy Margit
